Minap tettünk fel egy írást - némi megjegyzéssel - arról, hogy hun vót, hon nem vót?
Közösségünk egy tagja a napokban írt egy kiegészítést ahhoz a cikkhez, amely - általunk is üdvözölten - végre feszegetni meri annak a kifejezésnek "fals", azaz idegenbéli hangzását e helyt, e honban az itthon élő nép történelmeként ragozva, hogy "honfoglalás"!
Kiegészítése záró soraiban a tényeket pedig így összegzi:
"Bár az írás végkövetkeztetése nem ez, de valóban
tényszerű adatokat ezek után is csak ezektől várhatunk: a máig feltárt sírok
aránya egy a tízhez, vagyis minden honfoglalóra jut legalább tíz őslakos.
Innentől kezdve pedig teljesen mindegy, hogy pontosan hányan is voltak azok a
honfoglalók."
Azaz kérdezhetnők is, hogy miért is nevezheti a szülőhelyére visszatérő újszülött a visszatérés napját atyjának, anyjának, s azok őseinek füle hallatára "honfoglalásnak". S a baj még nem is ezzel kezdődnék, hanem ha hoz is magával valakit, kinek leszármazottai és vendégei kezdik el azt regélni, hogy "mikor is tetszettek Önök, itt mind, hont foglalni". Mondhatnók mi is: "mindenki magából indul ki", de tanácsolhatnók is: "induljunk ki mi is magunkból, s legfőbb tényekből, lényekből, ha lehet". Az csak megalapozottabb tudásra vezet az idegenszerű hiedelmek szajkózása helyett.
Nos, olvassuk az írást részletesen itt is, ha időnk engedi, mert fontos. Hinni is lehet, de fontosabb tudni.
Isten malmai, ha lassan is, de őrölnek.
Az utóbbi időben megjelent néhány
írás, melyeknek a szerzői ezúttal is oda lyukadtak ki, hogy a mai magyarság nem
eredeztethető kizárólag a honfoglalóktól, mert akárhogy is csűrjük-csavarjuk a
dolgot, - legalább részben - a helyi őslakóktól származunk. A nagy kérdés
persze az, hogy milyen arányban?
Kétségtelen tény, hogy a
Kárpát-medence nem volt üres a honfoglalás idején. Kétségtelen az is, hogy a
honfoglalók nem irtották ki, és nem is üldözték el innen az itt élőket.
Márpedig ha nem irtották ki, és nem is üldözték el őket, akkor azok utódai
mindenképpen részét kellett hogy képezzék a későbbi magyarságnak, mert nem
tudunk arról, hogy abból bármi módon kirekesztődtek volna valaha is. Tehát hogy
a magyarság (legalább) kettős gyökerű, az elvitathatatlan tény. Innentől kezdve
pedig kutya kötelességünk számításba venni az itteni ősöket is!
Az eddigiekhez képest érdekes
változást jelent, hogy most már olyan helyeken is kezdik feszegetni ezt a kérdést,
ahol korábban mereven elutasítottak minden hasonló véleményt.
Az apropót ezúttal Bihari Dániel:
Magyarok várták a magyarokat? -című cikke adta, amit az alábbi hivatkozásra
kattintva érhetünk el:
Ebben a cikkben – többek között - azt olvashatjuk, hogy „A honfoglalás alkalmából őseink tönkreverték a Kárpát-medence felé nyújtózó szomszédos hatalmakat. Megtehették, a hátországban béke honolt: nem ellenségek várták itt őket.”
Nem bizony! Már Anonymusnál is sok helyen olvashatjuk, hogy az itt lakók kellő alázattal, de főleg békével fogadták a hungárusokat, mint valamiféle nemes rokonokat. Nézzünk egy példát!
„..Mikor így gyökeret vertek, (Árpádék)
akkor az ott lakók intelmeire közös elhatározással kiküldték erős csapat
élén Böngér fiát Borsot a lengyelek földje felé, hogy szemlélje meg az ország
határait, továbbá gyepűakadályokkal erősítse meg egészen a Tátra-hegységig, s
alkalmas helyen emeljen várat az ország őrizetére. Bors pedig, miután
elbocsátották, jó szerencsével nekivágott a dolognak, és a nagy számban
összegyűjtött parasztsággal a Boldva vize mellett várat építtetett...”
Teljesen világos a kép: az itt
lakók nem lehetnek ellenségek, hiszen ők intik a honfoglalókat a határok
megerősítésére, továbbá „nagy számban” összegyűjthetők, tehát sokan vannak.
Jól látja Bihari Dániel, hogy: „A XVIII. század
közepén... az érdeklődés az Álmos-Árpád vonalra irányult, a korábbi idők
háttérbe szorultak. Majd miután a XIX. században a nyelvészek kizárólagos
érvényre törekedve kapcsolódtak be az őstörténet kutatásába, a Pray által
helyesen felismert előidő-szemlélet elsikkadt.”
Tehát a magyar történelem
ettől kezdve csak a honfoglalással kezdődhetett!
Bihari Dániel írását Szabados
György történész véleményére alapozza, aki azért túlságosan messzire egyelőre nem
merészkedik. Így aztán a teljes valóság helyett a „kettős (hármas, négyes)
honfoglalás” elméletével próbálkozik, nem tudván elszakadni a „mindenképpen
bevándorlás” teóriájától. Sebaj! Ez így is előrelépés.
Érdekes dolgokat olvashatunk aztán
a régészeti hírek között is!
„Tízezer év történelmét ölelik át
az MTA Régészeti Intézetének kiadványai” – olvashatjuk a Magyar Régész
Szövetség honlapján.
Dicséretes! – mondhatnánk, hiszen
a letelepedett, helyben élő földműves társadalom kora nagyjából éppen ennyi,
tehát ha az itteni folyamatosságról akarunk beszélni, akkor ennél jobb
összefoglalást nem is készíthetnénk.
Ilyesmiről azonban – egyelőre –
szó sincs, a kiadványok mindössze egy-egy kiragadott példát mutatnak be a
különböző korokból. Ráadásul ezúttal is benyomták a sohasem létezett zalavári „frank”
kőtemplomot, amivel teljesen hiteltelenné tették az egészet. Lelkük rajta. De
hogy immár tízezer év hazai leleteiről beszélnek, és hogy a történetet
nem az Urallal kezdik, az mindenképpen jó jel.
Radics Géza: „Újabb adalékokőstörténetünkhöz” című írását nemrég tettem közzé. A szerző megpróbál ezúttal a
genetika eredményeire is támaszkodni, de mivel nem szakember, írásának ez a
része nem is túlságosan meggyőző. Azonban a magyar nyelv eredetére vonatkozó
fejtegetései feltétlenül figyelemre méltóak! Ha ugyanis Árpád népe török nyelvű
lett volna, - mint ahogy azt egyesek állítják, és mi kizárólag az ő utódaik
lennénk, - akkor ma nekünk nem magyarul, hanem törökül kellene beszélnünk! Ha
viszont az itt lakók nyelve lett végül a nyelvünk, akkor az is nyilvánvaló,
hogy azok nem lehettek szlávok, hiszen akkor meg „szlávul” beszélnénk!
Tomory Zsuzsa is írt nemrég egy
idevágó cikket, a címe: Seholsincs ország.
Ennek az egyik legfontosabb
észrevétele az, hogy a „magyar” név – amelyet egyesek az őshonosság híveitől
követelnek – valóban nem szerepel a történészek írásaiban a honfoglalás előtt, de
valójában a honfoglalás után sem. A „magyar” szó csak a XI. század vége
felé jelenik meg az írásokban, tehát egyértelmű, hogy nem a honfoglalással
került be ide. (Feltehetőleg az őshonos parasztság önmegnevezése lehetett, amiről
annak idején nem szóltak a krónikák.)
Enyhén ironikus elmélkedés
olvasható a Nyelv és tudomány honlapján, a címe: Egy ember meg egy ló, az hány
honfoglaló? Itt olvasható:
A szerző szorgalmasan
összegyűjtötte, ki, mikor, mennyire becsülte a honfoglalók létszámát. Az
adatokból egyetlenegy logikus következtetés adódik: mindenki azt mondott, amit
akart, és valószínűleg mindenki olyan számot hozott ki, ami megfelelt a
mondanivalójának. Húszezertől egymillióig. Jóformán csak úgy, mellékesen, de
megemlít bizonyos régészeti adatokat is. Bár az írás végkövetkeztetése nem ez,
de valóban tényszerű adatokat ezek után is csak ezektől várhatunk: a máig
feltárt sírok aránya egy a tízhez, vagyis minden honfoglalóra jut legalább tíz
őslakos. Innentől kezdve pedig teljesen mindegy, hogy pontosan hányan is voltak
azok a honfoglalók.
Tóth Imre, 2011. 12. 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése