MVSZ: Petőfi Sándor emlékére

Petőfi Sándor emlékére - Hamvaidnak elhozása végett

Petőfi Sándor születésének 190. évfordulóján azzal az elhatározással emlékezünk meg a költőről, hogy nem nyugszunk bele eltűnésébe: földi maradványait felkutatjuk, és méltó módon eltemetjük a Haza földjébe. Szándékunk alátámasztására álljon itt az MVSZ Petőfi Sándor Bizottsága koordinátorának, az MVSZ elnökhelyettesének Fuksz Sándornak előadása, amely 2012. augusztus 19-én hangzott el a Magyarok VIII. Világkongresszusán, a Petőfi Sándornak szentelt konferencián.

A Magyarok Világszövetsége

Megnyitó Köszöntés

Tisztelt Hölgyeim, Uraim!

Tisztelettel üdvözlöm Mindannyiukat a Magyarok VIII. Világkongresszusa keretében szervezett “Hamvaidnak elhozása végett…” c. konferencián, amely Petőfi Sándor életének kevésbé ismert történéseit hivatott tisztázni, de elsősorban eltemetését hivatott elősegíteni.

Szinte természetesnek tűnik, hogy mint minden nemzet, úgy mi magyarok is nagy elődeink szellemi hagyatékához fordulunk, ha bajainkra keresünk orvosságot vagy a jobb jövőhöz vezető utat keressük.

Így is van ez rendjén, hiszen szentjeink, nagy gondolkodóink nemcsak életművükkel, tetteikkel képesek eligazítani minket a világ dolgaiban, de szellemük itt ragyog ma is és hat gondolkodásunkra, erkölcsünkre, hitünkre – megfoghatatlanul de letagadhatatlanul.

Nagy szellemeink, szakrális uralkodóink sorát Mátyás királlyal szoktuk lezárni, mintha az őt követő időszak már nem termett volna szenteket – a szó általános értelmében. Pedig Isten ajándékaként érkeznek ők – Illés szekerén, ahogy Ady írja gyönyörűen költeményében – hogy csodálatos képességeikkel vezessenek minket…

Minden bizonnyal így érkezett hozzánk Petőfi Sándor is, hogy üstökösként ragyogja be egünket, példát mutasson, és kijelölje a Kánaán felé vezető utat. Ahol az a sokat idézett “bőség kosara” és “jognak asztala” található – még mindig nagyon sokunktól messze.

Megkockáztatom, hogy Petőfi Sándor: Rákóczi című verse nem véletlenül maradt ki irodalmi olvasókönyveinkből. Az egyik versszak így szól:

“Hamvaidnak elhozása végett

  Elzarándokolnánk szívesen,

  De hol tettek le a földbe téged,

  Hol sírod? Nem tudja senki sem!”

E sorok hallatán vajon kiben nem merűlne fel a kérdés: Neki, Petőfi Sándornak miért nincs nyughelye, nekünk, utódoknak miért nincs szent zarándokhelyünk?

De már nem csak kérdéseink, hanem válaszaink is vannak: El kell temetnünk és el fogjuk temetni Petőfi Sándort. Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke hirdette ezt meg, és konferenciánk is egy fontos lépésnek kínálkozik ezen az úton.

Ha majd elérünk az út végére, térdre kényszerített nemzetünk kiegyenesedik, felemeli fejét, akkor leborulunk újra a Kiskőrösi szülőhelyen, a Fehéregyháza-i Golgotán, ahol kiszenvedni hittük, és ott is bizonyosan, ahol Feltámadottnak nevezve élt egy Petrovics nevű idegen – Barguzinban.

Ezekkel a gondolatokka nyitom meg a konfereciát, megköszönve előadóinknak, hogy elfogadták felkérésünket és Önöknek tartalmas időtöltést kívánva.

Petőfi versek oroszul – In memoriam Szuromi Lajos

 Illyés Gyula, Petöfi című kötetében nem kerülhette meg a halál tisztázatlan körülményeit, és nagyon pontos ráérzéssel járta körbe annak a lehetőségeit, hogy nem esett el nagy költőnk azon a végzetesnek hitt július 31-én a fehéregyházai csatatéren.

De hol vannak a versek ? – tette fel a teljesen logikus kérdést, amikor a 80-as években megszaporodtak a hírek arról, hogy talán mégis van alapja azon legendáknak, miszerint Petőfi Sándor valahol Szibériában raboskodott a szabadságharc leverését követően. Ő, a költő tudta és érezte, hogy a vers nem “cifra szolga”, hanem olyan mint a levegő a poéta életében: nincs élet nélküle… Lenniük kell valahol, elő kellett kerüljenek, ha valóban túlélte a vélt halált Petőfi Sándor. És lettek versek, de az illyési kiváncsiság nem öröklődött a ma irodalmáraiba, tudósaiba.

L. J. Eliaszov, ismert orosz néprajzkutató 1937-ben a Bajkál-tó mellett, Barguzinban kutatott. Mihail Karlovics Küchelbecker, dekabrista forradalmár emlékeit gyűjtötte, aki száműzöttként élt a településen. Az összegyűjtött információk között felfigyelt egy különös személy, Petrovicsként nevezett idegenre, aki rettegett lázítóként érkezett a településre, és ugyanilyen titokzatos, de már mindenki által tisztelt ismeretlenként halt meg korán az odaérkezése után. Származásáról, hazájáról nem volt szabad beszélnie, az érdeklődőket azzal nyugtattata, hogy talán eljön az idő, amikor mindent elmondhat magáról. Sok más egyéb tevékenysége mellett – szamovárokat javított, hálót font, gyógyított, színielőadásokat rendezett – verseket, dalokat írt, amelyek énekelt formában maradtak fenn a nép ajkán. Eliaszov lejegyzett belőlük néhányat és adatközlői nyomán részletes leírással szolgált Petrovics éltének eseményeiről. Pl. azt is, hogy fia született élettársától, akit – láss csodát – Alexander névre kereszteltek. Az Ulan Ude-i levéltárban hevertek ezek a dokumentumok, addig, amig helyi kutatók tudomást nem szereztek Petőfi eredeti nevéről és ki nem derült, hogy érkeztek magyar hadifoglyok Szibériába a Magyar szabadságharc leverése után.

Az események logikus következményeiként indult Barguzinba a Morvai Ferenc által szervezett expedíció és Nehéz Mihály és Csank Csaba kutatásai eredményeként érkeztek meg a várva várt versek. De nem az történt, amit ilyenkor minden jószándékú halandó joggal remél, nevezetesen, hogy megindulnak a kutatók Burjátiába és tűvé teszik a levéltárakat újabb kincsek után. Idehaza pedig górcső alá veszik a verseket. Orosz versek kerültek ugyan elő, de hátha vannak magyar dokumentumok is. Petrovics esetében ez főben járó bűn lett volna, ha származását nyílvánosságra hozza, de kizárni nem szabad semilyen rejtett üzenetet.

Hogy a Petőfi-rejtély hazai kezeléséről legyen némi elképzelésünk, akkor érdemes beleolvasni egy tudományos kutató felkészítő irományáról, amely még a Barguzin-i feltárás előtt készült. Az igazi lejárató kampány és támadások csak a sírfeltárás és nemzetközi szaktekintélyek bevonásával végzett azonosítás után indultak. Komédiába is beillik Pozsgai Imre állítólagos eligazítása Morvai Ferenc felé, aki örömmel újságolta telefonon az akkori államminiszternek, hogy megtalálták Petőfi csontjait. Jeltelen sírba kellene visszahantolni… hangzott a válasz. De idézzük Kiss József, Véleményem a szibériai Petőfi sír kérdéséről című tanulmányát, amely 1989 áprilisában készült:

“Már egy expedíció engedélyezése, jóhiszemű támogatása is kegyeletsértés a költővel szemben: akarva akaratlan azzal az előfeltevéssel cselekedhetünk csak így…hogy a költő talán mégsem testesítette meg azt az erkölcsi ideált, amelyet ismert pályaszakaszán hírdetett, magának vallott és tetteivel is képviselt, talán cask színlelte azokat a neki tulajdonított erényeket, amelyekért eltűnése óta mintaképünknek tekintjük…Ez ellen határozottan fel kell lépnünk…Kívánatos és sürgős feladat, hogy mindezt a baráti szovjet állam illetékes szerveivel is megértessük…”

Nesze neked tudományosság!

De térjünk meg a versekhez. Idézzük Szuromi Lajost, aki 1995 júniusában fogant visszaemlékezésében a szó szoros értelmében szenvedő fél oldaláról ad jelentést és mutat példát a magyar tudományosságnak. Az ő példája és az imént idézett eligazítás is mutatja, hogy milyen megrendelések mentén rendeződnek életünk – nemcsak tudományos – dolgai.

“…Petőfi versein nőttem fel, nem gyöngült szeretetem, tiszteletem a költő iránt soha, akkor sem, amikor már kutatóként verseit elemeztem, belső formájának verstani – ritmikai – metrikai jellemzőit vizsgáltam. A költő halálát tényszerűen már aligha tisztázható rejtélyként kezeltem, csodát ebben a tekintetben sohasem vártam, de a csodára nyitott maradtam. Minden határozott állítás e rejtélyre nézve akarnokoskodásnak tekintettem, egyértelmű, világos tény nélkül nekem minden részérv érdektelen maradt…

1989 nyarán már tetőztek Morvainak és társulatának eredményei. Várjuk meg a végét, mondtam magamban, bízva a barguzini ásatások tárgyilagosan szakszerű, tudományos értékelésében. A legendák, a néprajzi érdekességű hagyományok…nekem semmit sem jelentett, állítások voltak csupán, egy hosszú mese epizódjai. A hírekre azonban figyelgettem, mert mint említettem, nyitott voltam e kérdésben akár a csodák számára is…

…Morvai Ferenc saját bizottságot alakított, a Petőfi-kutatásban ismeretlen nevek jelentek itt meg. Rangos, neves archeológusok, antropológusok azonban akadtak, élükön Kiszely Istvánnal és Szabó Gézával, s mivel a kimondott cél a barguzini sírok megbolygatása volt – ahol ilyen-olyan érvek alapján Petőfi sírját lehetett keresni – számomra izgalmassá vált a munkálkodás, ami addig legfeljebb csak érdekes volt: remény látszott arra, hogy egy különös legenda hiteles véget fog érni, akár pozitív, akár negatív lesz is az eredmény. Jó volt hinnem, hogy nem Morvai és nem más laikusok fogják eldönteni a feltárt csontokról, Petőfi hamvai-e. 1989 – a történelmi csodák éve – nálunk újratemette Nagy Imrét, 1956 elsőszámú mártírját, eltemette Kádár Jánost, Nagy Imre egyik közvetett gyilkosát, készülődhetünk Petőfi megtalált testének újratemetésére is. Mondom magamban, én erre el nem megyek, mert a lapokban közölt fenntartásokban is van valami. Tisztességes szakember ilyen horderejű ügyekben cask a maradéktalan, százszázalékos tényeknek adhat hitelt. A többi reklám, tömegpszichózis, akármi – ez pedig akár bajt is szülhet. Tetszett természetesen Morvai egyenes beszéde: elismerte mindenkor az abszolut bizonyossághoz való egyetemes emberi jogot.. Tett is érte, sokat tett. Külföldi, nemzetközi hírű szaktekintélyeket fogadott a vizsgálatokhoz, de megette a fene az egészet, hiszen közismert, hogy pénzért, érdekért minden megvásárolható. Egyértelmű volt már ekkor előttem, hogy az az esztelen sajtóháború, ami egyrészt Morvai és társulata, másrészt az Akadémia, névszerint pedig Fekete Sándor között kibontakozott, minden tekintetben méltatlan….

…Értettem az Akadémia viselkedésének alapját, a kételyt is. Az Akadémia helyesen látta, hogy országos felvonulással dísztemetést rendezni a Barguzinban elhúnyt Petőfinek addig nem lehet, amíg a megtalált csontokról végérvényesen be nem bizonyosodik, hogy valóban Petőfiéi. Morvai lelkesült, finalist hévvel, kétely nélkül sietett a temetéssel, az Akadémia megokoltan mondott nemet. Az Akadémia köréhez tartozó hangadók azonban már a kezdettől kialakított gyalázkodó,hitelrontó hangnemet vitték tovább, gondolván, hogy a jónép világosan látja: fölveszik a Morvaitól dobott kesztyűt. Morvai és köre is fútta a magáét. S aztán, ahogy ez lenni szokott, mocsárba verték magukat. Mindkét fél – mindkét szélsőség – hitelét vesztette. Magamban erkölcsileg úgy ítéltem meg a dolgot, hogy nagyobb vesztes az Akadémia. Meggyőződésem, hogy a tárgyilagos, nyugodt vita tekintetében a két fél között kialakítható négy változat közül a legrosszabb jött elő: az egyik fél sem volt ehhez méltó. Holott hiszem, hogy akár az egyik fél fegyelme is elegendő let volna az emberi hangnem érvényesítésére. A stílusválasztás hibája természetesen várható amatőrtől és amatőröktől, alig elviselhető professzionistáktól. Morvaiéknak a korrekció esélye sem adatott meg…

…Morvai elszánta magát a végső vizsgálatra, szerintem is a leginkább hitelesre: vegyenek csontmintát Petőfi szüleitől, testvérétől, vegyenek mintát Petőfi megmaradt hajszálaiból. Állami huzavona, aztán az Akadémia elzárkózott. A végső érv, ha jól hallottam, az volt: ennyi idő után nem létezik hiteles bizonyítás. – Lehet, mondom én, e dologban abszolut laikusként, dehát ezzel kellett volna kezdeni. Jobb állapotú csontokat álmunkban sem remélhettünk, tehát az ügyek legelején ki kellett volna jelenteni: kár minden szóért, forintért, fillérért, hiszen testmaradványok hitelesen nem azonosíthatók. Akkor nyilván Morvai is megértette volna, hogy ha nem is személyi igazolványt, de mindenképp tárgyi bizonyítékokat kell keresni, nem pedig csontokat. A hivatalos argumentáció látványos szerkezeti tévedése: el nem hangzott előszóból let a végszó. Úgy látom, hogy a nemzeti közvélemény előtt minden homályos. Morvai gyanús, mert pénze van és keményen célratörő, netán gátlástalan. Az Akadémia meg mintha presztízsharcot vívna, Morvai lejáratása fontosabb, mint a Petőfi-rejtély megoldása. A mintavétel megtagadása szerintem súlyos akadémiai hiba. E minták a mai technika mellett századokig konzerválhatók, akkor is meg kellene tenni, ha Morvai nem kérné. Mert itt is érvényes a mondás: ki tudja, mit hoz a jövő…

Az Akadémia szóvivői a Magyar tudományt testesítették meg, egy kézen meg lehet számolni azokat, akik nyíltan más véleményről szóltak, ha az Akadémia minősített szakemberei voltak. Holott az Akadémia szóvivői többször veszekedtek, mint érveltek, sokszor hamisan csúsztattak, olykor bizony, hazudtak is. A hivatalos magyar tudomány mintha minden eszközzel Morvai diszkvalifikálását szolgálta volna. Kilógott a lóláb. Nem a Petőfi-rejtély volt a tét. Morvai és társulata a siker biztos tudatában mutatott rá a hivatalos huncutságokra, miközben amatőr magabiztossággal ment bele a csapdába: a százfejű sárkánnyal kellett hamarosan küzdenie. Ebben aztán Morvaiék is felhasználtak minden eszközt,csúsztatást, túlzást, olykor bizony hazugságot is. Dokumentumok úsztak-kúsztak jobbra-balra, el-eltünedeztek, előbukkantak, ismét lábuk kelt és így tovább. Felesleges, elkeseredett küzdelmek dúltak a felek közt a cél szempontjából jelentéktelen témák körül, fontosabb volt már az, hogy Fekete Sándor győz-e vagy Morvai Ferenc, mint az, hogy Petőfi csontjai hol nyugszanak…

…1989 júliusa körül, a nyári szünidő nyugalma s a történelmi, birodalmat elsöprő forgószél látványa közben meglátogatott közeli tanítványom, Balogh Ernő. Szóba hozta a sajtóban harsogó Petőfi-ügyet. Mondtam neki, hogy én úgy vagyok ezzel az egésszel, aki hallván Balajti kultuszkodásáról, ezt mondta: jó, jó, de hol vannak a versek? – Közben én is hallottam a rádióból, hogy állítólag két orosz nyelvű vers létezik, amelyekről orosz irodalmárok el tudják képzelni, hogx a fogságba vetett Petőfi írta. Mondtam Ernőnek: én ezeket a verseket meg szeretném nézni. Ernő magyar-orosz szakot végzett, eddig még ő sem olvasta ezeket a verseket, de mondta, hogy mint Aczél György embere Pesten, jó ismerőse Fekete Sándornak is – éppen most készül az akkor még mindig, de már cask éppenhogy Szovjetúnióba, bizonyos 49-es dokumentumok megtekintésére, így megpróbálja a két vers szövegét hazahozni. Én magam Petőfi verselésének, e belsőszerkezeti témának beható kutatásával sokat bíbelődtem, feleségem orosz szakos tanárnő, keveset ugyan, de magma is értettem valamit az orosz nyelvhez – igen részletes verstani elemzésnek vetném alá a verseket. Mindez csupán azért volt nekem érdekes, mert időnként a Fekete-Morvai-csatározásokban is felbukkant a versek kérdése. A csontok ügyéhez persze semmiképp sem kapcsolódik, az alapos metrikai vizsgálat azonban kizárhatja a versek témáját az érvelésből, gondoltam ekkor. Mert el sem tudtam képzelni, hogy Petőfi-jegyek jöjjenek elő az elemzés során. Balogh Ernő felesége, Stébel Éva hozta el 1989 augusztusának végén a Bajkál-publikáció xerox-másolatát, Feleségemmel, Együd Évával nyomban nekiestünk. Amikor kiderült, hogy művészi orosz nyelvűség jellemzi a művészi finomságú két költeményt, nyomban telefonáltam Ernőnek: ezeket a verseket bárki írhatta, kivéve Petőfi. Számomra ugyanis mindkét vers a feltételezett fogságba-esés keserves bánatát sugározta, a versek keletkezése így mindjárt 1850 körülinek látszott, az pedig, hogy ily rövid idő alatt megtanulta volna a számára addig ismeretlen nyelvet bárki, józanul nem lehetett számításba venni. Balogh Ernő annyit mondott: természetesen ez volt a várható eredmény.

Engem azonban a metrum nem hagyott nyugodni. Néhány nap múltán kész voltam a metrikai descriptióval, hamarosan megtaláltam Petőfi költészetében a közvetlen közeli és a közeli két párhuzamot is (Véres napokról álmodom…, Az utolsó ember), majd különös, unikális verselési és motívumbeli azonosságokra figyeltem föl. Megint fölhívtam Balogh Ernőt, mondtam neki, hogy megfordult a helyzet, némi túlzással azt merem mondani, hogy ezt a két verset senki más nem írhatta, cask Petőfi. Ernő elhűlt. Szeptember végén megjelent egy rövid dolgozatunk(feleségemmel közösen szignáltuk), óvatos címmel: Két orosz nyelvű vers Petőfi Sándorról. A helyi rádió is hírt adott róla, mint a Hajdú-Bihari Napló cikkéről.

Balogh Ernő azt ígérte, hogy az érvek bővebb kifejtését tartalmazó hosszabb tanulmányomat közli a Kritikában, amelynek ekkor már főszerkesztője volt. Három hét alatt két dolgozatot készítettem a témából. A leghosszabb végül a Hevesi Szemlében jelent meg, némi kiegészítéssel, a rövidebb sose jelent meg, ezt szántam ugyanis a Kritikának, mivel a tanulmány mellé kerültek volna az orosz nyelvű versek a metrikai leírással és – esetleg – méltó magyar fordításuk is. Én kértem Balogh Ernőt, hogy a kíváló magyar műfordítót, Rab Zsuzsát nyerje meg erre. Három dolgozatot készítettem összesen: a legrövidebb megjelent a Hajdú-Bihari Naplóban, a középső jelent volna meg a Kritikában, de sose jelent meg, a harmadik 1990 elején látott napvilágot a Hevesi Szemlében, Pesti István ajánlkozása után. Sem a Népszava, sem a Hitel, sem a Magyar Fórum nem vállalta a közlést, mert gyorsan híre terjedt, hogy a Kritikától, Balogh Ernőtől megvontam a közlés jogát. Ennek rövid előtörténete:

Telefonon tárgyaltam Balogh Ernővel, készséges volt a közlést illetően, s hitelesen jelezte, hogy nagy vitára számíthatok. Megegyeztünk a cikk méretében. A kézirat személyes átvételét 1989 okt. 14-re, szombatra igérte az immár főszerkesztő úr. Pár nappal korábban elküldtem cikkem fő adatolásának jegyzékét Ernőnek, kérve, hogy figyelmesen nézzék meg Fekete Sándorral, akit különben Petőfi életrajzának kutatásáért korábban magam is becsültem. Kettejük meggondolt véleménye komolyan érdekelt. – Eljött a szombat, Ernő megérkezett. Szokása szerint egy üveg egri bikavért tett az asztalra, amiből – szokásomtól eltérően – magam is ittam egy pohárral. Ernő elolvasta a cikket, komoran maga elé nézett, aztán kategorikusan kijelentette, hogy a két orosz versben semmi sincs, ami Petőfivel kapcsolatba hozható. Szinte dadogva kértem, hogy legalább a Véres napokról álmodom egyértelmű rokonságát ne tagadja a Mecstü-vel, ami egy iskolás gyerek számára is nyilvánvaló lehet. Végül kelletlenül bólintott. Eszmecserét nem folytattunk, levélbeli érveimet mintha el sem olvasta volna Balogh Ernő. Jelezte, hogy cikkemhez szerkesztői kommentárt fűz. Nyeltem egyet s ezt mondtam neki: Ernő! Ezt a cikket vagy közlöd minden komentár nélkül, a vitát a következö számokra bízva, vagy ne közöld. Végül fölállt a székről, fogta a cikket, elvitte, jelezve, hogy hát akkor komentár nélkül fogja kiadni. A méltó fordításra is kísérletet tesz. – Kegyetlen hangulatba kerültem.. Iszonyú munkatempó végén, megdöbbenve a két versből áradó mélység láttán, a szakmai igazság elementáris erejének tudatában vártam egykori tanítványomat, aki tőlem tanulta Petőfit, hogy egy alapos, kedves beszélgetésben érveljünk egymás mellett vagy egymás ellen. Ehelyett érkezett egykészületlen, kelletlen, bántóan értetlen ember, érvek nélkül. – Másnap vasárnap volt, szerény reggeli után nyomott hangulatban tébláboltam, s amikor megszólaltam, csak gurguláztam. Jobb oldalam erősen zsibbadt, fél arcom eltorzult. Intettem a feleségemnek, hogy hívjon telefonon orvost. Gutaütés, egyértelmű.(Agyérszűkület, agyi infarktus) Az idegklinikára vitt a mentő engem, aki ráadásul 1950-től cukorbeteg vagyok. Nehezen, de még másnap karmolásztam egy rövid levelet Balogh Ernőnek, mondván, mi történt velem, de ne okolja magát, régi betegségem a fő indok... – Ernőtől jó két hét után kaptam egy szokványos, segítő szándékot, együttérzést kifejező levelet. Ekkor már az Idegklinikáról a Kenézy-kórházba kerültem, új cukorbeállításra. Az idegklinikai jó kezelés nyomán már lábadoztam, gyengén már beszélni is tudtam, arcom helyreállt. Sem Ernő, sem felesége nem látogattak meg egyszer sem. A Kenézy-kórházban november elején éppen az éjszakai inzulin-adagra vártam, amikor telefonhívás érkezett. Balogh Ernő értesített nyugodt, kimért hangon: ha van rádióm, hallgassam a 22 órát követő pár percet, a Petőfi-cikkről lesz szó. – Amikor Kulcsár István azzal kezdte, hogy Nem kell Petőfit magyarra fordítani – tudtam, hogy alantas játék következik. Kulcsár és Balogh Ernő felváltva álltak ki ellenem. – Kibírtam. Még este telefonáltam feleségemnek, hogy mondja vissza Balogh Ernő látogatási tervét is, vonja vissza a cikk közlési jogát is azzal, hogy küldjék vissza a cikket. Nem elemezgetem a fentieket, akiben szív és lélek működik, minden bizonnyal megérti, miért nem találkoztam azóta egykori tanítványommal. – Kórházi ágyamban Petőfit olvasgattam, a két orosz vers szempontjából összehasonlítást végeztem, nem minden eredmény nélkül.“

Ezen a ponton kilépünk Szuromi Lajosnak, a Debreceni Egyetem verstan tanárának, a  Magyar Tudományos Akadémia doktorának gondolat-folyamából. Szinte beleborzong az ember, ha megpróbálja átélni ezt az emberi tragédiát. De micsoda csodálatos példáját látjuk a tisztességgel átitatott szakmai következetességnek. A Magyarok Világszövetsége által létrehozott Petőfi Bizottság koordinátoraként nem egyszer megtapasztaltam a tartózkodást, idegenkedést, de a pánikszerű elutasítást is olyan emberek részéről, akit megpróbáltam segítségül hívni a Petőfi-rejtély megfejtéséhez. Nagyon kevés kivételtől eltekintve azt tapasztaltam, hogy  tudományos pályán dolgozó tanár, kutató szakmai presztizsét, előmenetelét látja veszélyeztetve, ha kiderülne róla, hogy bekapcsolódott a munkánkba. Gondoljunk bele: a Szuromi Lajos által vizsgált versek akkor is megérdemelnék a tudományos odafigyelést, ha történetesen Új-Zélandon vagy Alaszkán kerültek volna elő. Ott ahol Petőfi sohasem járhatott. Élvezetes szellemi kaland lehetne az időmértékek és életérzések egyezésének, hasonlóságának fürkészése, hiszen a csodával határos hasonlóságok vannak néha a világ dolgaiban időben és térben messze-messze egymástól. De ott kerültek elő, ahol egy Petrovics nevű száműzött élt, akinek a sírjából előkerült csontok több, mint 20 esetben mutattak azonosságot Petőfi tesi jegyeivel! Az Akadámiának és a magyar tudományos közéletnek nagyon nagy felelőssége van abban, hogy egyik méltán elismert tagja szakmai becsületét megvédje és hozzálásson az eddig elmaradt kutatások és tisztázások pótlásához.

Szuromi Lajosnak pedig szakmai és erkölcsi – sajnos már csak posztumusz - elégtételt kell kapnia!

Magunk számára persze fel kell tennünk a kérdést: mivel magyarázható a Petőfi körül kavargó, józzan ésszel szinte felfoghatatlan hisztéria?

Határozott a véleményem: az „illetékesek” már régen tudják az igazságot, hogy Petőfi Sándor nem halt meg a fehéregyházai csatatéren, de valakik eldöntötték, hogy nem lehet magyar földbe temetni. Máig is ezzel akarnak büntetni minket, és ezért is döntött úgy a Magyarok Világszövetsége, hogy kezdeményezi nagy költőnk méltó eltemetését – kiszabadítva szellemét és általa az egész nemzetet kényszerű rabságából. Azért voltunk itt, hogy ez minél hamarabb így legyen.

 Fuksz Sándor

MVSZ Sajtószolgálat

7701/130101