"A paraszt ért a legjobban a földműveléshez, ezer vagy sokkal inkább
többezer éves tudása, tapasztalata van benne! Persze amíg van paraszt, meg
falu. De ahogy elnézem, ha így folytatjuk, egyszer csak már nem lesz. (...) Megdöbbentő, hogy a földalap 90
%-át nagybirtokosok birtokolják. (...) Mellesleg
ez a fő oka a vidéki munkanélküliségnek. Vidéken lassan már a munkaképes korúak
felének nincs munkája! Már csak emiatt is óriási fontosságú a gazdák földhöz
juttatása. Nekik a föld nem haszon előállításához kell, hanem a megélhetéshez. (...) Akár
kisbirtokokat hozunk létre az összes földön, akár nagybirtokokat, az össztermés
ugyanannyi lesz. (...) a
nagybirtokos haszna úgy keletkezik, hogy a nagybirtokos (állami segítséggel)
megrövidíti a zselléreket. A nagybirtokok tovább rontják az amúgy is torz
jövedelemelosztási viszonyokat.
Tehát
egyértelműen kis és közepes birtokok kellenek, nagybirtok egy darab se!
Az áruk (s dolgok) ésszerű és mederben tartott áramlására van szükség, nem „szabad áramlására”.
Szabadon (s összevissza) az árvíz és az özönvíz áramlik. S az anarchia, a zűrzavar.
Az áruk (s dolgok) ésszerű és mederben tartott áramlására van szükség, nem „szabad áramlására”.
Szabadon (s összevissza) az árvíz és az özönvíz áramlik. S az anarchia, a zűrzavar.
Arató
István
FÖLD (I. rész)
FÖLD (I. rész)
Döbbenten
hallom a rádióban, hogy a „paraszt nem ért a földműveléshez”.(???) Akkor ugyan árulják
el, hogy miért járnak le a tehetősebbek vidékre tojásért, csirkéért, libáért,
húsért, gyümölcsért, borért, s a többiért?? S miért nem a „mezőgazdasági
nagyüzemek” „korszerű terményeit” veszik a TESCO-ban?? Jobb későn, mint soha
megtudni: A paraszt ért a legjobban a földműveléshez, ezer vagy sokkal inkább
többezer éves tudása, tapasztalata van benne! Persze amíg van paraszt, meg
falu. De ahogy elnézem, ha így folytatjuk, egyszer csak már nem lesz.
Vajon kié a magyar
föld? A válasz roppant egyszerű. A magyar föld a magyaroké, ahogy a bolgár föld
a bolgároké, a lengyel föld meg a lengyeleké és így tovább. A föld minden nép
esetében létalap. Azon jár, arra építi házát, azon él, a föld táplálja
növényeit, állatait és így őt is. Tehát a föld nem tőke, azaz nem a haszon
alapja, hanem a létezés alapja.
A föld
nem lehet termék sem. Ugyanis a földet nem lehet gyárakban előállítani,
termelni, s nem lehet felépíteni sem, mint egy házat, ez minden nép számára
adott nagyságú. Nem lehet pótolni, utángyártani sem. Ha mind eladnánk
külföldieknek, végleg elfogyna. Következésképpen a föld nem lehet árucikk sem.
Éppen ez
volt az egyik fő baj, amikor „a földek az 1848-as szabadságharc után
kereskedelmi forgalomba kerültek”. Ez vezetett a XIX. század végén ahhoz, hogy
a parasztságtól különféle módokon elvették a földet és nincstelen zsellérekké
tették őket. A XIX. század végén nagyrészt ennek következtében tántorgott ki
Amerikába 1,5 millió koldusunk.
„1100
éves vita a földről”. Azok fegyveres viták voltak, ugyanis többször is el
akarták vitatni, meg kellett védeni. Ezt őseink meg is tették. Ami a történelmi
jogot illeti, értelmetlen azon vitatkozni, hogy eredetileg itt szkíták,
szarmaták, jászok, hunok, gepidák, avarok éltek, és nem mi. Amerika földjén is eredetileg
indiánok éltek és nem „amerikaiak”, s igen sok más ország földjén sem az
eredetileg ott élő népek élnek. Mellesleg, az előbb felsoroltak mind rokonaink,
így még a jogfolytonosság is megvan.
Sok jel
mutat arra, hogy a kezdet kezdetén is magyarul beszéltek e területen, azaz a
nyelv a Kárpát-medencében alakult ki. Így esetünkben a létező leghosszabb
jogfolytonosság áll fenn. Valóban őseink eredeti foglalkozása a földművelés. A
pásztor-nomád hamis sztereotípiát számos tény és írás megcáfolta már. Elég itt
csak annyi, hogy egyetlen nép sem képes pusztán csak húson élni. Bizonyos, hogy
növényeket is termesztettek, melyek ugyanolyan fontosak voltak számukra, mint állataik.
A korabeli szállítási viszonyok ismeretében kizárt, hogy az ennivalót és az
élet minden területéhez kellő sokféle szerszámot, eszközt, a ruhákat, edényeket
tömegesen „importálták” volna.
A
földművelés sehol sem nagyüzem, ezt a világon mindenütt többnyire egyéni gazdák
teszik. A „mezőgazdasági nagyüzem” (ál)szocialista és liberális hamis mánia.
Ami pedig ezek életképességét illeti, az nem a méretüktől függ. Sokkal inkább a
mindenkori államvezetéstől. Nos, a XX. században már olyan mértékben vették el
földjeiket és sanyargatták őket, hogy már zsellérek sokasága is munka nélkül
maradt. Zsellérnek nevezték az olyan parasztot, „földmunkást”, akinek nem volt
földje. (Ld még: Mond mit érlel annak a sorsa, kinek nem jut
kapanyél.) Régebben sohasem fordult elő, hogy a parasztnak ne lett volna
munkája. Ilyen, hogy „munkanélküli paraszt”, nem létezett.
Ez az
alapállás vezetett a nyugati világban és szinte egész Európában ahhoz, hogy a
földművelésből nem lehet megélni. Ilyen sem létezett soha azelőtt. Bevezették
„megoldásként” a mezőgazdaságot támogató állami szubvenciók rendszerét. Ezt is
persze ész nélkül. Volt olyan időszak a Közös Piac (az EU elődje) idején,
amikor eladhatatlan vaj- és sajthegyek álltak a közöspiaci raktárakban! (Máshol
a világon meg éheztek és éhen haltak.)
A
rendszerváltás idején nem kárpótolni kellett volna, hanem visszaadni a földet*.
Méghozzá ugyanúgy ellenszolgáltatás nélkül, mint ahogy elvették. Azon földeket
pedig, melyeknek nem maradt gazdája, olyanoknak adni, akik vállalják a földművelést.
(Azé a föld, aki megműveli). Mégpedig ingyen! De azzal, hogy ezek nem
adhatják el. Ha nem tudják művelni betegség vagy elhalálozás miatt, akkor visszaszáll
az államra (a királyra), szintén ingyen. Ha az értéke növekedett a művelés
alatt (gyümölcsfák, szőlő, vízelvezetés, építmények vagy más hasznos
értéknövelő beruházás révén) akkor az emiatti értéknövekedést az állam
megtéríti. Az így felszabadult földeket az állam újra odaadja olyanoknak, akik
vállalják művelését. Ha adott helységnél több olyan föld adódik, melyre nincs
helyi vagy környékbeli földműves, aki vállalná a művelését, akkor az állam ott
létrehozhat állami gazdaságot, mintagazdaságot. Az ilyenek képeznék az állami
földalapot. E földeket az állam természetesen külföldieknek is odaadhatja, ha
vállalják művelését**. Külföldieknek is ingyen és ugyanúgy ők sem adhatják el.
S ők is az államnak adják vissza, ha nem művelik tovább. Így megvalósul
egyrészt az, hogy egyenlő feltételek mellett juthat földhöz belföldi és
külföldi egyaránt. Másrészt így teljesen kiküszöbölhető a spekuláció, melynek
elkerülését az állami vezetés is kívánatosnak tartja és ennek hangot is ad.
Spekulációra vall a „kivárás”, ugyanis a felvásárolt földek többnyire parlagon
hevernek.
*A
jelenlegi rendszer az államosítások előtti 1945–1948 közötti rendszerrel
jogfolytonos, s annak is vallja magát. (Nagyon helyesen) Márpedig e korszak
kezdetén kiosztották a földeket, így ehhez a status quo-hoz kellett volna
visszatérni 1990-től. Ez még ma sem késő. A jelmondat – Azé a föld, aki megműveli
– is e korszakból származik.
**Természetesen
külföldi is csak a földrajzi és talajadottságra jellemző, azt figyelembe vevő
művelést végezhetnek. Továbbá ugyanazon földművelési, környezetvédelmi és más
hazai törvények érvényesek rájuk is.
A földművelés
jelentősége igen nagy. Ez határozza meg, hogy adott területen mennyi ember
élhet, hány embert tud adott föld eltartani. A városok sohasem terjedhetnek
olyan nagy területre, hogy ne maradjon elég föld az eltartásukra. Tehát
jelentőségét nem az határozza meg, hogy mennyi részt tesz ki a „nemzeti
jövedelemben” vagy „mennyi hasznot termel”.
A
„mezőgazdaság alacsony részaránya” abból is adódik, hogy egyre nagyobb
mértékben nem hazai földön megtermelt, hanem külföldről szállított
élelmiszereket eszünk. („etetnek velünk”) Továbbá a „nemzeti jövedelem”, a
„dzsidipi” és a „költségvetési hiány” mutatók jelentősége igen csekély, hiszen ezen
belül (mögötte) óriási aránytalanságok és torz gazdaság is állhat. Egy ország
gazdaságának jóságát
egyedül az állampolgárok megélhetősége minősíti. Hiába nagy a nemzeti
jövedelem, ha abból az adott ország polgárai nem vagy alig részesülnek, vagy ha
azt folyamatosan elherdálják, vagy ha kiszivattyúzzák a külföldi „befektetők”.
Ezenkívül abból is, hogy a mezőgazdasági feldolgozóipart elkótyavetyélték. Ez
szorosan és szervesen a mezőgazdaság része.
Érthetetlen,
hogy miért kellene igazodnunk olyan trendekhez, melyek kimenetele nyilvánvalóan
a válság és a bukás. Már csak a vak nem látja, hogy a jelenlegi
(ál)piacgazdaság jósága és életképessége erősen kétséges. E társadalom
(jelenleg) hibás alapokon nyugszik. Ezt
legjobban a kínai szellemvárosok példája világítja meg. Kínában tízezres, sőt
százezres városokat építettek, közművekkel, iskolákkal, irodaházakkal,
áruházakkal, egyetemekkel, stb, hozzávezető autópályával, szóval
tokkal-vonóval. E városok üresen állnak, s nincs is remény arra, hogy az üresen
álló lakásokat eladják.
Nos, a
piac mindig két résztvevőből áll eladóból és vevőből. Ha egyik hiányzik akkor
nincs piac. Pl nincs munkaerő-piac, hiszen a munkaerő árát, a munkabért a
munkáltató egyoldalúan diktálja, azt nem a kereslet-kínálat határozza meg.
(Mégis piacról regélnek az újságok, piacot ragoznak az közgazdasági iskolákban,
piacot szajkóz a tv-ben a szakértő, miközben szinte nincs piac. Nincs vevő. Bármit
eladni, művészet.)
A piac
hiányának oka, gyökere a jövedelmek aránytalansága. Akik felépítik a lakásokat,
városokat, a munkások, szakemberek és mérnökök csak kis részét, olykor
töredékét kapják a létrehozott értéknek. Mivel ez minden termelésben így van,
nemcsak a lakásépítésben, ezért a javakat megtermelők, előállítók csak kis
részt tudnak vásárolni az összes megtermelt, létrehozott javakból.
Ennek oka
(kisarkítva), hogy százszoros-ezerszeres „hasznot” zsebre vágó nem tud száz vagy
ezer lakásban lakni, így nem fog vásárolni száz vagy ezer lakást. Ugyanígy, nem
hajlandó száz vagy ezer autót, hűtőgépet, tv-t, stb. venni sem, s nincs szüksége
száz vagy ezer cipőre, stb és nem tud százszor-ezerszer annyit utazni és
enni-inni sem. Következőleg, a megtermelt javak jelentős részére nincs vevő. (Ez azt
is jelenti, hogy a százszoros-ezerszeres jövedelműek munkájának értéke
valójában sokkal kisebb a létrehozott termékben, javakban. Hiszen a világ
összes áruját maradéktalanul csak sokkal alacsonyabb árakon lehetne eladni.
Másképp, a vállalkozók haszna túl nagy részt tesz ki az áru árában; illetve ez
tolja fel az árát eladhatatlan mértékűre. Az is nyilvánvaló, hogy az emberek
között ekkora különbségek nincsenek.) Az
eladhatatlan javak óriási mennyisége azt a látszatot kelti, mintha a világban
túltermelés lenne. Láttuk, nem erről van szó. Már a második világháború előtt
és 90’ előtt is aránytalanok voltak a jövedelem-elosztási viszonyok, bár közel
sem ennyire mint ma. Ennek megfelelően csak időnként voltak ilyen „túltermelési
válságok”. Aztán 90’ után ahelyett, hogy arányosabbá tették volna jövedelmeket,
éppen az ellenkező irányba indultak. Mindenütt a végletekig leszorították a
munkabéreket.
Ennek
megfelelően a jövedelemarányok tovább romlottak. Méghozzá olyan mértékben, hogy
az utóbbi 20 évben már folyamatosan „túltermelési válság” van. (S nem értik,
hogy miért csökken rohamosan a reklámok hatékonysága. A reklámok csak más –
esetleg fontosabb – terméktől csábítgatják át a vevőt) A válság megoldására
javasolt és tett megszorítások, elvonások még tovább rontják, súlyosbítják a helyzetet,
hiszen tovább csökkentik a jövedelmeket, azaz a fizetőképes keresletet Még
kevesebb lesz a piacon a vevő, így még több lesz az eladhatatlan árucikk. Még
több termelő megy tönkre, még többen hagyják abba vállalkozásukat. Ezzel a
teljes csőd felé terelnek, tolnak országokat. (Hiába adnak a csődbejutott
autógyárnak pénzt, ha egyre kevesebb ember vesz autót, előbb-utóbb ujra csődbe
jut.) Mi lehet a megoldás? Az előbbiekből következően egyértelműen a
jövedelemarányok megváltoztatása.
Az
alacsony jövedelmek növelése, a magas jövedelmek csökkentése. Ezt téve
folyamatosan és fokozatosan évről évre, szépen vissza kéne hátrálni a 90’
előtti nyugati állapotokhoz. (Ld alább a középső ábrát) Ez egyrészt növeli a
keresletet, hogy legyen vevő (hogy legyen piac) és így érdemes legyen termelni.
Másrészt a javuló életszínvonal révén csillapítja az elégedetlenséget is. Majd
tovább kell folytatni az arányosítást. Az eladhatóság és termelékenység
optimumához lényegében piramis alakú jövedelemeloszlás kell. Cél lenne ennek
megközelítése, esetleg elérése. A jövedelemeloszlást és azok kívánatos
változását mutatják az alábbi ábrák (Az ábrák csak jelleget érzékeltetnek):
Megdöbbentő, hogy a földalap 90
%-át nagybirtokosok birtokolják. Ez azt is jelenti, hogy ugyanúgy
ma is elvették, elveszik a földet, mint XIX. század végén, s más módszerekkel
az (ál)szocializmusban.
Mellesleg
ez a fő oka a vidéki munkanélküliségnek. Vidéken lassan már a munkaképes korúak
felének nincs munkája! Már csak emiatt is óriási fontosságú a gazdák földhöz
juttatása. Nekik a föld nem haszon előállításához kell, hanem a megélhetéshez.
De nézzük csak meg, hogy jön létre a nagybirtokos haszna?
Akár
kisbirtokokat hozunk létre az összes földön, akár nagybirtokokat, az össztermés
ugyanannyi lesz. Ugyanis föld termőképessége korlátos. Már 30–40 éve
megállapították mezőgazdászok, biológusok, hogy a talaj termőképessége tovább
már nem növelhető. Következőleg, ha az összes föld kisbirtok, azokon összesen
ugyanannyi termény terem, mint akkor, ha az összes föld nagybirtok lenne.
Ebből
következően nagybirtok esetén a „haszon” nem a nagyobb termés miatt jön létre,
hanem abból, hogy a nagybirtokon dolgozó sok földmunkás (zsellér) töredékét
kapja annak az értéknek, amit a földeken megtermelt. (Ld. fentebb a kínai
szellemvárosoknál). Melyből „természetesen” nem lehet megélni.
Tehát a
nagybirtokos haszna úgy keletkezik, hogy a nagybirtokos (állami segítséggel)
megrövidíti a zselléreket. A nagybirtokok tovább rontják, az amúgy is torz
jövedelemelosztási viszonyokat.
Tehát
egyértelműen kis és közepes birtokok kellenek, nagybirtok egy darab se!
Utószó
Van két
tényező, amely előbb-utóbb kényszerítő erővel mondja majd az ember számára,
hogy minden nép lehetőleg a saját földjén állítsa elő, találja meg létalapját,
a táplálékot. Ez eddig is így volt, a népek máig fennmaradtak országaikban,
területeiken.
Adott
földön (országban), adott földrajzi tájon sokezer év alatt tapasztalták ki,
hogyan lehet ott megélni, miből és hogyan lehet élelmet előállítani. Az adott
hely földrajzi, éghajlati adottságaihoz és az ott megtermő növényekből és
állatokból származó táplálékhoz alkalmazkodott az ott élő emberek szervezete.
Például, ha hirtelen kiragadnánk az eszkimókat és Afrikába vinnénk, a bantu
négereket pedig északra az eszkimók helyére, akkor igen hamar kipusztulna
mindkét nép, mivel nem tudnának alkalmazkodni ezen ugrásszerű változáshoz.
A kevésbé
eltérő helyek sem egyformák, más a csapadék mennyisége, más a napos időszakok hossza,
más a nap ereje és más a talaj összetétele. Az adott földön élő növények ehhez
alkalmazkodva alakultak ki. Ezen körülmények között képesek élni és fennmaradni
ma is. A táplálékláncban az állatok és az ember az adott földön megtermő növényekhez
is alkalmazkodtak. Az élelmiszerek mai tömeges átszállítása más éghajlatú, más
földű országokba olyan, mintha az illető földön élő népet más földrajzi helyre,
helyekre kényszerítenénk. Ez az emberi szervezetekre ugrásszerű alkalmazkodási kényszert
ró. Azonban az élőlények csak lassan, fokozatosan képesek alkalmazkodni. Ez
világszerte az emberek egészségének romlását okozza.
Az
élelmiszerek és más termékek tömeges szállítása másképp is erősen sújtja az
emberiséget: A felmelegedés és az éghajlatváltozás fő oka a
keresztbe-kasul történő szállítás. (pl. többek között Európából távol-keletre
szállítják a szövőgépeket, kötőgépeket és az alapanyagokat, kellékeket, az
elkészült ruhákat pedig visszaszállítják Európába, átszállítják Amerikába). Az
utóbbi ötven évben, de különösen az utóbbi húsz évben az autók, teherautók,
kamionok, repülőgépek, hajók száma drasztikusan megnövekedett. Csak két hazai
adat: Az utóbbi húsz évben a személyautók száma megkétszereződött, a
repülőgép-forgalom pedig megtízszereződött! Az energiatermelés is világszerte óriási
mértékben megnőtt. Az eredmény az időjárás kilengéseinek fokozódása, az
éghajlat megváltozása. Például ahol régebben sok eső esett, ott még több esik,
ahol pedig kevés esett, ott még kevesebb.
Ez igen
durva kilengés. Elég, ha csak Nyugat-Európára gondolunk, ahol egyre gyakoribbak
az özönvízszerű esőzések, árvizek. S Eurázsia belsejére, a Turáni alföldre,
ahol meg a sivatagosodás fokozódott, ahol a majdnem Magyarországnyi Aral-tó
szinte teljesen kiszáradt.
Ez azt
jelenti, hogy az óceáni éghajlatú Nyugat-Európa még „óceánibb” lett. Az
Eurázsiai kontinens belsejének szárazföldi éghajlata még szárazabb lett.
Közép-Európa – s benne hazánk – korábban átmeneti éghajlatú
(szárazföldi-óceáni) volt. Ma lassan egyre inkább a szárazföldi jelleg
erősödik.. A szárazföldi (kontinentális) éghajlat jellemzője a nagyobb napi és
évszakos hőingadozás.
Kelet-Európában
és Szibériában még nyáron is hajnalban hideg van (akár fagy is), a déli órákban
pedig 30 fok vagy még több. Ennek oka, hogy szárazföld belsejében sokkal
szárazabb a levegő. S hővisszaverő pára és felhők hiányában a levegő és a föld.
éjszaka gyorsan kisugározza a meleget Nappal pedig ugyancsak emiatt
akadálytalanul elérik a nap sugarai a földet és a levegőt. Nincs pára és felhő (árnyékot
adó napernyő), mely visszaverné a azokat, így gyorsabban is melegszik.
A
gyorsabb melegedés következménye az is, hogy a nappali csúcshőmérséklet
közelebb esik a déli 12 órához, mint nálunk vagy mint Nyugat-Európában. Az este
a lehűlés kezdete pedig szinte azonnal érezhető, amint lement a nap, a gyorsabb
hűlés miatt.
Nos, az
utóbbi idők nyarain, különösen kánikulakor gyakran tapasztalhatjuk, hogy csúcs
meleg nem 14-15 óra körül van, ahogy régen, hanem már déli 1 óra körül tetőzik.
Tehát gyorsabban melegszik a levegő. Naplemente után 1-2 órával pedig mintha
hirtelen hideg fuvallat ereszkedne alá, korábban kezd hűlni a levegő. S az
éjszaka és a reggel is hűvösebb. Régen ez úgy nézett ki, hogy csak nagyon
lassan hűlt a levegő, még este 10-11 órakor is meleg volt. (Sőt éjjel 12-kor is
nehezen lehetett elaludni a meleg miatt.) Tehát, régen este és éjszaka
lassabban hűlt és kevésbé hűlt le reggelre a levegő. Lényegében manapság a napi
legalacsonyabb és legmagasabb hőmérséklet között nagyobb a különbség, mint
régen.
Tapasztalhatjuk
az évszakos hőingadozások növekedését is. Nagyobb melegek vannak ősszel és nagyobb
hidegek ugyanezen az őszön. Nagyobb melegek vannak tavasszal és nagyobb hidegek
ugyanezen a tavaszon. Ezt igazolja az is, hogy hazánkban a levegő évi átlagos
páratartalma egyre kisebb az utóbbi húsz évben, azaz a levegő egyre szárazabb,
Kelet-Európáéhoz kezd hasonlítani.
A napi és
az évszakos hőmérséklet-ingadozások növekedése azt jelenti, hogy hazánk
átmeneti éghajlata szárazföldibbé kezd válni. Ez pontosan azt jelenti, hogy
Eurázsia szárazföldi éghajlatú területe (lassan de biztosan) növekszik,
terjeszkedik Közép-Európa felé. Azzal a különbséggel, hogy összességében egy
kissé melegebb annál és melegebb, mint korábban volt. (Mint tudjuk az éghajlatváltozás
a felmelegedés következménye.) Megjegyzendő,
hogy hazánkban a száraz, aszályos időszakok hossza is növekszik, de számuk
csökken.
Hasonlóan,
a csapadékos idők hossza is valamelyest nő, de a csapadékos időszakok száma csökken.
Ez káros a növényvilágra, hiszen a ritkább esőkből hosszabb száraz időkre kéne
vizet tartalékolniuk, azaz lényegesen többet!. Azonban a hosszabb csapadékos
időszak több vizét a növények nem tudják hasznosítani. Ez elfolyik vagy
megfojtja a növényeket.
Továbbá,
évszakos eltolódás is megfigyelhető. Nyáron (inkább tavasz közepétől ősz
közepéig) egyre kevesebb a csapadék, télen pedig egyre több. (Mellesleg, az
Eurázsiai kontinens belsejére és a sivatagos tájakra jellemző, hogy télen több
a csapadék, mint nyáron. A sivatagoknál és a sivatag közeli tájaknál ez úgy néz
ki, hogy nyáron egyáltalán nincs eső, az éves csapadék egésze télen esik).
Tehát,
éppen akkor (nyáron) esik kevesebb, amikor a növényeknek szüksége lenne rá.
Régen a téli csapadék egy része hó formájában tárolódott, melyet a kikelő,
kihajtó, kizöldellő növények a tavaszi olvadáskor hasznosítottak. Az utóbbi
húsz-harminc évben télen hó helyett eső esik. Ami kevés hó mégis esik, az
elolvad két-három héten belül. A február végét, március elejét egyik sem éri
meg. Tehát, a csapadékeloszlás egyenetlenségének növekedése a növények számára
összességében még a ténylegesnél is szárazabb, aszályosabb éghajlatot jelent. A
növényvilág csak lassan tud alkalmazkodni az éghajlatváltozáshoz, tehát
biztosan megsínyli. Lassabban nő, kevesebbet terem és sok ki is szárad. Az
éghajlatváltozás előbb-utóbb olyan mértékű lesz, hogy rákényszeríti az embert
káros tevékenységeinek abbahagyására, de legalábbis drasztikus visszafogására.
A jelenlegi világrend rombolja saját létalapját, a földművelést.
Elsősorban
éppen a fő okozót, a szállításokat lehetne nagymértékben visszafogni. Meg kell
tiltani olyan termények behozatalát (beszállítását), melyek az adott országban
elegendően megteremnek, s csak a feleslegeket engedni kiszállítani. Általában
különböző vámokat kell bevezetni a behozatalra (beszállításra).
Pl
magasabb vámot azokra a termékekre, melyeket itthon is előállítanak Alacsonyabb
vámokat az olyan termékek behozatalára (beszállítására), melyek itthoni
gyártásához külföldről kéne szállítani az anyagok 50–75 %-át (nem értékben,
hanem súlyban!). S vámmentességet az olyan terményekre, melyek hazai földön nem
teremnek meg, s az olyan termékekre, melyek hazai előállításához az anyagok
75-100 %-át – szintén súlyban – külföldről kéne szállítani.
Az áruk
(s dolgok) ésszerű és mederben tartott áramlására van szükség, nem „szabad
áramlására”. Szabadon (s összevissza) az árvíz és az özönvíz áramlik. S az
anarchia, a zűrzavar.
Nyilvánvalóan nem elég, hogy egy vagy néhány ország
vezet be vámokat, mindnek ezt kell tennie. Ebből az is következik, hogy az EU-t
fel kell oszlatni vagy át kell alakítani vámunióvá, esetleg visszaalakítani Közös
Piaccá. Az EU nem „a jövő útja”, ez a fejetlenség, zűrzavar, a romlás és
pusztulás útja.
Arató
István
FÖLD (II. rész)
FÖLD (II. rész)
Kisüzem–nagyüzem az
ételben és az életben. Nézzünk példaként három dolgot, az étolajat, a kukoricát
és a csirkét.
Étolaj
Hasonlítsuk össze az
étolaj hagyományos kisüzemi hideg sajtolását a vegyi eljárásokat alkalmazó meleg
nagyüzemi módszerrel.
-
A nagyüzemi
étolajgyártás bonyolult eljárás és igen magas a beruházási költsége. Szemben a
kisüzem egyszerű eljárás és csekély a beruházási igénye.
-
A nagyüzem
energiaigénye igen magas. Egy tonna mag feldolgozásához átlagosan hatszor annyi
energia kell (előfordul, hogy 17-szerese) mint a hidegen sajtoló kisüzemben.
Ezen energiaigényt tovább növeli, hogy központi nagyüzem esetén a magok
odaszállítása messzebbről, a kész étolaj elszállítása messzebbre történik.
-
A nagyüzemben
kis magmennyiségek nem dolgozhatók fel, azok veszendőbe mennek. A kisüzemben tetszőleges
mennyiségek feldolgozhatók.
-
A nagyüzemben
az olajkihozatal 95-99 %, a kisüzemben 85 %. Azonban, a sajtoló kisüzemben visszamaradó
olajpogácsa rendkívül értékes takarmány állatok számára. Így a hasznosítás száz
százalékos. A nagyüzemben visszamaradó anyag oldószerrel szennyezett és sokkal
gyengébb minőségű, így ez veszteség.
-
A nagyüzemi
eljárás finomítást és utótisztítást igényel, a kisüzemű nem. A nagyüzemhez a
villamosés hőenergián kívül számos segédanyag is szükséges: oldószer
(hexán), víz, lúg, sav, kovaföld, vízgőz. A nagyüzemben a vegyi eljárások és a
többszöri hőkezelés során vegyi átalakulások is végbemennek. A finomítási és
tisztítási eljárás során igen értékes anyagokat is eltávolítanak az olajból.
Például a lecitint, a karotinokat, a szabad zsírsavakat.
Lecitin, karotin, szabad
zsírsavak – itt most tennünk kell egy kis kitérőt:
A lecitinben lévő vegyületek
szerepe a szervezetben a zsír szállítása és lebontása (elégetése). A lecitin szinte
minden növényben és állatban megtalálható. (Az emberi táplálékokat tekintve a
gabonafélék, babfélék, lencse, borsó, mogyoró, dió, mandula, általában növényi
magvak, pl. lenmag, napraforgómag, repcemag, kukorica, stb, valamint máj,
tojássárgája, stb a fő forrásai.) Elsősorban (növényi) zsírt, olajat és sok
szénhidrátot tartalmazó növényekben van lecitin.
Lényegében arról van
szó, hogy az olajat tartalmazó növényeket fogyasztó állatok annak emésztéséhez szükséges
anyagokat is megkapják! Azaz a természet gondoskodott arról, hogy adott
tápanyag könnyen hasznosítható, emészthető legyen az állatok számára. Másképp:
a növényevő állatok emésztőrendszere pontosan a természetben található
növényi tápanyagokhoz alkalmazkodva alakult ki megfelelő működésűvé és
szerkezetűvé. Az állatok a táplálékkal annak emésztését segítő más anyagokat is
mindig magukhoz veszik. Éppen azzal, hogy mindig teljes természetes
táplálékokat esznek.
Az ember mai
„élelmiszergyártása” és „finomítása” éppen az eredeti teljességétől fosztja meg
táplálékait. A lisztben csak valóban teljes kiőrlés esetén maradnak benne az
értékes növényi fehérjék és a lecitin is. Hasonlóan, csak hagyományos hideg
sajtolás esetén marad benn a lecitin a növényi olajokban. A mai élelmiszerek
sokaságának nem teljes az összetétele, nem olyan ahogy a természetben megtermett.
A teljesség alapvető fontosságának
egyik legfőbb bizonyítéka, hogy külön adva a kivont anyagokat, túladagolhatók,
míg természetes formában nem. Pl gyakorlatilag bármennyi sárgarépát megehetünk anélkül,
hogy a benne lévő karotin túladagolása állna elő. Viszont ugyanilyen mennyiségű
kivont karotin túladagolást jelent a szervezet számára, mely rákot idézhet elő vagy
fokozza a rák (tüdő-, prosztatarák) kockázatát. [1], [2] Több más vitamin
esetén is súlyos következményei vannak a túladagolásnak.
Ebből az is következik,
hogy nem célszerű a kisérő anyagoktól megfosztott kivont anyagokat egyedül
önmagában adni. Így a természetes teljes és sokféle táplálék fogyasztása
felülmúlja a hiányos és ezért kivont anyagokkal (vitaminokkal, lecitinnel stb)
pótolt táplálkozást. Ráadásul nem mérhető, hogy hiányos ételeinkből melyik
összetevő és milyen mértékben hiányzik, azaz melyiket és milyen mennyiségben
kellene pótolni. Azonban mégha tudnánk is, azt a hiányos élelemmel együtt kéne
adni, hiszen külön adva eltérő a hatása. (A karotint is eltávolítják a
nagyüzemi étolajból)
A teljesség alapvető fontosságának
másik fő bizonyítéka, hogy a hiányos, a nem teljes élelmiszerekkel való
táplálkozás betegségeket okoz.. Ezt igazolják az alábbi tapasztalatok is. A XX.
században a világháborúk időszakai alatt szünetelt ill jelentősen visszaesett a
tömegtermelt élelmiszerek fogyasztása.
Ennek következtében
meredeken visszaesett a rák és más degeneratív betegségek (cukorbaj, szklerózis
multiplex, szív- és vérkeringési betegségek, reumatikus bajok stb.) előfordulása.
S, újra felszökött a háborúk után, amikor ujra általánossá vált a tömegtermelt
„kultúrkoszt".[3], [4]
Tehát az
élelmiszer-nagyüzem, a tömegtermelés rontja az emberek egészségi állapotát, s
növeli az egészségügy költségeit.
Már az ókorban
felismerték az élelmiszerek hatását az egészségre. Hippokratésztől ered az
alábbi mondás: Ételed legyen orvosságod, orvosságod legyen ételed. Megjegyzendő, hogy a
túlzott, túlhajtott specializáció atomizációhoz és sok esetben csőlátáshoz
vezet. A tudós gyakran elszigetelten egyes anyagokat (vegyületeket) és azok
hatásait vizsgálja, nem a teljes élőanyag-táplálékot, anyagainak együttes
hatását.
Ahogy a hasznos anyagok
kivonva károsak lehetnek, úgy az izolálva toxikusnak talált anyagoknak a teljes
táplálékban valamilyen hasznos funkciója lehet. Tudós biológusok, biokémikusok
nem értik, hogy maradhatott fenn az emberiség és miért nem küszöbölte ki
táplálékaiból a toxikus (mérgező) anyagokat. Ugyanis manapság arra a
megállapításra jutottak, hogy minden természetes tápanyagban van valamilyen
toxikus vegyület. [5] E vegyületek egy része önmagában valóban mérgező.
Általában igen kis koncentrációban fordulnak elő az élőlényekben és csak
bizonyos külső feltételek, feldolgozási eljárások (!), tárolás során válhatnak
káros hatásúakká.[6] Mivel az emberiség fennmaradt, következőleg a kialakult
hagyományos táplálékfeldolgozási és ételkészítési eljárások jók voltak. Sokkal
jobbak, mint a maiak. Ez is megerősíti a teljesség fontosságát.
A szabad zsírsavak
jelentősége, hogy a bélben közvetlenül felszívódnak és azokat – az idegsejtek
és a vörösvérsejtek kivételével – a szervezet összes sejtje képes elégetni,
azaz energiává alakítani.
S most térjünk vissza az
összehasonlításhoz. Az utolsó különbség a kisüzemi és nagyüzemi étolajelőállítás
között:
-
A nagyüzemhez
kevesebb emberre („munkaerőre”) van szükség, mint az ugyanannyi étolajat előállító
kisüzemekhez!
Látható, hogy az
összehasonlítás minden paraméterben a kisüzem mellett szól. Mit nyerünk a
nagyüzemmel?
Kinyerjük a maradék 15 %
olajat, mely hideg sajtolás esetén az olajpogácsában marad. S ezt milyen áron?
Nos, a nagyüzemben nagy
költséggel, drágán, energiát pazarló, vegyi anyagokat fölöslegesen használó módon
(melyek a környezetet is szennyezik) a teljességtől megfosztott olajat
állítanak elő, mely az emberek egészségét rontja, növelve ezzel a társadalomnak
az egészségügyre fordítandó költségeit is. Továbbá a nagyüzem
embereket tesz fölöslegessé, s lehetővé teszi a maradék emberek (nagyüzemi munkások)
megrövidítését, kizsákmányolását.
A kis- és közepes
üzemekkel termelő és szállítási, értékesítési hierarchia alakítható ki, melyben
minden embernek hasznos szerepe van. Ez megfelel az optimális
jövedelem-eloszlási piramis alakú hierarchiának, vagy közel visz ahhoz.
Kukorica
Jelentősége igen nagy a
hús előállításában. Ugyanis alapvető takarmány a marhák, sertések, csirkék, stb
számára. A kukorica esetében a talaj
előkészítési és vetési munkálatok terén nincs jelentősebb különbség a kisüzem
(kisgazda) és a nagyüzem (nagytermelő) között. A nagytermelő és a kisgazda
traktorral szánt, a még kisebb gazda igavonó állattal. S ezek vontatják a vetőgépet
is.
A nagy különbség a
betakarításnál jelentkezik. Már a II. világháború előtt is a nagytermelő tisztán
(a csuhé lefosztásával) törette, a kisgazda pedig héjastól, azaz csuhéstul
törte. A kisgazda otthoni
tengerihántását nem lustasága vezérelte, hanem jól felfogott érdeke és saját földjének
megóvása. A csuhé (csőtakaró levelek) kiváló minőségű alapanyaga a háziiparnak,
(mellesleg, még papírgyártásra is kiváló) és munkát biztosít a tél idejére. A
kukoricaszárból és leveleiből téli takarmány lett a teheneknek. A kukoricaszár
feleslegéből és a csutkából tüzelő a tűzhely és a kemence számára, a csuhéból
szatyor, lábtörlő és még sok minden más készült. (Hasonlón a gabonafélék
szalmáját is hasznosították: alom, tetőfedő anyag, háziipari alapanyag,
kiváló papíralapanyag.
Ma kinn rohad el a
földeken, jobb esetben felgyújtják, elégetik a szalmabálákat.) A csuhét a
földeken hagyva és beszántva megterheljük a földet. Ezt a föld nehezen emészti
meg, megfekszi a gyomrát. Tehát, a nagytermelő pazarol és szemetel, szennyez, a
kistermelő nem. Ráadásul több értéket teremt, mint a nagytermelő.
Az utóbbi 50-60 évben a
nagyüzemek (tsz-ek, állami gazdaságok) és a mai nagytermelők kombájnnal takarítják
be a kukoricát. S itt kezdődnek a legnagyobb bajok . Nem a betakarítás
gépesítése a baj, hanem a módja. A kukoricakombájnok többnyire csak a
kukoricaszemet nyeri ki, a növény többi részét (a csutkát is) fölaprítják és
hátul visszaszórják a földre. A következő szántás során ezeket beszántják a
földbe.
Nos, a növényeknek nincs
szüksége a talajban cellulózra vagy más széntartalmú vegyületekre.
A növények a szenet teljes
egészében a levegő széndioxidjából nyerik. A talajban lévő baktériumok közül is
csak kevés fajtának van szüksége szénhidrátra és azt is magától a növénytől
veszi fel a szimbiózis során, továbbá ezen mikroorganizmusok csak igen kis
mennyiségű szénhidrátot igényelnek. A növényi részek korhadása után szénben
gazdag részek maradnak vissza, amelyet csak a penészgombák tudnak nagyon lassan
felhasználni. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy a talajnak igen csekély a széndioxid-kibocsátása.
Az ős- és ókori emberek
igen jó megfigyelők voltak. Látták, hogy a természet tudja a dolgát* Ezért mindenkor
és mindenben a természetet követték. Továbbá igen jó arányérzékük volt. Látták,
hogy a természetben az elszáradt növényi részek, falevelek, gallyak csak
töredékét képezik az élő növényzetnek. S azt is, hogy a
természet még ezt a keveset sem szántja be a földbe. Ugyanakkor tudták, hogy szántóföldjeiken
nem ez a helyzet, mivel betakarításkor egyszerre az összes növény elszárad,
elpusztul (életük a magvakban folytatódik).Ezért a szalmát, a kukoricaszárat és
-leveleket összegyüjtötték és elszállították (és hasznosították!) Legfeljebb a
tarlót szántották be, de még azt is csak ritkán, mert azt többnyire
tarlóégetéssel hamu alakjában adták a földnek. Ezzel a szén még a tarlón lévő kevésből
is eltávozott, így csak növények számára szükséges anyagok maradnak a hamuban.
*Ma is tudjuk, hogy az
életformák és az élő természet folyamatai, hosszú évmilliók alatt érlelődtek, csiszolódtak,
tökéletesedtek. Csak éppen fittyet hányunk rá, mert elbizakodottak vagyunk. Azt
hisszük, hogy jobbat tudunk csinálni, mint a természet.
Őseink azt is tudták,
hogy a növények felkínálják leveleiket, virágaikat, gyümölcseiket – méghozzá csábító,
színes, illatos küllemben – az állatoknak (méheknek, bogaraknak, madaraknak, négylábúaknak
stb.), az létüket és szaporodásukat teszi lehetővé. Virágjaikat a bogarak
beporozzák, a magokat, leveleket, szárakat, gyökereket az állatok
széthurcolják, így a növények számára is lehetővé válik a szaporodás, a
terjedés. Továbbá testük az állatok által feldolgozva trágyaként és elpusztult állatok
formájában is humusszá, talajjá válik, ami létfontosságú a növények számára.
Azaz az állatok is – a táplálékért cserében – szolgálatokat tesznek a
növényeknek.
Ennek megfelelően őseink
az elpusztult állatokat eltemették. (Annak adták, akit természet szerint
megillet) S ugyancsak ennek megfelelően már az őskorban trágyázták földjeiket.
Megjegyzendő, hogy semmilyen műtrágya nem ér fel a természetes trágyázással. A
műtrágyák nem teljesek, csak néhány anyag van bennük. A mai „korszerű” és
„nagyüzemi” módszerekkel nemcsak az embert tápláljuk hiányosan, de a talajt is.
A növények beszántásával pedig még igen nehezen emészthető „táplálékkal”
(cellulózzal) is megterheljük, sőt elrontjuk a gyomrát. S ezzel a minőségét is.
A mai humuszcsökkenés, talajsilányulás minden bizonnyal annak következménye,
hogy túl sok növényi eredetű anyag kerül a földbe és igen kevés állati eredetű.
S emiatt termőképessége már csak egyre több műtrágyával tartható fenn.
Manapság több helyen is
olvashatni, hogy a mezőgazdaság szennyezi a környezetet. Nos, kizárólag a nagyüzemi
módszerekkel történő termesztés szennyezi, a hagyományos egyáltalán nem. Őseink
még XIX. században is minden tekintetben teljes körforgást valósítottak meg.
Van itt még egy igen
nagy jelentőségű dolog. A régi gazdák a kukoricanövényt nemcsak takarmánynak és
háziipari alapanyagnak használták, hanem tüzelőnek tűzhelyben és kemencében,
azaz energiatermelésre. Magyarországon az utóbbi 30-40 évben átlagosan évente 7
millió tonna volt a kukorica (szem)termés. Mivel kukoricanövény 30%-át teszi ki
a szemtermés és 70 %-át a szár, levelek és csutka., így 23 millió tonna
mennyiségű kukoricanövény termelte meg a 7 millió tonna termést. Következőleg,
a kombájnok évről évre (23 – 7 =) 16 millió tonna szárat, levelet, csutkát
darálnak le és szórnak vissza a földekre, ami gigantikus pazarlás!
Összehasonlításul, átlag
évi 22 millió tonna barnaszenet bányásztak Magyarországon 1955–1985 között A
kukoricacsutka, -szár és -levél fűtőértéke légszáraz állapotban kétszerese a
barnaszénének. (Fűtőértéke közel akkora, mint a szalmáé) Még ha figyelembe
vesszük a légszáraz állapot elérése alatt előálló súlyveszteséget, akkor is azt
találjuk, hogy a kukoricatermesztés több energiát tartalmazó tüzelőanyagot
állít elő, mint az éves barnaszéntermelés! (Mellesleg, a kukorica megérését
legjobban az jelzi, hogy levelei már erősen ziregnek-zörögnek. Ez pedig azt
jelenti, hogy ekkor majdnem teljesen elszáradtak. Így betakarításkor szinte
légszáraz állapotban vannak.)
Hogy ez mennyi energiát
jelent? A szalma fűtőértékét (4,8 kWh/kg) véve, a 16 millió tonna kukorica-tüzelőanyag
fűtőértéke 76,8 mrd kWh. Még figyelembe kell vennünk a légszáraz 14,5 % nedvességtartalmát.
Ez csak 2-3 %-kal csökkenti fűtőértékét. (Ugyanis súlyának 6-7-szerese mennyiségű
víz elpárologtatására elegendő az energiatartalma.) Ennyit levonunk a kinyerhető
energiából, azaz marad 74,4 mrd kWh. Még 50 %-os erőművi hatásfokkal számolva
is ebből 37,2 mrd kWh villamos energiát nyerhetnénk. Ez fedezné az ország
teljes villamosenergia-fogyasztását!
S akkor még nem
beszéltünk más növényi tüzelőanyagokról. Például a gabonatermesztés nagyjából ugyanannyi
szalmát állít elő, mint amennyi a szemtermés. Így az átlag 4 millió tonnás
gabonatermés ugyanennyi szalmát is jelent. Ennek kb a felét alomnak használják,
így ez a villamosenergia-szükséglet nyolcadát fedezné. Ráadásul a növényi tüzelőanyagok
nem okoznak felmelegedést, éghajlatváltozást, ugyanis megvalósítják a szén
körforgását. Ezért is nevezzük őket megújuló energiaforrásoknak.. Ugyanis
nemcsak az energia körforgását valósítják meg, hanem a szénét is. Amennyi
széndioxid felszabadul elégetésükkor, ugyanannyit kötnek le a következő évben
megtermő növények.
A növényi tüzelőanyagok
további óriási előnye, hogy kénmentesek. Ugyanis a növények nem képesek ként
felvenni. A szén, olaj és földgáz viszont igen környezetszennyező, főleg
kéntartalmuk miatt. Elégetésükkor kéndioxid
is keletkezik, amely a levegő páratartalmával és az esőkkel kénessavat alkot. Ez lecsapódik a
tárgyakra, házakra, növényekre ill. savas esők formájában is ugyanezekre. Ezen kénessav
óriási mértékű korróziót okoz, mind gépekben, mind más vas- és acél műtárgyakban,
épületekben. Ez okozza városokban a házak vakolatának mállását. A földgáz
kéntartalma miatt mállanak szét a földgázfűtésű házak kéményei is, emiatt kell
béléscső ezekbe. Továbbá pusztítja, betegíti, gyengíti a földi élet
szempontjából alapvető fontosságú növényeket. A savas esők egész erdőket
pusztítanak ki. Ez is növeli a légkör széndioxidtartalmát, hiszen ezek a
növények többé már nem kötnek le CO2-t. A szén, olaj, benzin és földgáz
eltüzelése által okozott károkat pénzben nem is lehet kifejezni. Továbbá, mind
a kéndioxid, mind a kénessavas pára és köd az emberi egészségre ártalmas és erősen
allergén. (Nem tudjuk mi az oka, hogy egész életükben nemdohányzó emberek sokasága
kap tüdőrákot, asztmát, stb.) Az atomerőművek is szennyezik a környezetet,
mivel sugárzó hulladékot bocsátanak ki.
A kukoricakombájnt ki
kell egészíteni egy utánfutó tartállyal, amelybe szórja a zúzott, aprított növényt.
Ezen tüzelőanyag összegyűjtésére és szállítására is hierarchiát kell
kialakítani. A meglévő hőerőműveket fokozatosan át kell alakítani növényi fűtésűre
és létre kell hozni 7-8 új erőművet az országban. Ezen erőműveket úgy kell
megtervezni és kialakítani, hogy alkalmasak legyenek a kukoricanövényen és a
gabonaszalmákon kívül a szőlők és gyümölcsösök metszésekor keletkező ágak, gallyak
feldolgozására és eltüzelésére. Ha szükséges, dúsításra kis százalékban növényi
olajakat lehet alkalmazni. Elhelyezésüket pedig előrelátóan kell megállapítani.
Legfontosabb szem előtt
tartani, hogy nem szabad direkt energia-előállításra (s főleg nem „haszon előállításra”)
termeszteni növényeket. Csakis a növénytermesztés során mellékesen keletkező anyagokat
szabad felhasználni. Azaz a mai új eszközökkel is közelíteni kell a teljes
felhasználáshoz, melyet a régi gazdák még megvalósítottak. Továbbá, igen fontos,
hogy az ember annyi energiát használjon, amennyi a fenntartása érdekében végzett
élelemtermelés előállít, plusz amennyit a természetben megtalál (fák kivágása
nélkül!) Így a föld teljesen eltartja és fenntartja az embert.
Bizonyos, hogy a
szállításra használható energiát erősen vissza kell fognia. Ugyanis, ha a mai szállításra
felhasznált mennyiséget akarná fenntartani direkt energiacélú termesztéssel,
akkor kevés terület maradna élelemtermelésre. Ezért a szállításokat csak
fokozatosan szabad visszafogni.
Csirke
A nagyüzemi
csirketenyésztés hátrányai ugyanazok, mint amiket az étolajnál és a kukoricánál
láttunk.
Az állatok táplálása
hiányos. Továbbá csirkék tízezreinek összezsúfolása egy nagy hodályba,
elhullásuk nagyságát növeli, melyet csak antibiotikumoknak a tápba keverésével
tudnak mérsékelni. A csirkék nem kapnak napfényt és friss zöld tápanyagot, s
nem tudnak kapirgálni maguknak apró bogarakat, kukacokat sem. Továbbá, a
csirkéket ugyanúgy kannibalizmusra kényszerítik, ahogy az angolok a kergemarhákat.
Ugyanis az elhullott állatokból táp-adalékot csinálnak.
Itt is magasabb a
beruházási költség. Ehhez is több energiára van szükség. Mind a táp, mind a
csirkék szállítási költségei is magasabbak. A járulékos költségek
(antibiotikum, vegyszer) is magasabbak. Itt is emberek válnak feleslegessé.
Egy-két ember 3-4 hodály „üzemelését” is ellátja. Végül a nagyüzemi csirkék
fogyasztása is tehertétel az ember egészsége számára. Ez is növeli az
egészségügy költségeit.
Hivatkozások:
[1] British Cancer
Organization Calls for Warning Labels on Beta-Carotene, 2000.
[2] Omenn GS, Goodman
GE, Thornquist MD, et al (1996), „Risk factors for lung cancer and for intervention
effects in CARET, the Beta-Carotene and Retinol Efficacy Trial”. J. Natl.
Cancer Inst. 88 (21), 1550-9. old.
[3] Dr. Oláh Andor, A
rák természetes gyógymódja és megelőzése, Bp. 1989.
[4] Dr. Oláh Andor,
Életed az orvosságod, Bp. 1992
[5] Dr. Bálint Andor,
Toxikus vegyületek élelmiszer- és takarmánynövényekben, genetikai lehetőségek a
káros hatások csökkentésére; (Előadás a kémiai tudományok osztályának tudományos
ülésén, Gödöllő, 2002)
[6] Miller Jones J.:
Food Safety. Eagan Press, St. Paul, Minnesota, USA. (1995)
Fejér Szövetség Sajtószolgálat
MUNKAÉRTEKEZLET ÉS SZOLIDARITÁSI NAGYGYŰLÉS
/KAJÁSZÓ, 2012. DECEMBER 1./
Előzetes jelentkezés: fejerszovetseg@gmail.com (tárgy: Igazságot Kajászónak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése