Tisztelt Olvasóink!
Ezúton tesszük közzé Fehérvár Első Nagyboldogasszony Napi Kegyeleti
Zarándoklatának a címben elhangzó zárszóval befejeződő záró szakaszának (már az előre bejelentett időn túl, 20 óra után zajló eseményeinek) vágatlan felvételét és egyúttal az esemény fő szónokának, Szabó Sándor András nemzetes lovagnak
rendkívül alapos beszédét teljes[1],
írott változatában.
[1] A beszéd utolsó két oldala
a helyszínen – időkeret hiányában – már nem hangozhatott el, amiért ezúton is
kérjük Sándor megértését, azonban élünk azzal a lehetőséggel, hogy hozzájárult
a teljes beszéd maradéktalan közléséhez honlapunkon.
Egy év múlva, 2015. augusztus 15-én várjuk szeretettel a Nemzeti Sírkert és Emlékhely ügyében velünk együtt érző és a zarándoklathoz csatlakozó szervezetek képviselőit, tagjait és a zarándoklat céljával egyetértő minden honfitársunkat a Második Nagyboldogasszony Napi Kegyeleti Zarándoklatra, hogy az 1948-ig Hazánkban is nemzeti ünnepnapként tisztelt Nagyboldogasszony nap ne csak Ausztria, Csehország, Horvátország, ..., és Európa számos országának ünnepnapja legyen, hanem annak a Magyarországnak is, amelyet Szent István a Nagyboldogasszony oltalmába is ajánlott, s hogy e napon a hajdani székesfehérvári "Romkert" területén ne állványerdő fogadja a zarándokokat, kik a Magyarok Nagyasszonyához imádkozni, őseikhez fohászkodni, irántuk való tiszteletből kegyeletet gyakorolni érkeznek a királyi és királynéi nyughelyként tisztelt Nemzeti Sírkert és Emlékhelyre, Székesfehérvárra.
 |
| Második Fehérvári Kegyeleti Zarándoklat tervezett útvonalai és kiindulópontjai 2015. augusztus 15-én |
Találkozzunk legkésőbb Székesfehérvárott Nagyboldogasszony napján egy év múlva!
Fejér Szövetség Sajtószolgálat
A Szabó Sándor András, Magyarok Nagyasszonya, Világ Győzelmes
Királynője, Szent Korona Lovagrend nemzetes lovag teljes beszéde
Mélyen tisztelt Zarándokok, kedves Hölgyeim és Uraim !
Szentek csontjai felett állunk. Hatalmas nemzetalapító és nemzetépítő királyaink és királynőink sírjait takarják ezek a romok. Romkert a hivatalos neve, s ahogy kinéz, nem is lehet elvitatni tőle ezt a címet. Mi mégis azt szeretnénk, hogy a jövőben ne csak nevében, de kinézetében, szellemében is nemzeti emlékhellyé váljon. Ne csak néhány lokálpatrióta zarándok gyűljön itt össze egy-egy ünnep rövid megemlékezéseire, hanem az itthoni, s a világban szétszóródott magyarokra a legerősebb mágnesnél is nagyobb vonzerőt gyakorolva hívja ide, hívja haza mindazokat, akik büszkék királyi őseinkre.
Sokan hangoztatják, hogy jó, és szép volt a múlt, de el kell felejteni, túl kell rajta lépni, s a mának élve kell a gazdaságot fejleszteni, a pénzt hajszolni. Ezek az emberek elfelejtik, hogy a múltnak rendkívül fontos a szerepe – összeköti a jelent, a jövővel. Ahogyan mi tiszteljük elődeinket és elődeink munkásságát, úgy, vagy még annyira se fogja becsülni az utókor azt, amit mi tettünk és teszünk rövid földi pályafutásunk során. A múlttal összevetve egyébként is meglehetősen rosszul áll a szénánk. Mert mit tettek elődeink, nagy királyaink, s mit mi? Soha, sehol a világon egyetlen vérvonalból származó dinasztia sem adott annyi szentet a katolikus egyháznak, az emberiségek, mint Árpád-házi királyaink. S mi káromkodunk, átkozódunk, hamisan beszélünk és cselekszünk, elmulasztjuk a jót tenni és nem segítjük a rászorulókat. Bízunk a hazudozókban és nem hiszünk az igazakban.
Kocsmába járunk nem templomba. És nagyon szomorú módon viszonyulunk az örök érvényű igazságokhoz. Mulasztunk és felejtünk. Sajnos az emberi nem ingatag emlékezetében csak a vérrel írott igazságok maradnak meg. Ők nemzetet alapítottak, birodalmat építettek, megbízható és erős pénzt verettek és nem tűrték azt, ha bárhol idegenföldön – pláne idehaza idegenek – magyar embert bántalmaztak. Mi elvesztettük országunk területének kétharmadát, magyar testvéreink egyharmadát, megtagadtuk az önhibájukon kívül csonka hazánk gúnyhatárain kívülre szorult nemzettársainkat. És még nagyon sok területen lehetne párhuzamot állítani egykori uralkodóink és mai méltatlan utódaik cselekedetei között. Az eredmény mindig ugyanaz lenne: ők építettek, gyarapították a hazát, mi romboltuk és megloptuk azt. A szavak, az igazság legkevésbé megbízható közvetítői, mégis most csak szomorú szavakkal áll módomban erre a tényre felhívni a figyelmet. Védekezünk, külső objektív körülményekre hivatkozunk, hazugságainkat nevetséges módon próbáljuk fantáziátlanul részigazságokkal alátámasztani. Olyanok vagyunk, mint az ateisták, akik azért gyűlölik Istent, mert nem tudják neki megbocsájtani, hogy nem hisznek benne. De ilyen életfelfogás és életvitel mellett milyen jövő vár ránk? Nos, jobb azt a jövőt nem tudni, mit megismerni!
Nézzünk szét, itt, ahol ezen a történelmi helyen állunk! Mit látunk?
Állványokat. Nem egykori bazilikánk visszaépített mását, nem királyainkhoz méltó emlékhelyet, hanem gerendákat. Sokkal jobban hasonlít ez a hely az igénytelen emberek szemétdombjára, mint a történelem s a jövőépítő nemzedék alkotta emlékhelyre. Gimnáziumi történelem érettségi során megkérdezte a vizsgaelnök keveset tanuló és még kevesebbet tudó osztálytársamat, mi volt XIV. Lajos francia király mellékneve. Diáktársam hallgatott. Neki általában ez is elég volt a jó osztályzathoz, mert a helyi párttitkár gyereke volt. Pechére ezt elfelejtették előzetesen közölni a vizsgaelnökkel. Utólag igen, így baj nem lett a dologból, csak kellemetlenség. Szegény néhai történelemtanárom a fejével integetett az ablak felé, mert kint ragyogóan sütött a júniusi nap. Ha veszi a jelet, az üzenetet a diák, és kinéz az ablakon, talán beugrik neki a Napkirály jelző. Igen ám, de készülve a nyári tatarozásra, az épületet – azt az épületet, melyben egykor Kossuth Lajos, gróf Andrássy Gyula és Trefort Ágoston is tanult – pár nappal korábban körbe állványozták. Megértve a jelbeszédet, oldalra fordította a tanuló a fejét, s meglátta az állványerdőt, mire gondolkodás nélkül rávágta: állványkirály. Nem gondoltam akkor, hogy ez a történet 43 évvel később szeretett városom, Székesfehérvár legszentebb helyének szomorú látványáról fog eszembe jutni.
Mi zarándokok nemcsak azért jöttünk ma ide, erre a csodálatos helyre, hogy emlékezzünk, hanem azért is, hogy felhívjuk a figyelmet ezekre a méltatlan állapotokra. Szomorú, hogy harcolnunk kell azért, ami teljesen nyilvánvaló: legyen méltó a hely, hol királyaink éltek, haltak, az ő dicsőségükhöz! A siker nélküli harc elcsüggeszt, a harc nélküli siker viszont elzülleszt. De mi most bizakodóak, reménnyel teljesek vagyunk, amikor kérésünket előterjesztjük. A nemzet emlékhelye legyen Nemzeti Emlékhely! Ne csak nevében, jellegében is!
Félreértés ne legyen, nem a Koronázási Ünnepi Játékok ellen tiltakozunk!
Sőt, kifejezetten boldogok vagyunk, hogy végre nem sörsátor alatt és üvöltő hangszórók között ünnepelhetünk, hanem dicső múltunkat felelevenítő szertartásjátékkal. Már csak azért sem tiltakozhatunk, mert annak idején az első ilyen rendezvénynek, a III. Béla királyunk koronázását felelevenítő színjátéknak a megszervezői mi voltunk. De ahogy a bűnözőket őrizzék a börtönök, halottainkat a temetők, úgy színműveinket pedig a színházakban vagy más, arra alkalmas és méltó helyen, például Székesfehérváron, a Városház téren mutassák be!
Ma divat a királyság intézményén mosolyogni. Történelmileg túlhaladott, nem korszerű, a demokrácia az igazi, az a demokrácia, ahol a másság tisztelete lehetővé teszi egy nemzet vallásának kisebbség által való gúnyolását, a becsületes munkásemberek vagyonának megélhetési bűnözésből való eltulajdonlását, szexuálisan aberráltak provokatív felvonulását. Ez a korszerű, ez az államforma, melyet az 1923-ban irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott ír költő és drámaíró William Butler Yeats, Platón igazságát elismerve nagyon találóan a csőcselék diktatúrájának nevezett. Rendkívül modern továbbá a kurultájra azt mondani a közszolgálati televízió legnézettebb híradójában, hogy kulturtáj. Kétszer egymás után, nehogy valaki azt higgye, véletlen volt. Innen üzenjük szegény, modern köztársaságpárti bemondónőnek, hogy eredetileg gyűlést, a törzsi vezetők gyűlését jelentette a kurultáj szó, illetve a XIII. századtól birodalmi gyűlést. A kurultájon részt vettek az uralkodócsalád tagjai, a magas rangú állami tisztviselők, itt választották a törzsi birodalmi vezetőket, s döntöttek a törzs, a birodalom életében fontos kérdésekről, hadjáratokról.
Nos, visszatérve a túlhaladott királyság intézményére: azért emellett az államforma mellett elég jól és régóta megvannak a belgák, a dánok, a luxemburgiak, a hollandok, a norvégok, a spanyolok, a svédek valamint Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága. Továbbá Európa hat mini állama közül négyben monarchia van, úgy, mint Andorrában, Lichtensteinben, Monacóban és végül, de nem utolsósorban a Vatikánban. Érdekességképen megemlítem, hogy a XX. század hajnalán még csupán három olyan ország volt Európában, ahol nem királyság, hanem a köztársaság intézményei felügyelték a jogrendet. Mára az öreg kontinensnek 12 monarchiája maradt. Ezek közül tíz államban öröklési rend szerint követik egymást az államfők, míg a Vatikánban a pápai konklávé választja Szent Péter utódját, az Andorrai Hercegségben pedig gyakorlatilag a kettős királyság intézménye áll fenn; Franciaország megválasztott elnöke, illetve a kinevezett urgeli püspök tölti be az uralkodói funkciót. Érdemes összevetni a felsorolt országokéval a hazai életszínvonalat, a minimálbért, a nyugdíjak mértékét, a születéskor várható élettartamot és a politikusokra költött – vagy jobb szóval – fecsérelt összegek nagyságát!
Ismerik a békák toronymászó versenyét? Elindultak a békák ezen a képtelen versenyen. A közönség buzdítás helyett mást se ordibált, mint, hogy hagyjátok abba, hiszen úgysem sikerülhet, nem tudtok ti tornyot mászni, ki hallott már olyat, hogy béka a tornyon és így tovább! Szépen sorban lassacskán fel is adták a békák a küzdelmet, pedig még a torony lábához sem értek. Ám egy, egyetlen egy béka odaért és el is kezdte a torony megmászását. Még jobban felerősödött a partvonal mellett ordibáló pesszimisták hangja. De ez a béka, ha hiszik, ha nem, feljutott a torony csúcsára. Megkérdezték utána tőle, hogy ez miként sikerülhetett neki. De a béka nem válaszolt. Furcsa magatartásának oka hamar kiderült: ez a béka süket volt… Nem hallva az ellenzők jajveszékelést, nem rögzült belé kortársai korlátja, s szabadon megvalósította azt, ami évszázadok óta minden béka álma volt – tornyot mászni szabadon. Ez a kis történet is példázza, hogy nem szabad a tudatlanok jajveszékelésére hallgatni, a küzdelmet a jóért soha nem szabad feladni! Nem csak a méltó emlékhely megvalósításáért, de a soha törvényes keretek között meg nem szüntetett magyar királyság jogaiba való visszahelyezéséért folyó küzdelmet sem!
Történelmi léptékkel mérve sem volt olyan régen, hogy az utolsó magyar királyt, boldog IV. Károlyt száműzetésbe kényszerítették. Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzónk – aki a királyság, mint államforma megőrzésében elévülhetetlen érdemeket szerzett (és nem saját érdekéből, hiszen a felajánlott koronát visszautasította) – két ízben is meggátolta a király hatalomba való visszatérését. Ennek oka nem más volt, mint az ország, a nemzet védelme, hiszen az antant és a kisantant nem nézte volna tétlenül a király trónvisszafoglalását; országunk megszűnéséhez is vezethetett volna ez, a sokak által remélt és várt, de akkor meggondolatlan lépés. A Madeira szigetére, Funchalba száműzött királyunk olyan, korábban Közép-Európában élő ember számára teljesen idegen éghajlati körülmények között volt kénytelen élni, ami hamar kikezdte egészségét.
Tüdőgyulladást kapott és meghalt. Halálos ágyánál ott volt Fejér megye és Székesfehérvár egykori főispánja, gróf Károlyi József, aki ugyan féltestvére volt a gnóm, hazaáruló Károlyi Mihálynak, de hála Istennek nemzeti érzelmű, királyához, hazájához mindenekfelett hű, kiváló ember volt. Itt élt a szomszédban, Fehérvárcsurgón. Csontjai is a kastély melletti temetőben pihentek, mert nem engedte Kaplonyba, a család ősi temetkezési helyére való eltemetését, míg az a terület idegen megszállás alatt van. Az 1940-es észak-erdélyi hazatérést követően kerültek oda hamvai, nem számítva arra, hogy a ’47-es párizsi békediktátum még az 1920-as trianonin is túltesz gazemberségben. De miért is beszélek erről a nagyszerű emerről? Mert tetteivel példálózva bizonyítani akarom, hogy miden korban éltek olyan királyhű dicső magyarok, akik munkássága eredményesen szolgálta magyar hazánkat. Olyanok, akiknek óriási lábnyomába belépni nem, csak belezuhanni tud, sok mai úgynevezett politikus.
Főispáni címéről lemondott királya második, sikertelen hatalom átvételi kísérlete után. Mint az Erdős Ferenc fehérvári történész nagyszerű életrajzi munkájából kiderül, napra pontosan meghatározható az az időpont, amikor Károlyi József életének egészen új szakasza kezdődik új feladatokkal, újonnan felismert kötelezettségekkel, egy eszme és a törvényes király személye iránt való elkötelezettségnek és a kötelességteljesítésnek az átlagosnál messzemenően nagyobb kifejezésre juttatásával. Károlyi életének ez a szakasza töretlenül tart egészen halála napjáig. Fontos tudnunk, hogy a trianoni békediktátum, a Habsburg-Lotharingiai uralkodóház trónfosztása utáni esztendőkben az a politikus, aki az uralkodóház restaurációja, a Szent Korona Tan jogfolytonossága, az Osztrák-Magyar Monarchia és a Szent István-i többnemzetiségű állameszme mellett tette le a voksát, eleve az ár ellen úszott. Azonban hűséges, becsületes, keresztény emberként vallotta, hogy az élet és igazság szolgálatában akkor is lelkiismereti kötelesség a küzdelem, ha biztos vereséget ígér! Ezért maradt fenn neve, s került munkássága történelmünk legdicsőbb lapjaira.
Az utolsó magyar király halála után az özvegy Zita királyné és nyolc gyermeke, köztük az uralkodó halála után született Erzsébet, 1922-től 1926-ig egy spanyolországi baszk halászfaluban, Lequeitióban élt száműzetésben.
Károlyi a madeirai tartózkodásához hasonlóan itt is önként állt a királyi család, köztük a trónörökös rendelkezésére. A gróf magára vállalta, hogy a trónörökös magyar tanulmányait felügyelje. Nemcsak a magyar nyelv elsajátítása volt a cél, hiszen azt akkor már Habsburg Ottó jól beszélte, hanem, hogy magyar tanterv szerint, hazánkat minden szempontból jól megismerve végezze el középiskolai tanulmányait. A sikerrel végződő oktatási-nevelési szolgálati munkájához Károlyi Józsefet elkísérte felesége, négyesztendős fia és a háztartásában dolgozók úgyszólván teljes gárdája. Mindezt nem közpénzekből, hanem saját vagyonának jelentős részét elköltve tette meg, a királyhű hazafi. Megtette, mert számára mindennél, saját egyéni karrierjénél és anyagi gyarapodásánál is fontosabb volt a királyság intézménye, a jövő magyar királyának alkalmas uralkodóvá nevelése. Erre esküdött fel, s aki Istenhez és hazájához hű, az semmilyen körülmények között nem szegi meg esküjét.
Két témakörről még feltétlenül szólnunk kell. A szakrális királyságról és a Szent Korona Tanáról. A hely és az idő nem teszi lehetővé ennek széles körű ismertetését, de gondolatébresztőnek ezen a szép ünnepen talán elég lesz ma ennyi is.
Ha megvizsgáljuk mi, mai magyar nemzetünknek a legfőbb baja, problémája, azt látjuk, oda jutottunk, hogy magyarnak lenni szégyen – és sokszor nemcsak külföldön, hanem itthon is. Ennek egyértelmű oka, hogy ősi értékeinket nem becsüljük meg, hagyományainkat nem ápoljuk, hun eredetünket megtagadjuk, sőt a mai ifjúság döntő többsége és sajnos sokan pedagógusaink közül is, már nem is érti, miről beszélek. Nem őrizzük a rendet, eltértünk őseink erkölcsi parancs szülte igazságszeretetétől, s nagy igaságától, a szakrális királyságtól. Régen a magyar embereket magyar emberek vezették. Többnyire maga választotta vagy legalább maga által is elismert szellemi-erkölcsi óriások. Olyanok, akiket vakon követhetett. Még ha rosszul alakultak is a dolgok, a döntés és a tett erkölcsi tisztaságához kétség sem férhetett. S ez, ha nem is azonnal, de később mindig meghozta gyümölcsét. Felnézhettünk ezekre a királyainkra, vezetőinkre, mint ahogy a környező népek felnézhettek nemzetünkre. De mink van most? Van két oldalunk: egy szerencsétlen baloldalunk és egy szerencsésebb, jobb, de nem egészen szuverén jobboldalunk.
Erkölcsben, nemzethűségben, nekünk juttatott szellemi- és anyagi javakban vitathatatlanul felette áll ez a jobboldal a másiknak. De nem ér fel abba a magasságba, ahol a Magyar Királyság vezetői ténykedtek. Ők más értékrend alapján szervezték saját, és az általuk vezetettek életét. Tisztában voltak vele, hogy a külsőség nem minden. Nem az anyag az emberiség megváltója, mert alapvetően nem az arany, nem a pénz, hanem a szeretet, a tudás az alapja a felszabadult boldogságnak, amire igazán vágyik az ember, legalábbis az a típusa, amelyik méltó az ember névre. Elődeink a hangsúlyt a tartalmas, értelmes, keresztényhez méltó életre helyezték. Olvassuk csak el Móricz Zsigmond boldog emberének, Joó Györgynek a történetét! – a szegény, de a legtöbb gazdag embernél boldogabb ember történetét, s könnyebben megértjük s elfogadjuk ennek az állításnak az igazságát. Ma nem számít más, csak a siker, a pénz, a hatalom. Nem számít ki vagy, mi van a lelkedben, agyadban. Csak az számít, meg tudod-e fizetni a sokszor értelmetlen és céltalan időtöltésed csillagászati árát, meg tudsz-e venni mindent, amit megkívánsz, amire talán szükséged sincs. Hiszen csak akkor érsz valamit, és csak addig vannak barátaid, amíg fogyasztasz, amíg a körülötted állóknak is jutnak a rólad lehulló morzsákból. Az alapvető igazságok kivesztek életünkből. A szeretet, a hazaszeretet, a megbocsájtás, az önfeláldozás, a család szentsége. Ma gúnyolják a sokgyermekes családanyákat, s csak akkor vállalnak a fiatalok gyermeket, ha nem kell emiatt lemondani a szükségesnél nagyobb autóról, számos megszokott szórakozásról. Ha ez régen is így lett volna, már rég beteljesedett volna Herder jóslata, már nem élne csodálatos anyanyelvünket beszélő-értő ember a földön. Mi az értelmes élet? Biztosan nem az, hogy azért éljünk, dolgozzunk, hogy kevés szabadidőnket értelmetlenül elfecséreljük, plázákban töltsük és divatosnak mondott felesleges dolgokat halmozzunk fel otthonainkban. A vesztes háború után nemzetünktől idegen alkotmányt erőltettek rák, pontosabban egy hasznavehetetlen tákolmányt, s ennek szellemében kiirtottak mindent, mi a magyarság számára érték volt. De ma ki kényszerít minket csodálatos örökéletű drámáink és költőóriásaink verseinek olvasása helyett erőszaktól hemzsegő, szabad szexet hirdető, káromkodással teli alja filmek megtekintésére? Hol és kinél a megoldás kulcsa?
Miképpen térhetünk vissza őseink igaz útjára? Én csak egyetlen megoldást ismerek, s ez az én ceterum cenzeóm: márpedig én úgy vélem, a Szent Korona jogfolytonosságát helyre kell állítani! Ugyanis mi még hála a jó Istennek mindig a Szent Korona országa vagyunk. Tehát a megoldás, visszatérni a szakrális királysághoz. A Szent Korona Tana elévülhetetlen, érvényteleníthetetlen, egyszóval örök. Sem a muszka fegyverek zaja, sem az éppen hatalmon lévők pillanatnyi hangulat vezérelte döntése nem teheti semmissé! Aminek semmisnek kellene lennie, az a jelenlegi úgynevezett demokráciánk! A Szent Korona viszont csak akkor kerülhet méltó helyére a magyar közéletben – törvénytől és koronaőrségtől függetlenül – ha a magyar először a lelkében teszi azt a helyére. Rá fogunk döbbenni majd akkor, hogy a Szent Korona országában nem lehetnek társadalmi és gazdasági elnyomottak, hogy az önzés és a habzsolás nem megengedhető életformák, hogy kapzsinak és könyöklőnek nincs helye a Szent Korona országában – írta egykor néhai Endrey Antal, az ausztrál kormány jogi főtanácsosa.
Királyaink apostoli királyok voltak, hiszen a Szent Korona viselése és a korona által rájuk áradó kegyelem magasabb régiókba emelte őket. Az igazságos Mátyás volt az utolsó szakrális királyunk. Halála óta egyre lefelé tartó úton haladunk. Persze voltak utána is karizmatikus vezetőink, mint például a megkérdőjelezhetetlen jellemű nagyságos fejedelmünk, vagy a múlt században kormányzó urunk. Keresnünk kellene és meg is kellene találnunk méltó utódját a fertőből való kilábaláshoz!
Kocsis István író, a Szent Korona Tan kiváló szakértője gyönyörű megfogalmazásában a szakrális király híd a földi és az égi világ között. Ő az, aki képes méltóképpen fenntartani a kapcsolatot az égi világgal. Méltóságát nem feltétlenül a származása alapozza meg, hanem beavatásának sikeressége, mert a beavatás teremti meg a szakrális királyt. Pál apostol írta a zsidóknak írt levelében, a talán legismertebb szakrális fejedelemről, Sálem királyáról és a fölséges Isten papjáról, Melkizedekről: „…nem a testi leszármazás törvénye alapján lett azzá, hanem a halhatatlan élet erejéből.” A szakrális király mellőzésében, illetve ma és a maihoz hasonló korokban, rejtőzködésének időszakában mindig az a tragédia, hogy a szakrális uralkodót nem fogadták, nem fogadják el vezetőnek. Nem ismerik fel sem őt, sem jelentőségét. Nem látják a tömegek, hiába világít fénynél erősebb fénnyel. Azért nem látják, mert az újabb korok embere a hamis fényre érzékeny, s ebben a hamis fényben pont az látszik valódinak, ami valójában hamis. Ragyogó példa erre ezekben az augusztus középi csodálatos ünnepekben, a sokat hivatkozott és félremagyarázott Intelmek, melyeket Szent István fiának, Szent Imre hercegnek szánt. Az egyik nagy tévedés vagy tudatos félremagyarázás a következő: István, a szakrális király felhívja a figyelmet arra, hogy a királyi udvarban – és nem a királyságban! – milyen szerepük lehet a jövevény, illetve a vendég férfiaknak. A másik, a birodalmi gondolat meg nem értése. A birodalmi gondolaté, melynek követése oda vezetett, hogy Magyarország a trianoni gyalázatig, hazánk keresztre feszítéséig Európa hatodik leghatalmasabb országa lett. Amikor Szent István azt mondja, hogy gyönge és törékeny az egynyelvű és egyszokású ország, akkor nem tesz mást, mint az utókor és utódai figyelmébe ajánlja a birodalmi gondolatot.
Aminek realitása abban az időben megkérdőjelezhetetlen volt. Ma már a XXI. század emberének nehéz megértenie, hogy Szent István még valódi világkirályságra utalt intelmeiben. Az Intelmek tehát azt sugalmazták, hogy a mindenkori magyar királynak, a szakrális királynak méltónak kell lennie az egységes keresztény birodalom vezetésére. Ezen régi korok szakrális királyainak Szent Koronánk a jogutódja. Nem mondhatjuk, illetve sajnos mondjuk, de nem mondhatnánk azt a Ferencvárosi Torna Clubra, a KÖFÉM-re, Magyarországra és Bodri kutyára, bármennyire is szeretjük őket, hogy „aki”, de Istenre és a Szent Koronára igen. Vigyázzon, aki kutyája nevét nagybetűvel írja, de az Isten szót kicsivel! Nehogy olyan élete legyen, mint a kutyáknak, legyen inkább olyan, mint Isten gyermekeinek!
1944. március 19-én a német megszállással megszakadt a Szent Korona jogfolytonossága. Ennek helyreállítása nem történt meg, mert nem történhetett meg a szovjet megszállás időszakában. Nemzetünk tagjainak egy része elfordult a szent eszmétől, szép lassan a többség azt is elfelejtette, mit takar ez a fogalom. S ez a tény elindította hazánkat lefelé a lejtőn. Amikor 1955-ben Ausztriából kivonultak az orosz csapatok, Magyarországon magasabb volt az életszínvonal, mint monarchiabeli szomszédunknál, pedig már a Rákosi-rendszer bűzében éltünk. S azóta hova jutottunk? Kölcsönök felvételével, azok hitelből történő törlesztésével nem csak jelenünket, hanem gyermekeink, unokáink jövőjét is eltékozolták. Orwelli módon elérték, hogy ma a jog már nem egyenlő az igazsággal. Az utókor átka lesz rajtunk és nemzedékünkön, ha szent anyanyelvünket rendesen beszélni is képtelen IMF bérenc rablók által hagyjuk magunkat és országunkat kifosztani. Az a globalizmus, mely létrejöttének ma a magyarság döntő többsége örül, s melynek gátlástalan terjedését a jóérzésű emberek zöme is tétlenül szemléli, a legvadabb liberális kizsákmányoló pénzkapitalizmus és a legvéresebb bolsevik hagyományok vadházasságából, nászából született. Kora- és torzszülött, de történelmi tanulmányainkból tudjuk, volt már rá példa, hogy eszement torzszülöttek uralkodtak országok, sőt birodalmak felett.
Van-e megoldás? Igen van. Hazánkat mindig akkor érték a legnagyobb tragédiák, ha népe megtagadta azt az esküt, amit minden magyarok, vagyis az azóta valaha éltek, a ma élők és a jövőben megszületők nevében első szent királyunk tett Szűz Máriának, Boldogasszonyunknak, mikor éppen itt Székesfehérváron, talán pontosan ezen a helyen, neki felajánlotta a Szent Koronát és annak tagjait, oltalmába helyezve, új választott néppé tett bennünket. A Szent Korona jogfolytonosságát – ha megszakadt – eddig mindannyiszor visszaállítottuk történelmünk folyamán. Ősi törvényeink kötelezték a mindenkori vezetőket, hogy törekedjenek erre. Idegen fegyverek fenyegetettségében törvénytelen módon cseréltük alkotmányunkat másikra, tőlünk idegen szelleműre, érvénytelenre. Érvénytelenre, ugyanis jogtalanság nem alapíthat, nem teremthet jogot! A Szent Korona Eszme alapelvei között ott találjuk, hogy „Magyarország államformája: királyság, megváltoztatása alkotmányozó nemzetgyűléssel lehetséges.” Olyan nemzetgyűlés, mely kimondta volna a köztársaságot, soha nem ült össze. Egy másik pont szerint: „A Szent Korona országainak minden tagja joga és kifejezett kötelessége ellentmondani, és ha kell ellenállni, ha magyar érdekek, a Szent Korona, a Szent Korona területe és a Szent Korona keresztény eszmeisége veszélyben van és a magyar érdekek sérülnének.”
Tehát nem szabad, vagy lehet ellentmondani és ellenállni, hanem kötelező! Idézek a Szent Korona Tan lényegének pontjai közül: „Az ország egész területe a Szent Korona tagja. A Magyar Szent Korona hatalma közakaratból ruháztatott át, ezért minden jog forrása a Szent Korona. Ezért ezen a jogi helyzeten a földi hatalmak nem változtathatnak. A Szent Korona Eszme Szent István tudatos politikai és államjogi alkotása. Társadalmi szerződés, melyben erkölcs és jog nem válhat el. A Szent Korona Tan hatálytalaníthatatlan, jogaiban nem csorbítható, mert törvénysértés jogot nem alapít.” Minden magyar, bárhol éljen is a világon a Szent Korona tagja. Minden Kárpát-medencében élő ember, bármilyen nemzetiségű is, tagja a Szent Koronának. Kinek van közülünk bátorsága felmondani azt a szerződést, melyet Szűz Máriával, Krisztus urunk édesanyjával államalapító királyunk kötött? Nos ha nincs közöttünk ilyen, akkor ez alapja a trianoni- és a párizsi gyalázat, illetve a visszafizethetetlen, mindannyiunkat örökre megnyomorító államadósság felülvizsgálatának, királyságunk és vele párhuzamosan a világ legjobban szervezett és legjobban működő és ugyancsak törvénytelenül felszámolt csendőrségének a jogaiba való visszahelyezésének.
Hasonlítsuk röviden össze az idegen jogrendet a Szent Korona Eszmével. Segítségünkre van ebben lovag Dr. Bene Gábor, a téma szakavatott ismerője. A jelenleg rajtunk uralkodó jogrend jellemzői a következők:
A hatalmi ágak (törvényhozó - igazságszolgáltató - végrehajtó) elválasztása látszólagos, mert az ellensúly nélküli Országgyűlés választja pártos tagjai közül a miniszterelnököt, és az ő összes ellenőrző szervét vagy azok vezetőit. Mindez a legnagyobb pártfegyelemmel történik, a médiabutítás eszközével is befolyásolt képviselők által. Ezért valójában nincs hatalommegosztás. E jogrendre jellemző, hogy:
A hatalmi ágak elválasztása tartalmi, mert az alsóházat csak a választók, a felsőházat pedig az uralkodó (esetleg államfő) nevezi ki, az alkotmányosság szabályai szerint. Nem ellensúly nélküli az országgyűlés, mert eleve két házból áll, s tagjai elsősorban nem a pártfegyelem, hanem saját lelkiismeretük alapján döntenek.
A jogrend főbb jellemzői:
A Szent Korona, mint, jogalany nemcsak közjogi személy, hanem célokat is tartalmazó értékrend, erkölcsi-szellemi mérce. Közjogi elvonatkoztatás, erkölcsi, jogi tanítás, állami főhatalmat is birtokló személyiség, a főhatalom teljességének egyedüli letéteményese.
A Szent Korona mindezek mellett egyben:
Éppen ezért merünk így fohászkodni:
„Jöjj el teremtő lélek, a megújulás lelke! Te a Szűzanya által a megváltás kegyelmeinek új, nagy áradását akarod megindítani. Áraszd ki ránk fényedet, hogy megismerjük szeplőtelen jegyesednek a Magyarok Nagyasszonyának világkirálynői méltóságát! Gyullaszd fel szívünket a Szentháromság lobogó tüzével szent odaadásra, hogy fenntartás nélküli hódolattal tegyük életünket és mindenüket Szűz Mária hatalmas, jóságos királynői kezébe! Királynőnk! Kérünk Téged, egyesítsd a Szent Korona tagjait és területét! Adj nekünk kitartást az engesztelésben, hogy népük Általad más nemzetek anyjává legyen és tápláljon messze országokat! És végül segíts nekünk, hogy nemzetünk legszentebb helye, ez a hely, ahol most Hozzád könyörgünk, méltó legyen Fiad és néped szolgálatában tevékenykedő szent királyaink dicső emlékezetéhez! Ámen!”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Szabó Sándor András
Leölthető PDF változatban ide kattintva
Nagyboldogasszony napi zarándoklat, 2014.08.15., Székesfehérvár-Romkert-Nemzeti Emlékhely
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Mélyen tisztelt Zarándokok, kedves Hölgyeim és Uraim !
Sokan hangoztatják, hogy jó, és szép volt a múlt, de el kell felejteni, túl kell rajta lépni, s a mának élve kell a gazdaságot fejleszteni, a pénzt hajszolni. Ezek az emberek elfelejtik, hogy a múltnak rendkívül fontos a szerepe – összeköti a jelent, a jövővel. Ahogyan mi tiszteljük elődeinket és elődeink munkásságát, úgy, vagy még annyira se fogja becsülni az utókor azt, amit mi tettünk és teszünk rövid földi pályafutásunk során. A múlttal összevetve egyébként is meglehetősen rosszul áll a szénánk. Mert mit tettek elődeink, nagy királyaink, s mit mi? Soha, sehol a világon egyetlen vérvonalból származó dinasztia sem adott annyi szentet a katolikus egyháznak, az emberiségek, mint Árpád-házi királyaink. S mi káromkodunk, átkozódunk, hamisan beszélünk és cselekszünk, elmulasztjuk a jót tenni és nem segítjük a rászorulókat. Bízunk a hazudozókban és nem hiszünk az igazakban.
Kocsmába járunk nem templomba. És nagyon szomorú módon viszonyulunk az örök érvényű igazságokhoz. Mulasztunk és felejtünk. Sajnos az emberi nem ingatag emlékezetében csak a vérrel írott igazságok maradnak meg. Ők nemzetet alapítottak, birodalmat építettek, megbízható és erős pénzt verettek és nem tűrték azt, ha bárhol idegenföldön – pláne idehaza idegenek – magyar embert bántalmaztak. Mi elvesztettük országunk területének kétharmadát, magyar testvéreink egyharmadát, megtagadtuk az önhibájukon kívül csonka hazánk gúnyhatárain kívülre szorult nemzettársainkat. És még nagyon sok területen lehetne párhuzamot állítani egykori uralkodóink és mai méltatlan utódaik cselekedetei között. Az eredmény mindig ugyanaz lenne: ők építettek, gyarapították a hazát, mi romboltuk és megloptuk azt. A szavak, az igazság legkevésbé megbízható közvetítői, mégis most csak szomorú szavakkal áll módomban erre a tényre felhívni a figyelmet. Védekezünk, külső objektív körülményekre hivatkozunk, hazugságainkat nevetséges módon próbáljuk fantáziátlanul részigazságokkal alátámasztani. Olyanok vagyunk, mint az ateisták, akik azért gyűlölik Istent, mert nem tudják neki megbocsájtani, hogy nem hisznek benne. De ilyen életfelfogás és életvitel mellett milyen jövő vár ránk? Nos, jobb azt a jövőt nem tudni, mit megismerni!
Nézzünk szét, itt, ahol ezen a történelmi helyen állunk! Mit látunk?
Állványokat. Nem egykori bazilikánk visszaépített mását, nem királyainkhoz méltó emlékhelyet, hanem gerendákat. Sokkal jobban hasonlít ez a hely az igénytelen emberek szemétdombjára, mint a történelem s a jövőépítő nemzedék alkotta emlékhelyre. Gimnáziumi történelem érettségi során megkérdezte a vizsgaelnök keveset tanuló és még kevesebbet tudó osztálytársamat, mi volt XIV. Lajos francia király mellékneve. Diáktársam hallgatott. Neki általában ez is elég volt a jó osztályzathoz, mert a helyi párttitkár gyereke volt. Pechére ezt elfelejtették előzetesen közölni a vizsgaelnökkel. Utólag igen, így baj nem lett a dologból, csak kellemetlenség. Szegény néhai történelemtanárom a fejével integetett az ablak felé, mert kint ragyogóan sütött a júniusi nap. Ha veszi a jelet, az üzenetet a diák, és kinéz az ablakon, talán beugrik neki a Napkirály jelző. Igen ám, de készülve a nyári tatarozásra, az épületet – azt az épületet, melyben egykor Kossuth Lajos, gróf Andrássy Gyula és Trefort Ágoston is tanult – pár nappal korábban körbe állványozták. Megértve a jelbeszédet, oldalra fordította a tanuló a fejét, s meglátta az állványerdőt, mire gondolkodás nélkül rávágta: állványkirály. Nem gondoltam akkor, hogy ez a történet 43 évvel később szeretett városom, Székesfehérvár legszentebb helyének szomorú látványáról fog eszembe jutni.
Mi zarándokok nemcsak azért jöttünk ma ide, erre a csodálatos helyre, hogy emlékezzünk, hanem azért is, hogy felhívjuk a figyelmet ezekre a méltatlan állapotokra. Szomorú, hogy harcolnunk kell azért, ami teljesen nyilvánvaló: legyen méltó a hely, hol királyaink éltek, haltak, az ő dicsőségükhöz! A siker nélküli harc elcsüggeszt, a harc nélküli siker viszont elzülleszt. De mi most bizakodóak, reménnyel teljesek vagyunk, amikor kérésünket előterjesztjük. A nemzet emlékhelye legyen Nemzeti Emlékhely! Ne csak nevében, jellegében is!
Félreértés ne legyen, nem a Koronázási Ünnepi Játékok ellen tiltakozunk!
Sőt, kifejezetten boldogok vagyunk, hogy végre nem sörsátor alatt és üvöltő hangszórók között ünnepelhetünk, hanem dicső múltunkat felelevenítő szertartásjátékkal. Már csak azért sem tiltakozhatunk, mert annak idején az első ilyen rendezvénynek, a III. Béla királyunk koronázását felelevenítő színjátéknak a megszervezői mi voltunk. De ahogy a bűnözőket őrizzék a börtönök, halottainkat a temetők, úgy színműveinket pedig a színházakban vagy más, arra alkalmas és méltó helyen, például Székesfehérváron, a Városház téren mutassák be!
Ma divat a királyság intézményén mosolyogni. Történelmileg túlhaladott, nem korszerű, a demokrácia az igazi, az a demokrácia, ahol a másság tisztelete lehetővé teszi egy nemzet vallásának kisebbség által való gúnyolását, a becsületes munkásemberek vagyonának megélhetési bűnözésből való eltulajdonlását, szexuálisan aberráltak provokatív felvonulását. Ez a korszerű, ez az államforma, melyet az 1923-ban irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott ír költő és drámaíró William Butler Yeats, Platón igazságát elismerve nagyon találóan a csőcselék diktatúrájának nevezett. Rendkívül modern továbbá a kurultájra azt mondani a közszolgálati televízió legnézettebb híradójában, hogy kulturtáj. Kétszer egymás után, nehogy valaki azt higgye, véletlen volt. Innen üzenjük szegény, modern köztársaságpárti bemondónőnek, hogy eredetileg gyűlést, a törzsi vezetők gyűlését jelentette a kurultáj szó, illetve a XIII. századtól birodalmi gyűlést. A kurultájon részt vettek az uralkodócsalád tagjai, a magas rangú állami tisztviselők, itt választották a törzsi birodalmi vezetőket, s döntöttek a törzs, a birodalom életében fontos kérdésekről, hadjáratokról.
Nos, visszatérve a túlhaladott királyság intézményére: azért emellett az államforma mellett elég jól és régóta megvannak a belgák, a dánok, a luxemburgiak, a hollandok, a norvégok, a spanyolok, a svédek valamint Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága. Továbbá Európa hat mini állama közül négyben monarchia van, úgy, mint Andorrában, Lichtensteinben, Monacóban és végül, de nem utolsósorban a Vatikánban. Érdekességképen megemlítem, hogy a XX. század hajnalán még csupán három olyan ország volt Európában, ahol nem királyság, hanem a köztársaság intézményei felügyelték a jogrendet. Mára az öreg kontinensnek 12 monarchiája maradt. Ezek közül tíz államban öröklési rend szerint követik egymást az államfők, míg a Vatikánban a pápai konklávé választja Szent Péter utódját, az Andorrai Hercegségben pedig gyakorlatilag a kettős királyság intézménye áll fenn; Franciaország megválasztott elnöke, illetve a kinevezett urgeli püspök tölti be az uralkodói funkciót. Érdemes összevetni a felsorolt országokéval a hazai életszínvonalat, a minimálbért, a nyugdíjak mértékét, a születéskor várható élettartamot és a politikusokra költött – vagy jobb szóval – fecsérelt összegek nagyságát!
Ismerik a békák toronymászó versenyét? Elindultak a békák ezen a képtelen versenyen. A közönség buzdítás helyett mást se ordibált, mint, hogy hagyjátok abba, hiszen úgysem sikerülhet, nem tudtok ti tornyot mászni, ki hallott már olyat, hogy béka a tornyon és így tovább! Szépen sorban lassacskán fel is adták a békák a küzdelmet, pedig még a torony lábához sem értek. Ám egy, egyetlen egy béka odaért és el is kezdte a torony megmászását. Még jobban felerősödött a partvonal mellett ordibáló pesszimisták hangja. De ez a béka, ha hiszik, ha nem, feljutott a torony csúcsára. Megkérdezték utána tőle, hogy ez miként sikerülhetett neki. De a béka nem válaszolt. Furcsa magatartásának oka hamar kiderült: ez a béka süket volt… Nem hallva az ellenzők jajveszékelést, nem rögzült belé kortársai korlátja, s szabadon megvalósította azt, ami évszázadok óta minden béka álma volt – tornyot mászni szabadon. Ez a kis történet is példázza, hogy nem szabad a tudatlanok jajveszékelésére hallgatni, a küzdelmet a jóért soha nem szabad feladni! Nem csak a méltó emlékhely megvalósításáért, de a soha törvényes keretek között meg nem szüntetett magyar királyság jogaiba való visszahelyezéséért folyó küzdelmet sem!
Történelmi léptékkel mérve sem volt olyan régen, hogy az utolsó magyar királyt, boldog IV. Károlyt száműzetésbe kényszerítették. Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzónk – aki a királyság, mint államforma megőrzésében elévülhetetlen érdemeket szerzett (és nem saját érdekéből, hiszen a felajánlott koronát visszautasította) – két ízben is meggátolta a király hatalomba való visszatérését. Ennek oka nem más volt, mint az ország, a nemzet védelme, hiszen az antant és a kisantant nem nézte volna tétlenül a király trónvisszafoglalását; országunk megszűnéséhez is vezethetett volna ez, a sokak által remélt és várt, de akkor meggondolatlan lépés. A Madeira szigetére, Funchalba száműzött királyunk olyan, korábban Közép-Európában élő ember számára teljesen idegen éghajlati körülmények között volt kénytelen élni, ami hamar kikezdte egészségét.
Tüdőgyulladást kapott és meghalt. Halálos ágyánál ott volt Fejér megye és Székesfehérvár egykori főispánja, gróf Károlyi József, aki ugyan féltestvére volt a gnóm, hazaáruló Károlyi Mihálynak, de hála Istennek nemzeti érzelmű, királyához, hazájához mindenekfelett hű, kiváló ember volt. Itt élt a szomszédban, Fehérvárcsurgón. Csontjai is a kastély melletti temetőben pihentek, mert nem engedte Kaplonyba, a család ősi temetkezési helyére való eltemetését, míg az a terület idegen megszállás alatt van. Az 1940-es észak-erdélyi hazatérést követően kerültek oda hamvai, nem számítva arra, hogy a ’47-es párizsi békediktátum még az 1920-as trianonin is túltesz gazemberségben. De miért is beszélek erről a nagyszerű emerről? Mert tetteivel példálózva bizonyítani akarom, hogy miden korban éltek olyan királyhű dicső magyarok, akik munkássága eredményesen szolgálta magyar hazánkat. Olyanok, akiknek óriási lábnyomába belépni nem, csak belezuhanni tud, sok mai úgynevezett politikus.
Főispáni címéről lemondott királya második, sikertelen hatalom átvételi kísérlete után. Mint az Erdős Ferenc fehérvári történész nagyszerű életrajzi munkájából kiderül, napra pontosan meghatározható az az időpont, amikor Károlyi József életének egészen új szakasza kezdődik új feladatokkal, újonnan felismert kötelezettségekkel, egy eszme és a törvényes király személye iránt való elkötelezettségnek és a kötelességteljesítésnek az átlagosnál messzemenően nagyobb kifejezésre juttatásával. Károlyi életének ez a szakasza töretlenül tart egészen halála napjáig. Fontos tudnunk, hogy a trianoni békediktátum, a Habsburg-Lotharingiai uralkodóház trónfosztása utáni esztendőkben az a politikus, aki az uralkodóház restaurációja, a Szent Korona Tan jogfolytonossága, az Osztrák-Magyar Monarchia és a Szent István-i többnemzetiségű állameszme mellett tette le a voksát, eleve az ár ellen úszott. Azonban hűséges, becsületes, keresztény emberként vallotta, hogy az élet és igazság szolgálatában akkor is lelkiismereti kötelesség a küzdelem, ha biztos vereséget ígér! Ezért maradt fenn neve, s került munkássága történelmünk legdicsőbb lapjaira.
Az utolsó magyar király halála után az özvegy Zita királyné és nyolc gyermeke, köztük az uralkodó halála után született Erzsébet, 1922-től 1926-ig egy spanyolországi baszk halászfaluban, Lequeitióban élt száműzetésben.
Károlyi a madeirai tartózkodásához hasonlóan itt is önként állt a királyi család, köztük a trónörökös rendelkezésére. A gróf magára vállalta, hogy a trónörökös magyar tanulmányait felügyelje. Nemcsak a magyar nyelv elsajátítása volt a cél, hiszen azt akkor már Habsburg Ottó jól beszélte, hanem, hogy magyar tanterv szerint, hazánkat minden szempontból jól megismerve végezze el középiskolai tanulmányait. A sikerrel végződő oktatási-nevelési szolgálati munkájához Károlyi Józsefet elkísérte felesége, négyesztendős fia és a háztartásában dolgozók úgyszólván teljes gárdája. Mindezt nem közpénzekből, hanem saját vagyonának jelentős részét elköltve tette meg, a királyhű hazafi. Megtette, mert számára mindennél, saját egyéni karrierjénél és anyagi gyarapodásánál is fontosabb volt a királyság intézménye, a jövő magyar királyának alkalmas uralkodóvá nevelése. Erre esküdött fel, s aki Istenhez és hazájához hű, az semmilyen körülmények között nem szegi meg esküjét.
Két témakörről még feltétlenül szólnunk kell. A szakrális királyságról és a Szent Korona Tanáról. A hely és az idő nem teszi lehetővé ennek széles körű ismertetését, de gondolatébresztőnek ezen a szép ünnepen talán elég lesz ma ennyi is.
Ha megvizsgáljuk mi, mai magyar nemzetünknek a legfőbb baja, problémája, azt látjuk, oda jutottunk, hogy magyarnak lenni szégyen – és sokszor nemcsak külföldön, hanem itthon is. Ennek egyértelmű oka, hogy ősi értékeinket nem becsüljük meg, hagyományainkat nem ápoljuk, hun eredetünket megtagadjuk, sőt a mai ifjúság döntő többsége és sajnos sokan pedagógusaink közül is, már nem is érti, miről beszélek. Nem őrizzük a rendet, eltértünk őseink erkölcsi parancs szülte igazságszeretetétől, s nagy igaságától, a szakrális királyságtól. Régen a magyar embereket magyar emberek vezették. Többnyire maga választotta vagy legalább maga által is elismert szellemi-erkölcsi óriások. Olyanok, akiket vakon követhetett. Még ha rosszul alakultak is a dolgok, a döntés és a tett erkölcsi tisztaságához kétség sem férhetett. S ez, ha nem is azonnal, de később mindig meghozta gyümölcsét. Felnézhettünk ezekre a királyainkra, vezetőinkre, mint ahogy a környező népek felnézhettek nemzetünkre. De mink van most? Van két oldalunk: egy szerencsétlen baloldalunk és egy szerencsésebb, jobb, de nem egészen szuverén jobboldalunk.
Erkölcsben, nemzethűségben, nekünk juttatott szellemi- és anyagi javakban vitathatatlanul felette áll ez a jobboldal a másiknak. De nem ér fel abba a magasságba, ahol a Magyar Királyság vezetői ténykedtek. Ők más értékrend alapján szervezték saját, és az általuk vezetettek életét. Tisztában voltak vele, hogy a külsőség nem minden. Nem az anyag az emberiség megváltója, mert alapvetően nem az arany, nem a pénz, hanem a szeretet, a tudás az alapja a felszabadult boldogságnak, amire igazán vágyik az ember, legalábbis az a típusa, amelyik méltó az ember névre. Elődeink a hangsúlyt a tartalmas, értelmes, keresztényhez méltó életre helyezték. Olvassuk csak el Móricz Zsigmond boldog emberének, Joó Györgynek a történetét! – a szegény, de a legtöbb gazdag embernél boldogabb ember történetét, s könnyebben megértjük s elfogadjuk ennek az állításnak az igazságát. Ma nem számít más, csak a siker, a pénz, a hatalom. Nem számít ki vagy, mi van a lelkedben, agyadban. Csak az számít, meg tudod-e fizetni a sokszor értelmetlen és céltalan időtöltésed csillagászati árát, meg tudsz-e venni mindent, amit megkívánsz, amire talán szükséged sincs. Hiszen csak akkor érsz valamit, és csak addig vannak barátaid, amíg fogyasztasz, amíg a körülötted állóknak is jutnak a rólad lehulló morzsákból. Az alapvető igazságok kivesztek életünkből. A szeretet, a hazaszeretet, a megbocsájtás, az önfeláldozás, a család szentsége. Ma gúnyolják a sokgyermekes családanyákat, s csak akkor vállalnak a fiatalok gyermeket, ha nem kell emiatt lemondani a szükségesnél nagyobb autóról, számos megszokott szórakozásról. Ha ez régen is így lett volna, már rég beteljesedett volna Herder jóslata, már nem élne csodálatos anyanyelvünket beszélő-értő ember a földön. Mi az értelmes élet? Biztosan nem az, hogy azért éljünk, dolgozzunk, hogy kevés szabadidőnket értelmetlenül elfecséreljük, plázákban töltsük és divatosnak mondott felesleges dolgokat halmozzunk fel otthonainkban. A vesztes háború után nemzetünktől idegen alkotmányt erőltettek rák, pontosabban egy hasznavehetetlen tákolmányt, s ennek szellemében kiirtottak mindent, mi a magyarság számára érték volt. De ma ki kényszerít minket csodálatos örökéletű drámáink és költőóriásaink verseinek olvasása helyett erőszaktól hemzsegő, szabad szexet hirdető, káromkodással teli alja filmek megtekintésére? Hol és kinél a megoldás kulcsa?
Miképpen térhetünk vissza őseink igaz útjára? Én csak egyetlen megoldást ismerek, s ez az én ceterum cenzeóm: márpedig én úgy vélem, a Szent Korona jogfolytonosságát helyre kell állítani! Ugyanis mi még hála a jó Istennek mindig a Szent Korona országa vagyunk. Tehát a megoldás, visszatérni a szakrális királysághoz. A Szent Korona Tana elévülhetetlen, érvényteleníthetetlen, egyszóval örök. Sem a muszka fegyverek zaja, sem az éppen hatalmon lévők pillanatnyi hangulat vezérelte döntése nem teheti semmissé! Aminek semmisnek kellene lennie, az a jelenlegi úgynevezett demokráciánk! A Szent Korona viszont csak akkor kerülhet méltó helyére a magyar közéletben – törvénytől és koronaőrségtől függetlenül – ha a magyar először a lelkében teszi azt a helyére. Rá fogunk döbbenni majd akkor, hogy a Szent Korona országában nem lehetnek társadalmi és gazdasági elnyomottak, hogy az önzés és a habzsolás nem megengedhető életformák, hogy kapzsinak és könyöklőnek nincs helye a Szent Korona országában – írta egykor néhai Endrey Antal, az ausztrál kormány jogi főtanácsosa.
Királyaink apostoli királyok voltak, hiszen a Szent Korona viselése és a korona által rájuk áradó kegyelem magasabb régiókba emelte őket. Az igazságos Mátyás volt az utolsó szakrális királyunk. Halála óta egyre lefelé tartó úton haladunk. Persze voltak utána is karizmatikus vezetőink, mint például a megkérdőjelezhetetlen jellemű nagyságos fejedelmünk, vagy a múlt században kormányzó urunk. Keresnünk kellene és meg is kellene találnunk méltó utódját a fertőből való kilábaláshoz!
Kocsis István író, a Szent Korona Tan kiváló szakértője gyönyörű megfogalmazásában a szakrális király híd a földi és az égi világ között. Ő az, aki képes méltóképpen fenntartani a kapcsolatot az égi világgal. Méltóságát nem feltétlenül a származása alapozza meg, hanem beavatásának sikeressége, mert a beavatás teremti meg a szakrális királyt. Pál apostol írta a zsidóknak írt levelében, a talán legismertebb szakrális fejedelemről, Sálem királyáról és a fölséges Isten papjáról, Melkizedekről: „…nem a testi leszármazás törvénye alapján lett azzá, hanem a halhatatlan élet erejéből.” A szakrális király mellőzésében, illetve ma és a maihoz hasonló korokban, rejtőzködésének időszakában mindig az a tragédia, hogy a szakrális uralkodót nem fogadták, nem fogadják el vezetőnek. Nem ismerik fel sem őt, sem jelentőségét. Nem látják a tömegek, hiába világít fénynél erősebb fénnyel. Azért nem látják, mert az újabb korok embere a hamis fényre érzékeny, s ebben a hamis fényben pont az látszik valódinak, ami valójában hamis. Ragyogó példa erre ezekben az augusztus középi csodálatos ünnepekben, a sokat hivatkozott és félremagyarázott Intelmek, melyeket Szent István fiának, Szent Imre hercegnek szánt. Az egyik nagy tévedés vagy tudatos félremagyarázás a következő: István, a szakrális király felhívja a figyelmet arra, hogy a királyi udvarban – és nem a királyságban! – milyen szerepük lehet a jövevény, illetve a vendég férfiaknak. A másik, a birodalmi gondolat meg nem értése. A birodalmi gondolaté, melynek követése oda vezetett, hogy Magyarország a trianoni gyalázatig, hazánk keresztre feszítéséig Európa hatodik leghatalmasabb országa lett. Amikor Szent István azt mondja, hogy gyönge és törékeny az egynyelvű és egyszokású ország, akkor nem tesz mást, mint az utókor és utódai figyelmébe ajánlja a birodalmi gondolatot.
Aminek realitása abban az időben megkérdőjelezhetetlen volt. Ma már a XXI. század emberének nehéz megértenie, hogy Szent István még valódi világkirályságra utalt intelmeiben. Az Intelmek tehát azt sugalmazták, hogy a mindenkori magyar királynak, a szakrális királynak méltónak kell lennie az egységes keresztény birodalom vezetésére. Ezen régi korok szakrális királyainak Szent Koronánk a jogutódja. Nem mondhatjuk, illetve sajnos mondjuk, de nem mondhatnánk azt a Ferencvárosi Torna Clubra, a KÖFÉM-re, Magyarországra és Bodri kutyára, bármennyire is szeretjük őket, hogy „aki”, de Istenre és a Szent Koronára igen. Vigyázzon, aki kutyája nevét nagybetűvel írja, de az Isten szót kicsivel! Nehogy olyan élete legyen, mint a kutyáknak, legyen inkább olyan, mint Isten gyermekeinek!
1944. március 19-én a német megszállással megszakadt a Szent Korona jogfolytonossága. Ennek helyreállítása nem történt meg, mert nem történhetett meg a szovjet megszállás időszakában. Nemzetünk tagjainak egy része elfordult a szent eszmétől, szép lassan a többség azt is elfelejtette, mit takar ez a fogalom. S ez a tény elindította hazánkat lefelé a lejtőn. Amikor 1955-ben Ausztriából kivonultak az orosz csapatok, Magyarországon magasabb volt az életszínvonal, mint monarchiabeli szomszédunknál, pedig már a Rákosi-rendszer bűzében éltünk. S azóta hova jutottunk? Kölcsönök felvételével, azok hitelből történő törlesztésével nem csak jelenünket, hanem gyermekeink, unokáink jövőjét is eltékozolták. Orwelli módon elérték, hogy ma a jog már nem egyenlő az igazsággal. Az utókor átka lesz rajtunk és nemzedékünkön, ha szent anyanyelvünket rendesen beszélni is képtelen IMF bérenc rablók által hagyjuk magunkat és országunkat kifosztani. Az a globalizmus, mely létrejöttének ma a magyarság döntő többsége örül, s melynek gátlástalan terjedését a jóérzésű emberek zöme is tétlenül szemléli, a legvadabb liberális kizsákmányoló pénzkapitalizmus és a legvéresebb bolsevik hagyományok vadházasságából, nászából született. Kora- és torzszülött, de történelmi tanulmányainkból tudjuk, volt már rá példa, hogy eszement torzszülöttek uralkodtak országok, sőt birodalmak felett.
Van-e megoldás? Igen van. Hazánkat mindig akkor érték a legnagyobb tragédiák, ha népe megtagadta azt az esküt, amit minden magyarok, vagyis az azóta valaha éltek, a ma élők és a jövőben megszületők nevében első szent királyunk tett Szűz Máriának, Boldogasszonyunknak, mikor éppen itt Székesfehérváron, talán pontosan ezen a helyen, neki felajánlotta a Szent Koronát és annak tagjait, oltalmába helyezve, új választott néppé tett bennünket. A Szent Korona jogfolytonosságát – ha megszakadt – eddig mindannyiszor visszaállítottuk történelmünk folyamán. Ősi törvényeink kötelezték a mindenkori vezetőket, hogy törekedjenek erre. Idegen fegyverek fenyegetettségében törvénytelen módon cseréltük alkotmányunkat másikra, tőlünk idegen szelleműre, érvénytelenre. Érvénytelenre, ugyanis jogtalanság nem alapíthat, nem teremthet jogot! A Szent Korona Eszme alapelvei között ott találjuk, hogy „Magyarország államformája: királyság, megváltoztatása alkotmányozó nemzetgyűléssel lehetséges.” Olyan nemzetgyűlés, mely kimondta volna a köztársaságot, soha nem ült össze. Egy másik pont szerint: „A Szent Korona országainak minden tagja joga és kifejezett kötelessége ellentmondani, és ha kell ellenállni, ha magyar érdekek, a Szent Korona, a Szent Korona területe és a Szent Korona keresztény eszmeisége veszélyben van és a magyar érdekek sérülnének.”
Tehát nem szabad, vagy lehet ellentmondani és ellenállni, hanem kötelező! Idézek a Szent Korona Tan lényegének pontjai közül: „Az ország egész területe a Szent Korona tagja. A Magyar Szent Korona hatalma közakaratból ruháztatott át, ezért minden jog forrása a Szent Korona. Ezért ezen a jogi helyzeten a földi hatalmak nem változtathatnak. A Szent Korona Eszme Szent István tudatos politikai és államjogi alkotása. Társadalmi szerződés, melyben erkölcs és jog nem válhat el. A Szent Korona Tan hatálytalaníthatatlan, jogaiban nem csorbítható, mert törvénysértés jogot nem alapít.” Minden magyar, bárhol éljen is a világon a Szent Korona tagja. Minden Kárpát-medencében élő ember, bármilyen nemzetiségű is, tagja a Szent Koronának. Kinek van közülünk bátorsága felmondani azt a szerződést, melyet Szűz Máriával, Krisztus urunk édesanyjával államalapító királyunk kötött? Nos ha nincs közöttünk ilyen, akkor ez alapja a trianoni- és a párizsi gyalázat, illetve a visszafizethetetlen, mindannyiunkat örökre megnyomorító államadósság felülvizsgálatának, királyságunk és vele párhuzamosan a világ legjobban szervezett és legjobban működő és ugyancsak törvénytelenül felszámolt csendőrségének a jogaiba való visszahelyezésének.
Hasonlítsuk röviden össze az idegen jogrendet a Szent Korona Eszmével. Segítségünkre van ebben lovag Dr. Bene Gábor, a téma szakavatott ismerője. A jelenleg rajtunk uralkodó jogrend jellemzői a következők:
A hatalmi ágak (törvényhozó - igazságszolgáltató - végrehajtó) elválasztása látszólagos, mert az ellensúly nélküli Országgyűlés választja pártos tagjai közül a miniszterelnököt, és az ő összes ellenőrző szervét vagy azok vezetőit. Mindez a legnagyobb pártfegyelemmel történik, a médiabutítás eszközével is befolyásolt képviselők által. Ezért valójában nincs hatalommegosztás. E jogrendre jellemző, hogy:
- európai, tehát nem magyar;
- esetenként, manipulálható képviselők által hozott törvénytelen törvények születnek;
- a jogforrások rangsora szerint a később megszavazott lerontja a korábban keletkezett szabályt, így nem őrzik a hagyományt;
- nem lehetne, de sűrűn van a törvények között normaellentét;
- a nép által választott jogalkotókat egy – a néptől igen, de a törvényhozóktól egyáltalán nem független – teljesen felesleges szervezet, az Alkotmánybíróság kontrollálja, esetleg semmissé téve a legjobb, legigazságosabb törvényt is.
A hatalmi ágak elválasztása tartalmi, mert az alsóházat csak a választók, a felsőházat pedig az uralkodó (esetleg államfő) nevezi ki, az alkotmányosság szabályai szerint. Nem ellensúly nélküli az országgyűlés, mert eleve két házból áll, s tagjai elsősorban nem a pártfegyelem, hanem saját lelkiismeretük alapján döntenek.
A jogrend főbb jellemzői:
- nem európai, hanem tipikusan magyar;
- valódi népképviselet;
- kiemelkedő a szokásjog szerepe;
- ősi időktől szerves fejlődés útján kialakult szokásjogi alkotmány;
- nincs a szokásjog és az egyes törvények között ellentét (nem is volt soha, s nem is lehet).
A Szent Korona, mint, jogalany nemcsak közjogi személy, hanem célokat is tartalmazó értékrend, erkölcsi-szellemi mérce. Közjogi elvonatkoztatás, erkölcsi, jogi tanítás, állami főhatalmat is birtokló személyiség, a főhatalom teljességének egyedüli letéteményese.
A Szent Korona mindezek mellett egyben:
- alkotmány;
- harmónia teremtő a Kárpát-medencében;
- misztérium, mely összeegyeztethetetlen a materialista világrenddel;
- szimbólum, mely a világ magyarságának és a Kárpát-medence népeinek összetartozását fejezi ki;
- személy, az államhatalom legmagasabb alanya.
Éppen ezért merünk így fohászkodni:
„Jöjj el teremtő lélek, a megújulás lelke! Te a Szűzanya által a megváltás kegyelmeinek új, nagy áradását akarod megindítani. Áraszd ki ránk fényedet, hogy megismerjük szeplőtelen jegyesednek a Magyarok Nagyasszonyának világkirálynői méltóságát! Gyullaszd fel szívünket a Szentháromság lobogó tüzével szent odaadásra, hogy fenntartás nélküli hódolattal tegyük életünket és mindenüket Szűz Mária hatalmas, jóságos királynői kezébe! Királynőnk! Kérünk Téged, egyesítsd a Szent Korona tagjait és területét! Adj nekünk kitartást az engesztelésben, hogy népük Általad más nemzetek anyjává legyen és tápláljon messze országokat! És végül segíts nekünk, hogy nemzetünk legszentebb helye, ez a hely, ahol most Hozzád könyörgünk, méltó legyen Fiad és néped szolgálatában tevékenykedő szent királyaink dicső emlékezetéhez! Ámen!”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Szabó Sándor András
Leölthető PDF változatban ide kattintva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése