Barguzini rejtély - emlékművet az elesetteknek

Szikla Barguzinban

Emlékművet az 1849-ben cári fogságba esett honvédeknek

A mai sajtótájékoztatón Fuksz Sándor, az MVSZ Petőfi Bizottságának koordinátora bejelentette, hogy a Magyarok Világszövetsége emlékművet fog létrehozni Szibériában, az 1849-ben cári fogságba hurcolt honvédeknek és leszármazottaiknak.

A sajtótájékoztatón, amelyen jelen volt Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke, valamint Dr. Vadász Sándor történészprofesszor, Kiss Endre József, a Petőfi Bizottság tagja, a Sárospataki Református Nagykönyvtár igazgatója ismertette azokat az adatokat, amelyeknek alapján az MVSZ Petőfi Bizottsága bizonyítottnak tekinti, hogy 1849-ben a cári seregek sok magyar honvédet vittek hadifogságba Szibériába.

Az MVSZ Petőfi Bizottsága reméli, hogy a ’48-as honvédek oroszországi fogságának feltárása segíti majd Petőfi Sándor földi maradványainak felkutatását és méltó körülmények között történő eltemetését a haza földjében.

Kiss Endre József, a Hamvaidnak elhozása végett… című, a Magyarok VIII. Világkongresszusa keretében megtartandó konferencia elnöke ekként foglalta össze azokat a szempontokat, amelyek álláspontja szerint mindmáig akadályozzák a Petőfi-ügyben az igazság kimondását:

A Kiegyezés után az akkori viszonyok azt a Petőfi-képet követelték, amely a csatában hősi halált halt költőt ábrázolja, aki lehetőleg egy orosz dzsidától leheli ki a lelkét.

Az ateista diktatúra időszakában nem sikerült azt a proletár Petőfit megtalálni, aki egy szocialista vagy kommunista forradalom költője, bár próbálkozások történtek erre, úgy Magyarországon, mint a Szovjetunióban.

Az új évezred hajnalán a nemzeti és a világszabadság költőjéről könnyen elképzelhető, hogy veszedelmesnek nyilvánítják azok, akik joggal tartanak attól, hogy nemcsak Magyarországon, de az egész világon fölrázhatja, öntudatra ébresztheti az egyébként rabszolgasorsra kárhoztatott tömegeket. [21]

Sajtószolgálatunk alább közzéteszi Kiss Endre József összeállítását.

OROSZ   FOGSÁG   1849-BEN

            A barguzini Petőfi-maradványok hivatalos elutasítása és a szükséges kutatásoktól, vizsgálatoktól történő elzárkózás többek között arra való hivatkozással történt, hogy az 1848–1849. évi szabadságharcunkat leverő cári, katonai beavatkozás egyáltalán nem vitt magyar hadifoglyokat Szibériába. Következésképpen ott nem keresendők, mert nem találhatók magyar hadifoglyok földi maradványai. [1] Erről azután nyilatkozat-háború kezdődött a MEGAMORV Petőfi Bizottság és a MTA Petőfi Bizottsága között, melyeknek az állításai számtalan újságcikkben, végül könyvekben láttak napvilágot. [2] A MTA és a Petőfi Társaság által képviselt hivatalos véleménnyel szemben – többek között – elsősorban Kiszely István [3] és Kéri Edit [4] bizottsági tagok, a barguzini expedíció résztvevői adtak hangot eltérő meggyőződésüknek.

            Miután Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke meghirdette Petőfi Sándor végtisztesség adásának nemzeti programját, [5]  a  MVSZ megalakította Petőfi Bizottságát, Fuksz Sándor felvidéki elnök vezetésével. A Bizottság kezébe a tájékozódása során olyan dokumentumok kerültek, amelyek egyrészt meggyőzően bizonyítják azt, hogy van alapja az 1849-es hadifoglyok utáni kutatásnak Szibériában, másrészt érthetővé teszik, hogy miért rendült meg a közvélemény bizalma a legtekintélyesebb szakmai fórumok hivatalos nyilatkozatait illetően. Az alábbiakban ezekből a dokumentumokból ismertetünk néhányat, a teljesség igénye nélkül.

            Levéltári dokumentumokra hivatkozhatott Kéri Edit, aki átnézte a bécsi levéltár korabeli minisztertanácsi jegyzőkönyveit, megtalálva bennük a rebellis magyarok külföldre deportálásának javaslatát és Haynaunak az ezt közzé tévő kiáltványát. Arra a következtetésre jutott, hogy a deportálást végrehajtó orosz határozatot – hallgatólagos osztrák  jóváhagyással – titokban tartották a szélesebb nyilvánosság előtt. [6] Ő tekintette át Kováts Istvánnak ezt a témát tárgyaló, még kéziratban lévő, német nyelvű doktori értekezését is. [7]

            Balajthy András gyártásvezető, operatőr 1988-ban számolt be a moszkvai levéltárban végzett kutatásáról, melynek eredményeképpen Bem tábornok elveszettnek gondolt irattárára bukkant, valamint 1849-ben elvitt magyar foglyok 1714 fős listájára és azok kihallgatásának 1800 jegyzőkönyvére, melyeket fotó-másolatban elhozhatott.

            Vadász Sándor és Józsa Antal az Oroszországi Központi Levéltár anyagát feldolgozva jelentették meg könyvüket. [8]  Szerintük az osztrák és orosz diplomácia nem tudott megegyezésre jutni a legyőzött lázadókat érintő bánásmódról, s végül a cári diplomácia saját hatáskörében rendelkezett róluk. Az akkori Magyarország – azaz a Kárpát-medence – területéről elhurcolt magyar, lengyel, német és egyéb nemzetiségű foglyok száma akár több tízezerre tehető. „Nem tekintem igazolhatónak azt az álláspontot, hogy 1849-ben nem vittek ki Oroszországba hadifoglyokat.” – olvashatjuk könyvükben. [9] Tőlük tudjuk, hogy már a múlt század elején magyar hadifoglyokat vontak be a magyar vonatkozású levéltári anyagok feldolgozásába. [10]

Korabeli sajtótudósítások között idézhető a bécsi hivatalos lapnak, a Wiener Zeitungnak az 1849. augusztus 12-i száma, amely a fehéregyházi csatáról tudósítva félezer orosz fogságba esett magyar hadifogolyról tud. [11]

A kortárs memoár - irodalomban figyelemre méltó az özvegy, Szendrey Júlia ritkán idézett vallomása : „Látod, mindenki azt mondja, hogy Sándor meghalt. Pedig az nem igaz. Sándor nem halhatott meg, mert én éreztem volna…” [12] A meghitt barátok között Jókai Mór javasolja, hogy Oroszországban kell kutatni Petőfi után. [13] Arany János versben fogalmazza sejtését:

„Ki nékem álmaimban

Gyakorta megjelensz,

Korán elhunyt barátom,

Van-é jel síri fádon,

Mutatni, hol pihensz?” [14]

            A Petőfi után kutakodók egyre inkább „…a Szibériába hurcolását kezdték emlegetni…”, [15] olyannyira, hogy 1877-ben követelték a kormánytól az 1849-ben elhurcoltak ügyének kivizsgálását. A vizsgálat sikere – feltehetően politikai nyomásra – elmaradt. Visszatekintve azonban, egyetértően idézzük ezt a véleményt: „Ameddig egy egzakt, józan vizsgálat el nem dönti a hadifogoly-kérdést, nem szükséges, nem is szabad minden szibériai Petőfi - legendát eleve légből kapott csalásnak vagy jóhiszemű tévedésnek minősítenünk…” [16]

            Már azért sem, mert a szakmai publikációk, levéltári dokumentumok és sajtóközlemények mellé odasorolhatjuk a szájhagyomány forrásait: nemzedékek tanúvallomásait, amelyek a maguk sajátos módján támasztják alá az írásos emlékek üzeneteit. Csupán néhányat kiemelve közülük:

            Dr. Gyárfás Samu az I. világháború során orosz fogságba esve, Alma-Atában a piacon magyarul beszélő honfitársunkkal találkozott, aki az 1849-es hadifoglyok leszármazottjának tudta magát. Sorsukat illusztráló dokumentumokat hozott tőle haza, s adta át azokat Bethlen István miniszterelnöknek, aki nyitott volt arra, hogy a magyar hadifoglyok ügyét kivizsgálják, a szovjet hatalom azonban ezt akkor nem tette lehetővé. [17]

            A Neues Wiener Tagblatt 1936. évfolyamában számol be arról, amit 1849-es, oroszországi magyar hadifoglyokról hallott két magyar és egy orosz tiszttől.

            Ahogyan Varga Béla régész a barguzini ásatásokról szóló előadásában megjegyezte, népünk a költő halálának rejtélyét és hiányát az „eltűnt, mint Petőfi a ködben” – mondásával fejezi ki. Másképpen: „Senki sem látta meghalni, senki sem ismeri sírját…Eltűnt, mint az üstökös.” [18]

            Az 1960-as években Rosztov környékén egy magyar klub tagjai tervezik az 1849-es hadifoglyok leszármazottainak a találkozóját. [19] Józsa Antal az 1950-es években több tucat egykori hadifogollyal beszélt személyesen, akik valamennyien arról számoltak be, hogy találkoztak a ’48-as hadifogoly honvédek leszármazottaival.

Fuksz Sándor bizottsági elnök személyesen találkozott egy felvidéki településen az 1849-es magyar hadifoglyok leszármazottaira emlékező tanúval. [20] Az illető a Bajkál-tó melletti Vengerszkaja településen raboskodott az I. világháború után, ahol – az állítása szerint – nemcsak magyar hadifoglyokkal, hanem Petőfi leszármazottjával is találkozott és látta a költő sírját.

            Ma még föl sem mérhetjük, hány tucat hasonló vallomás őrzi a nemzedékről-nemzedékre, szájról-szájra hagyományozott ismereteket az elhurcoltakról, Petőfiről. Ezért kérdezhetjük: ha csupán egy is látókörünkbe kerül ezek közül, nem kötelességünk-e alaposan utánajárni, feldolgozni, közzétenni, akár laikusként is, mert ezzel egész nemzetünk előtt adósok vagyunk? Nem beszélve az írott forrásokról! Hát még ha ez a hivatalbéli vagy szakmai kötelességünkhöz tartozik! Mert ha nem ez történik, akkor könnyen támadhat a gyanú, hogy a 19. században éppúgy, mint a 20-ban és napjainkban, politikai döntések húzódtak meg a „tudományosnak” mondott döntések és véleményezések mögött. A Kiegyezés után az akkori viszonyok azt a Petőfi-képet követelték, amely a csatában hősi halált halt költőt ábrázolja, aki lehetőleg egy orosz dzsidától leheli ki a lelkét. Az ateista diktatúra időszakában nem sikerült azt a proletár Petőfit megtalálni, aki egy szocialista vagy kommunista forradalom költője, bár próbálkozások történtek erre, úgy Magyarországon, mint a Szovjetunióban. Az új évezred hajnalán a nemzeti és a világszabadság költőjéről könnyen elképzelhető, hogy veszedelmesnek nyilvánítják azok, akik joggal tartanak attól, hogy nemcsak Magyarországon, de az egész világon fölrázhatja, öntudatra ébresztheti az egyébként rabszolgasorsra kárhoztatott tömegeket. [21]

            A MVSZ Petőfi Bizottsága számára az eddigi ismeretei alapján sem kérdés az, hogy az 1849-es magyar hadifoglyok emlékeinek és leszármazottaiknak a kutatása napirenden kell, hogy maradjon és ki kell, hogy teljesedjen. A MVSZ felajánlja a magyar hadifoglyok barguzini emlékhelyének létesítéséhez személyes kapcsolatait, szellemi erőforrásait, tárgyi adományait, együttműködve az ottani és hazai támogatókkal. [22]

            Tartozunk ezzel a nemzet költőjének, akinek emlékét, tiszteletét idegenszívű döntések feszítik keresztre jó másfél évszázada, s aki már ifjú éveiben így énekelt:

„Keresztúton állok,                Akármerre megyek,                Mért nem tudom, hol vár

Merre tartsak?                        Mindegy nekem,                     A halál rám?

Ez kelet felé visz,                     Mindenütt szomorú                 Hogy egyenesen

Az nyugatnak.                         Az életem.                               Azt választanám ! [23]

Sárospatak – Budapest, 2012. március 6.

Kiss  Endre  József

---

[21] A maoista diktatúrából ébredező kínai ifjúság 1989-ben Petőfi-sorokat skandálva tüntetett a hatalommal és az őket brutálisan leverő katonai erővel szemben: „Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem…”  MVSZ Sajtószolgálat. Patrubány Miklós közlése.

[1] MTA: Petőfi nem járt Barguzinban. Bp. 1991. XII.5. - Nem Petőfi! Szerk. Kovács László. Bp. 1992.

[2] Kovács László: Csalóka lidércfény nyomában. A szibériai Petőfi – kutatás csődje. Bp. 2003.

[3] Kiszely István:  Szerintem Petőfi! = Magyar Nemzet 1989. júl. 31. - Mégis Petőfi? Bp. 1993. - Meghalt Szibériában. Bp. 2000.

[4] Kéri Edit: Petőfi Szibériában?! Bp. 1990.

[5] Patrubány Miklós  István Ádám: El kell temetnünk Petőfi Sándort. Kolozsvár – Budapest, 2010. július 31.

[6] MVSZ Sajtószolgálat. Patrubány Miklós közlése: Kéri Edit: Szolgaföldben. = Magyar Nemzet 2002.  VIII. 31.

[7] Kováts István: Az 1849. évi orosz katonai intervenció Magyarországon. Innsbruck, 1985. = Századok 1991/3-4.

[8] Vadász Sándor – Józsa Antal: Az 1949-es cári intervenció Magyarországon. Bp. 2001.

[9] Id. m. 110. p.

[10] MVSZ Sajtószolgálat. Fuksz Sándor közlése: Józsa Antal kutatást sürget. 2012. 03. 04.

[11] MVSZ Sajtószolgálat 2011. március 3.

[12] Szendrey Júlia. Bp. 1930. 55. p.

[13] Vasárnapi Újság 1861.

[14] Arany János: Emlények. 1851. In: Költemények, fordítások. Bp. Szépirodalmi Kvk. 1975. 336-337. p.

[15] Szana Tamás: Petőfiné. Bp. 1891. 100. p.

[16] Várkonyi Nándor: Az üstökös csóvája. Pécs, 1957. 179. p.

[17] MVSZ Sajtószolgálat. Patrubány Miklós közlése: Dr Gyárfás Samu a Szibériába elhurcolt ’48-as honvédekről. Bp. 2012. III.2.

[18] Szigetvári Iván: A százéves Petőfi. Bp. 1922. 255. p.

[19] Vadász – Józsa: id. m. 116. p.

[20] MVSZ Sajtószolgálat. Fuksz Sándor közlése: Hallon Jozef tanúságtétele. 2012. március 4.

[21] A maoista diktatúrából ébredező kínai ifjúság 1989-ben Petőfi-sorokat skandálva tüntetett a hatalommal és az őket brutálisan leverő katonai erővel szemben: „Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem…”  MVSZ Sajtószolgálat. Patrubány Miklós közlése.

[22] A barguziniak többször keresték meg a magyar hivatalos szerveket, erkölcsi, szellemi és anyagi támogatást remélve annak a Petőfi-kultusznak az elmélyítéséhez, ami náluk nem kérdőjelezhető meg, s tudomásunk szerint, eddig mindannyiszor elutasításban részesültek.

[23] Petőfi Sándor: Keresztúton állok… Miskolc, 1844. In: Összes költeményei. I. Bp. 1966. 70. p.

---

MVSZ Sajtószolgálat

7433/120306