1849. augusztus 13. - A világosi fegyverletétel
165 évvel ezelőtt, Világosnál Görgey tábornok letette a
fegyvert az orosz cári fősereg előtt. Erről a napról nagyon sok tévedés
él a köztudatban. Néhány dolgot azonban ki kell jelentenünk. Görgey
Artúr nem volt áruló. A hatalmas túlerő miatt, a teljesen kivéreztetett
ország sorsát átérezve döntött így!
Amikor
a temesvári katasztrófáról s az ottani magyar fősereg felbomlásáról
Guyon tábornok meghozta Aradra az írásos jelentést, Kossuth azt minden
megjegyzés nélkül küldte át Görgeynek. Akiről pedig tudta, hogy ilyen
körülmények között nem folytathatja az immár értelmetlennek tűnő harcot.
Az ország különböző részein szétszórt honvédcsapatok egyesítésére nem
volt mód. Az egyetlen, Aradnál harcba vethető magyar sereget, a
Görgeyiét, két oldalról már harapófogóba zárással fenyegette az óriási
túlerőben levő orosz és osztrák sereg. Sajnos, már a fegyverletételt sem
lehetett feltételekhez kötni. Ennek a nagyon népszerűtlen,
gyászos aktusnak a felelősségét Kossuth, akivel az ellenség nem tárgyalt
volna, Görgeyre ruházta át.
Kossuth Lajos lemondólevele a kormányzóságról Görgey Artúrnak |
Kossuth 1849. augusztus 11-én a kormánynak ott jelen lévő
tagjaival együtt lemondott, s a polgári és katonai hatalmat Görgeynek
adta át. A nemzethez szóló kiáltványában ezt így indokolta: „a
szerencsétlen harcok után, amelyekkel Isten a legközelebbi napokban
meglátogatta e nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és
orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével
folytathassuk.” Remélte, hogy ha õ már nem, Görgey még tehet valamit
szegény hazánk nemzeti „státuséletének” megmentéséért.
Kossuth a török földre menekülés útját választotta. Görgey viszont
nem akart menekülni az országból, még ha életével kell is fizetnie az
itthon maradásért. A fegyverletétel előtt két nappal levélben azt írja
Rüdiger orosz tábornoknak, hogy csak az oroszoknak hajlandó magát
megadni, mert bízik a cár nagylelkűségében: „az számos derék bajtársát
az orosz cár nem fogja egy bizonytalan sorsnak, és a magyar nemzetet az
osztrákok szilaj bosszúvágyának védtelenül kiszolgáltatni. Talán elég
lesz, ha egymagam leszek, annak áldozatja” – jegyzi meg levelében.
Ezen a napon – a kényszerű hatalomátvételt jelezve – Görgey Artúr is
kiáltvánnyal fordul a néphez, figyelmeztetvén a polgári lakosságot, hogy
az előállt súlyos helyzetben legjobb, ha békésen várják otthonukban és
munkájuk mellett a kibontakozást. Görgey kiáltványa ezekkel, a
mondatokkal zárul: „Polgárok! Mit Istennek megfejtetlen végzése
reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon
boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet.
Polgárok! Isten velünk!”
Szkicsák-Klinovszky István: Világosi fegyverletétel |
Az orosz túlerő előtt meghajolni kevésbé tűnt megalázónak, mert ha
Görgey az osztrákok előtt teszi le a fegyver, akik a magyar alkotmány fő
megtámadói voltak, akkor az annak is a beismerése lett volna, hogy csak
egy egyszerű lázadásról van szó. Nem egy nemzet szabadságharcáról.
Egyébként a fegyverletételről nem maga Görgey, hanem egy tábornokokból
és törzstisztekből álló nyolcvantagú haditanács döntött Aradon. Görgey
ismertette az egybehívottak előtt a súlyos helyzetet, felolvasta
Rüdigerhez írott levelét.
Azután kiment, rájuk bízta az állásfoglalást.
Hamarosan megvitték neki a választ: mindnyájan a fegyverletételre
szavaztak, mégpedig kettő kivételével. Arra, hogy ez az oroszok előtt
történjék. Csak ekkor indult a levéllel egy küldöttség Rüdiger táborába.
Világos vára. Panoramio – Fotó Tóth János |
1849. augusztus 13-án délután ment végbe a fegyverletétel az Aradtól húsz kilométerre lévõ Világos mellett. Görgey
érdeme, hogy a magyar szabadságharc nem fejvesztett bomlással
fejeződött be! Hanem harmincezer magyar katona fegyelmezett, szomorú, de
fájdalmasan ünnepélyes csapatszemléjével. A katonák a búcsúzás
közben sírtak, és megcsókolták csapatzászlójukat.
Rüdiger orosz tábornok |
Görgey utoljára még
ellovagolt hűséges katonái előtt, az ugyancsak lovon érkező orosz
Rüdiger gróf tábornokot és törzskarát fogadva. Egy ott jelen volt orosz
tiszt – Drozdov – utólag így írja le, mit történt azután! „Amint a gróf
eltávolodott, Görgey a lovával serege elé lépett. Tisztjei és katonái
azonnal körülvették. Beszélni kezdett volna, hogy utoljára köszöntse
seregét. De egy hangot sem tudott kipréselni magából. Végül tompa
zokogás tört fel melléből, mire az egész hadsereg levegőeget betöltő
Éljen Görgey! kiáltással, könnyezve válaszolt vezérének, kihez őszintén
ragaszkodott. Az egyik tiszt előrejött, hogy a többiek nevében szóljon
volt tábornokához, de nem volt ereje ahhoz, hogy zokogását visszatartsa,
s csak annyit tudott kiejteni: Isten veled, Görgey! – Isten veled,
Görgey! – ismételte az egész hadsereg”.
Az utóbbi több mint százötven évben rengetegen nyilatkoztak
gyalázkodva a világosi fegyverletételről. Pedig ott egy öntudatos, emelt
szívű nemzetnek a végsőkig való helytállása hirdette a jövendő számára,
hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet. (Megjegyzem, hogy az onnan
nagyon távoli Komáromban Klapka tábornok sem tudott az egész nemzetnek
amnesztiát kivívni. Pedig ő az osztrákoknak adta át Komárom bevehetetlen
várát.)
Világos után Görgey annyira leszámolt saját életével, hogy – mily
különleges hiúság – ő szeretett volna a magyar szabadságharc fõ
vértanúja lenni, akinek majd mindenki tisztelettel említi majd a nevét.
Vagyis úgy gondolta: ha a győztesek a szabadságharcunk vezetői közül
valakit kivégeztetnek, egyedül õ legyen az, hiszen Aradon és Világosnál a
nemzet nevében õ vállalt magára minden felelősséget. Tudjuk, nem
adatott meg neki a mártírhalál lehetősége, mert az oroszok nagyhatalmi
presztízskérdést formáltak abból, hogy nagyhatalmi vetélytársuk,
Ausztria legalább Görgeynek megkímélje az életét. Akitől az oroszok
előtti fegyverletétel választása származott. Ott mindjárt a Világos
utáni napokban elszakították a bajtársaitól, akiknek a felelősségre
vonása a Temesvárnál győztes Haynau hatáskörébe tartozott. Görgeyinek az
ausztriai Klagenfurtba való internálás lett a büntetése, ahonnan csak
az 1867. évi kiegyezés után térhetett haza Magyarországra. Szívesen
osztozott volna az Aradon kivégzett bajtársainak sorsában, de hiába
tiltakozott az elkülönítése ellen. Romantikus egyéniség, Jókai-regényekbe illő hős volt, akinek számára az életben maradás is tragédia.
Egyéni tragédiáját még megsokszorozta az, hogy a Törökországba
menekült Kossuth – az idegen földön egyre fokozódó keserűséget érezve a
szabadságharc bukása miatt – Görgeyivel szemben megfogalmazta az árulás
vádját. („Árulónak nyilvánította õt azért, mivel a neki átadott hatalom
birtokában nem tudta megmenteni hazánk nemzeti státuséletét”.) Az 1849.
szeptember 12-i dátummal közrebocsátott vidini levélben Kossuth azt a
meggyőződését fejtette ki, hogy Magyarország két nagyhatalommal szemben
is meg tudta volna védeni magát, ha Görgey nem hátráltatja a kormány
tevékenységét. Nagyon igaztalan vád volt a szabadságharc
legtehetségesebb és legeredményesebb tábornokával szemben.
A volt kormányzó az idegen földön sürgősen visszavette kormányzói
címét, mondván, hogy a lemondása Görgey árulása miatt érvénytelen. Így
mindjárt nagy hatása lehetett szavának, véleményének az emigráció (a
külföldre menekült magyarok) körében és közvetve Magyarországon és más
országokban is. Kossuthnak Görgeyt megbélyegző vádjait sokan elhitték,
különösen az aradi vértanú tábornokok október 6-i kivégzése után, látva,
hogy Görgey nem volt közöttük. Persze tudnunk kell, hogy Kossuth
vádjaival szemben Görgey mellett elsősorban az októberi vértanúk
többsége tanúskodhatott volna, de ők már nem éltek. Görgey haláláig
méltósággal viselte, amit a sors, és a külföldre menekülő sok hős
rámért.
Ivan Paszkevics herceg |
Katonai értelemben a világosi fegyverletétel mindenképpen a
szabadságharc végét jelentette, még akkor is, ha Magyarország
legütőképesebb hadserege tette le itt a fegyvert, ami félelmetes és
megdöbbentő látvány volt. Hiszen ez a hadsereg az utolsó pillanatig
megőrizte a katonai fegyelmét. Ez a hadsereg néhány héttel korábban még
Ausztria és Oroszország rettegett ellenfele volt. Maga I. Miklós cár
írta az orosz inváziós csapatok parancsnokának, Paszkevics varsói
nagyhercegnek: „Sehogyan sem tudok napirendre térni a fölött,
hogy Görgey Komárom elhagyása után hogyan kerülhette meg hadseregünknek
előbb a jobb-, aztán a balszárnyát, hogyan tehetett ilyen hatalmas kört,
hogyan teremhetett délen, hogyan egyesülhetett az ottani erőkkel.”
Vagyis maga az orosz cár ismerte el a magyar honvédek katonai
teljesítményét. És ez az a hadsereg, amelyik nem is olyan régen, 1849.
július 2-án a komáromi csatában a körülbelül kétszeres túlerőben lévő
császári-királyi hadsereget, amelyet akkor már Haynau irányított,
kettészakította, és a centrum nélkül maradt hadsereget visszaszorította
korábbi állásaiba.
Ezzel együtt is katonai értelemben a világosi fegyverletétellel véget
ért ez a küzdelem. Ugyanakkor politikailag semmiképpen sem nevezhető
kudarcnak, hiszen az osztrák kormány nem merte visszavonni azokat a
döntő fontosságú törvényeket, rendelkezéseket, amelyeket a forradalom
hozott el számunkra. Ezek legfontosabbika a jobbágyfelszabadítás volt.
Számos, a polgári állam számára fontos rendszabály továbbra is érvényben
maradt, és 1867-ben – természetesen egy más politikai helyzetben – Deák
Ferenc és politikai köre is erre a hősies küzdelemre alapozva tudta
részlegesen visszaállítani a magyar szuverenitást.
Végezetül áldottak legyenek halódó poraiban is a forradalom és
szabadságharc minden polgári és katonai résztvevője, akár ismertek, akár
kevésbé ismertek.
Ne feledjük Görgey tábornok kiáltványa azon részét, amely azt mondja: „az igaz ügy örökre veszve nem lehet”!
Lőrincz Miklós
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése