Csak száz éve ért véget az amerikai INDIÁN HOLOKAUSZT

Az észak-amerikai indiánok tragédiája

A Holokauszt és Társadalmi Konfliktusok Program honlapján (htkp.org) olvasható egy összefoglaló írás az észak-amerikai indiánok tragédiájáról. Íme:

Az észak-amerikai indiánok nem hoztak létre hatalmas birodalmakat, gigantikus épületekkel telezsúfolt óriási városokat, mint a közép- és dél-amerikaiak. A mai Kanada és USA területén több száz indián törzs élt. Míg az USA dél-nyugati (például Kalifornia) és dél-keleti (például Florida) területein és Kanadában elsősorban letelepedett, földművelő törzsek éltek, addig a kontinens közepén a síksági indiánok nomadizáló prérikultúrája volt jellemző. Sem kulturális, sem földrajzi, sem történeti értelemben nem beszélhetünk tehát egységes észak-amerikai indián sorsról, még akkor sem, ha valamennyi törzs élete drámaian megváltozott a fehér ember érkezésével. 

Az amerikai francia gyarmatok

Az első angol (John Cabot) 1497-ben, az első francia (Jacques Cartier) 1534-ben lépett a mai Kanada területére. A korai kincsvadász expedíciók kudarcát követően évtizedekre megszűnt az európai jelenlét. 1608-ban a francia felfedező, Samuel de Champlain megalapította Québec városát. A következő években a franciák az algonkin nyelvcsaládhoz tartozó baráti indiánok oldalán többször megütköztek a térség legharciasabb, öt nemzetből álló törzsszövetségével, az irokézekkel. Ők a mai USA keleti partján létrejött angol gyarmatok, illetve Kanada közötti szőrmekereskedelmi útvonalakat akarták ellenőrzésük alá vonni. A New Yorkot alapító hollandoktól és az angoloktól vásárolt lőfegyverekkel felszerelve a rivális törzsek egész sorát irtották ki, vagy űzték el lakóhelyükről. A mészárlásokban bővelkedő indián belháború során az irokézek gyakran támadtak francia településekre. Megtorlásul a franciák az irokéz törzsterületén elpusztították a termőföldeket, és ezzel éhhalálra ítélték az indiánokat. A konfliktussorozat kisebb szünetekkel az 1701-ben megkötött ún. Nagy Békéig tartott. Az évszázados háborúban legtöbbet a franciákkal jó viszonyt ápoló törzsek szenvedtek: ők tömegesen pusztultak a baráti európaiaktól elkapott járványokban (himlő, tífusz, kanyaró), miközben az ellenséges irokéz irtóhadjáratok is ritkították soraikat. Az egyik ilyen törzs a huron volt: 1600-ban (tehát Champlain érkezése előtt) 35 ezren voltak, 40 év alatt számuk 10 ezerre olvadt.

A franciák nem csupán Kanadában voltak jelen a kontinensen, hanem dél-keleten is fontos pozíciókkal rendelkeztek. A mai Mississippi és Alabama területén élt a nacsez indiánok népe. A betelepülő franciákkal először 1716-ban, majd 1722-ben keveredtek harcba. A nacsezek száma a franciáktól elkapott betegségek következtében 15 év alatt a felére csökkent. 1729 végén az indiánok meglepetésszerűen lerohantak egy francia települést és 230 francia férfit, nőt és gyermeket lemészároltak, a többieket pedig elhurcolták rabszolgának. A tömegmészárlás általános döbbenetet okozott, és véres bosszút eredményezett. 1733-ban a francia csapatok és a velük szövetséges csoktó indiánok megtorló háborút indítottak a nacsezek ellen. Mintegy 1000 indiánt megöltek, 400-at pedig elfogtak. Őket hamarosan eladták rabszolgának a karibi szigetvilág spanyol ültetvényeire. A kevés túlélő baráti törzsekhez menekült és ezzel a nacsez nép lényegileg megszűnt létezni.

A 18. században a franciák és a britek elkeseredett háborúkat folytattak egymással Kanadáért. A váltakozó sikerrel zajló küzdelem az 1754-ben kitört ún. hétéves háborúval ért a csúcspontjára. A harcok során mindkét fél oldalán szövetséges indiánok harcoltak, akik egy-egy győztes csata után gyakran megskalpolták és lemészárolták a foglyokat. 1757-ben a körülzárt brit csapatok szabad távozás fejében átadták a William Henry erődöt az ostromló franciáknak. A franciákkal szövetséges indiánok azonban rátámadtak az elvonuló angolokra és mintegy 300 embert, köztük nőket és gyermekeket mészároltak le.

A sors sötét iróniája, hogy a fosztogató indián harcosok a brit halottaktól himlőfertőzést kaptak, és a zsákmány mellett a halálos kórt is hazavitték falvaikba. A kanadai indián települések egy része hamarosan elnéptelenedett a tömeges járványok miatt. A brit erőfölény hosszú távon győzedelmeskedett: 1760-ra elesett francia Kanada, és a háborút később lezáró békében Franciaország elveszítette észak-amerikai hódításait.

Az amerikai angol gyarmatok

Az első angol telepesek a 16. század végén jelentek meg a mai Virginia partjainál. Az idegen kontinensen töltött első nyomorúságos évek során a környező indián törzsek mentették meg őket az éhhaláltól. 1616-ban angol tengerészek járványt hurcoltak be, amely néhány év alatt a térségben élő, az algonkin-nyelvcsaládhoz tartozó mintegy 100 ezer indián 50-75%-át elpusztította. A visszaemlékezések szerint az elnéptelenedett indián településeken hegyekben álló,, temetetlen holttestekről egy angol szemtanúnak a jeruzsálemi Gologota-hegy jutott eszébe.

Az első virginiai angol telepesek és a pauhetán törzsszövetség 1609 és 1644 között három háborút vívtak egymással. Az indiánok többször megtámadták a kolónia központját, Jamestownt, és több száz embert megöltek. Az angolok nem egyszer mocskos eszközöket vetettek be: 1622-ben egy béketárgyaláson mérgezett viszkivel kínálták az indiánokat. 200 pauhetán meghalt, az 50 túlélőt karddal ölték meg. Az évtizedes konfliktussorozat az indiánok teljes vereségével zárult: földjeiket néhány rezervátumtól eltekintve elvették, az egykor népes pauhetán szövetség maradványai a kontinens belsejébe húzódtak.

A 17. század elején az Angliában üldözött protestáns puritánok tömegesen menekültek az amerikai gyarmatokra. Mivel a környék elnéptelenedett, az első években nem robbant ki konfliktus a földre éhes bevándorlók és az őslakosok között. A mélyen vallásos puritánok azonban lenézték a „pogány” indiánokat. Úgy vélték, hogy az őslakosok elvesztették természetes tulajdonjogukat, mivel az Istentől kapott földjeiken nem végeztek érdemi termelőmunkát. Egyik puritán így fogalmazott: „ha tehát, hagyunk számukra elegendő [földet], akkor a többit jogosan elvehetjük, mivel több mint elég van belőle számukra és számunkra is”. Mivel az indiánok nemigen akartak megkeresztelkedni a puritánok tudatosan elzárkóztak „a vadaktól”. Megtiltották, hogy belépjenek városaikba, és deportálással fenyegették azokat az angolokat, akik lőfegyvert adtak el nekik. A kereskedelmi üzletek során leitatták őket, egyszerű indiánokból főnököt kreáltak, majd szerződést kötöttek, amelyben a „főnök” más törzs földjét adta el. Ha a valódi tulajdonos tiltakozott, az angol bíróság előtt esélye sem volt a számára kedvező ítéletre.

Amikor 1633-34-ben egy himlőjárvány indiánok ezreit ölte meg, a puritánok úgy vélték, ez újabb bizonyíték arra, hogy Isten őket támogatja a pogányokkal szemben. 1637-ben egy telepes halálának ürügyén rátámadtak kereskedelmi riválisaikra, a pekot törzsre. A pekotoknak semmi közük sem volt a gyilkossághoz, mégis váltságdíjat, gyermektúszokat és a tettesek kiadatását követelték tőlük. A kirobbanó háborúban a puritán telepesekből és indiánokból álló haderő megtámadta a Mystic Fortnál lévő pekot tábort. Az épületeket felgyújtották, a menekülőket – zömében nőket és gyermekeket – legyilkolták. A mészárlás utáni istentiszteleten a puritán szónok felszólította az áhítatos gyülekezetet, mondjanak köszönetet Istennek, „hogy azon a napon 600 pogány lelket küldtünk a pokolba”.

Az angolokkal ekkor még szövetséges narraganszettek elborzadva figyelték a pekotok legyilkolását, és kerülni kezdték a fehéreket. 1675-ben valaki megölt egy keresztény indiánt. A gyilkossággal a wampanoag törzset, a narraganszettek szövetségeseit vádolták. Az angolok találomra elfogtak és felakasztottak 3 wampanoagot és ezzel kirobbant a háború. A két törzs gerillataktikát alkalmazva hónapokig sikeresen harcolt a sűrű erdőkben. Sok települést megtámadtak és elpusztítottak. A vesztésre álló angolok végül a megosztás taktikájához folyamodtak: az 1637-ben üldözött pekotok bosszút álltak egykori ellenségeiken, a narraganszetteken és a mocsarakban rejtőző táborukhoz vezették a fehéreket, akik indián nők és gyermekek százait mészárolták le. A túlélőket eladták rabszolgának a karibi spanyol gyarmatokra.

1728. március 9-én a Yamassee nép megmaradt tagjait megtámadta 250 carolina-i önkéntes a floridai St. Augustine mellett. A Yamasee-ket menekülés közben érte a támadás, akik az ellenük folytatott brit agresszió miatt kényszerültek őseik földjének elhagyására.

Egy évszázaddal később, 1765-ben, a mai Michigan területén a hétéves háborúban vereséget szenvedő franciák indián szövetségesei fellázadtak és Pontiac főnök vezetésével ostrom alá vették az angol erődöket. A szorult helyzetben lévő britek tudatosan primitív biológiai fegyvert vetettek be: Fort Pittnél az angol tisztek a hímlőkórházból származó zsebkendőt és két takarót adtak a delavár harcosoknak ajándékba. A kitörő járványban több törzs is megtizedelődött.

Az Egyesült Államok korai indiánpolitikája

A brit uralom ellen fellázadt amerikai gyarmatok területén a sikeres függetlenségi háborút követően alakult meg az Amerikai Egyesült Államok. A demográfusok becslései szerint 1800-ban 600 ezer indián élt a mai USA területén. 50 évvel alatt számuk 400 ezerre csökkent, majd az indiánháborúk végén, 1890-ben tartott népszavazás szerint mindössze 248.253 fő volt.

Az indiánügyek kezdetben a hadügyminiszter hatáskörébe tartoztak. Henry Knox, aki George Washington elnök kormányában töltötte be ezt a posztot, úgy vélte, hogy hosszú távon az indiánok kultúrájának megsemmisítése vezethet halászó-vadászó-gyűjtögető életmódjuk feladásához, a letelepedett farmer-életmód elsajátításához és az indián nép megmentéséhez. Szerinte a telepesek folyamatos előrenyomulásával lehetőség nyílik az őslakosok beolvadására a többségi társadalomba, és így az indiánok is helyet kaphatnak az új amerikai nemzetben. Ez az ideológia kétségtelenül tartalmazott civilizatorikus, a fehér ember felsőbbrendűségéből kiinduló elemeket, de semmiképpen sem tekintette céljának az indiánok kiirtását. A gyakorlat azonban máshogy alakult.

1796-ban felfedeztek egy viszonylag hatékony himlőellenes vakcinát. A fekete rabszolgák beoltását meg is kezdték, de az indiánoknak tudatosan nem adtak az életmentő gyógyszerből, mert úgy vélték, hogy számuk csökkenése a közérdekre nézve áldásos. 1799-ben a hadseregnek kiadott parancs szerint a katonáknak a telepesek számára minden, a körülmények által megengedett segítséget meg kellett adni. Ez a gyakorlatban az indiánokkal szembeni, bármilyen önkényes fellépés engedélyezésével volt egyenlő. Bár a törvény szerint az indiánok földjét csak a szövetségi kormányzat hozzájárulásával lehetett értékesíteni, az 1790-es években a georgiai helyi kormány hatalmas indián területeket adott el illegálisan a saját hasznára.

A 19. század módszerei

Az indián földek elrablása új lendületet kapott, amikor az 1830-as években dél-nyugaton aranyat találtak, és kellett a föld a gombamód szaporodó (és fekete rabszolgák által művelt) gyapotültetvények számára is. Andrew Jackson elnök parancsára ekkor egész népeket (krík, csoktók, csikaszók stb.) deportáltak a Mississippin túlra. A jórészt letelepedett, saját írott abc-t megalkotó, baráti csiroki törzsnek 1832-ben kellett útra kelnie. A kormány lépése jogellenes volt, a Legfelsőbb Bíróság egy határozata értelmében ugyanis a csirokik megtarthatták volna Alabamában, Tennesseeben, Georgiában és Észak-Karolinában elterülő földjeiket. A 15 ezer csiroki mintegy negyede elpusztult a katonák által kísért menetben, amelyet az indiánok a "Könnyek Útjának" neveztek. A földjeik átengedéséért megítélt 9 millió dolláros összegből a kormány 6 milliót levont a kényszer-áttelepítés költségeinek fedezésére.

1848-ra az USA megnyerte a Mexikó ellen vívott háborút. A békeszerződés értelmében 1,3 millió négyzetkilométernyi területet (a későbbi Kalifornia, Utah, Nevada államokat, illetve Arizona, Új-Mexikó, Colorado és Wyoming egyes részeit) csatoltak el a vesztestől. A Kaliforniában élő juki törzsnek ekkor 5000 tagja volt. Kezdetben a telepesek egyszerűen elfoglalták a jukik vadászterületeit. Amikor a kormány zárt területeket jelölt ki az indiánok számára, a telepesek lerombolták a rezervátum kerítését, hogy marháik nyugodtan legelhessenek. Az éhhalál szélére kerülő jukik kényszerből megdézsmálták a csordákat. Válaszul 1856-1861 között a telepesek irtóhadjáratokat szerveztek ellenük: egy ló elvesztése miatt például bosszúból 240 jukit lőttek agyon. Amikor a hadsereg jelentette, hogy a telepesek ki akarják irtani az indiánokat, a kormányzó, John B. Weller önkéntes indiánvadász egységeket szervezett, amelyek még több őslakost mészároltak le. A szövetségi Pénzügyminisztérium megbízottja hiába jelentette, hogy a korrupt rezervátumi hatóságok ellopják a telepesek által gyilkolt indiánoknak szánt élelmet, a kormány csökkentette az adminisztrációt és a jukik élelmezésére szánt összeget. Amint értesült a jukik állítólagos teljes kiirtásáról, a kormányzó gratulált az önkénteseknek „a hadjárat során alkalmazott módszerekért”. A „módszerek” alatt a tömegmészárlásokat, a nők megerőszakolását és azt a gyakorlatot értette, hogy az elrabolt juki gyermekeket rabszolgának adták el. A pénzügyi ellenőr jelentése szerint az egész indián történelemben a jukikkal bántak a legkegyetlenebbül: elűzték, halálra éheztették és néhány kivétellel megölték őket. 1880-ra a jukik több mint 90%-át kiirtották, mindössze 400-an maradtak életben.

A 19. században a bölényeket azért kezdték lemészárolni az "amerikaiak", hogy kiéheztessék az őshonosokat, valamint területet szerezzenek a szarvasmarháik számára. A képen lemészárolt bölények koponyái láthatóak.

A nagy indiánháborúk korszaka (1860-1890)

1861 és 1865 között került sor a kapitalista északi és a rabszolgatartó déli államok között a fekete rabszolgák felszabadításáért (is) folyó polgárháborúra. A Minnesotában élő szanti  dakoták (más néven szanti sziúk) ekkor már évek óta rezervátumban éltek és vadászmezőik többségét békésen átengedték az amerikaiaknak. A szerződés értelmében az indiánok ellátását a kormány vállalta. 1862 nyarán azonban a polgárháború viszonyok miatt a segély késett. Amikor az éhező dakoták a kormányhivatal elé vonultak nem kaptak semmit. Sőt, az egyik kereskedő gúnyosan azt mondta nekik, hogy ha éhesek, egyenek füvet vagy a saját ürüléküket. A megalázó bánásmód hatására általános felháborodás tört ki a harcosok között. Bár a segély másnapra megérkezett, már késő volt: az indiánok megtámadták a farmokat és több telepest megöltek. A hathetes háború során a dakoták mintegy 5-800 telepest (köztük nőket) és katonát öltek meg. A (korábban Washingtonba is ellátogató) Kis Varjú törzsfőnök vezette harcosokat csak új katonai egységekkel sikerült legyőzni.

A felkelést véres megtorlás követte. 303 dakota harcost ítélt halálra a fehérekből álló bíróság, kizárólag fehér tanúk vallomása alapján. A vádlottak nem kaptak ügyvédet, tolmács nem volt, sok tárgyalás 5 percig tartott. Abraham Lincoln elnök az ügy iratait átnézve végül csak a 39 „legbűnösebb” dakota kivégzését engedélyezte. Egy kivétellel valamennyiüket egyszerre akasztották fel Mankatóban. Mind a mai napig ez volt az USA történetének legnagyobb tömegkivégzése. A holtesteket meggyalázták: a kiásott hullákon orvosi boncolásokat végezték, Kis Varjú főnök csontvázát pénzért mutogatták, a testekről lenyúzott bőrből ajándéktárgyakat készítettek. A többi elítéltet 5 évig börtönben tartották. Harmaduk a börtönben szerzett betegségbe halt bele, a többieket szabadon engedték. A hatóságok mintegy 1500 indiánt (köztük nőket, gyermekeket) fél évig fogságban tartottak, ahol legalább 130-an meghaltak. A túlélőket 1863-ban kitoloncolták, a dakotákkal kötött szerződéseket felmondták, a rezervátumot feloszlatták, az indiánokat kitiltották Minnesotából, fejükre vérdíjat tűztek ki.

Ugyanebben az évben Colorado állam kormányzója közölte Washingtonnal, hogy az indiánok felkelést terveznek. A hírnek mindössze annyi alapja volt, hogy a környéken élő csejenn és arapaho törzsek főnökei nem voltak hajlandók rezervátumba vonulni. A kormányzó azonban a fogságba esett déli (azaz a rabszolgaságért küzdő) katonákból felállított egy lovasezredet, amelynek parancsnoka az indiángyűlölő és politikai karriert tervező John Chivington ezredes lett. Az 1864-es indián felkelés elmaradt, de Chivington ürügyet kerestek a háborúra. Azt állítva, hogy a csejennek lovakat loptak, kiadta a parancsot, hogy minden csejennt habozás nélkül le kell lőni. Az egyik déli csejenn főnök, Kormos Üst - demonstrálva békés szándékát - 700 fős törzsével az erődökhöz közel, Sand Creeknél ütött tábort. A főnök sátra elé büszkén kitűzte a korábbi washingtoni tárgyalásain ajándékba kapott amerikai zászlót. Bár a katonák hamis ürügyekkel több csejennt lelőttek, Kormos Üst visszafogta harcosait. 1864. november 29-én hajnalban Chivington meglepetésszerűen a táborra rontott. A részeg katonák egymásra is lövöldöztek, a halottakat megskalpolták, a nőket megerőszakolták, majd nemi szervüket kivágták, és a kalapjukra tűzték. A mészárlás során 150-180 csejennt, főleg nőt és gyermeket gyilkoltak le.

Az amerikai kormány egy évvel később szerződésben ismerte el a bűntettet és kárpótlást ígért a csejenn árváknak és özvegyeknek. A hadseregből kilépő Chivington ellen azonban nem indult eljárás. A mészárlás miatt sok déli és északi csejenn harcos hadi ösvényre lépett, Kormos Üst azonban továbbra sem kért a háborúból. 1868 végén a dakota és csejenn harcosok akcióinak megtorlására érkező George Custer 7. lovasezrede mégis rátámadt táborára a Washita folyó partján. Custerék megölték Kormos Üstöt és feleségét, valamint mintegy 200 békés indiánt, majd 800 lovat is halomra lőttek. A déli csejennek maradványai hamarosan megadták magukat és rezervátumba vonultak.

Északi testvéreik a dakota törzsekkel szövetségben végigharcolták az 1866-1868-as, illetve az 1876-1877-es háborúkat. Ott voltak, amikor az Ülő Bika (Tatanka Jotanka, Sitting Bull) vezette indián sereg 1876-ban Little Bighornnál legyőzte és az utolsó szálig megölte a washitai mészáros, Custer tábornok csapatait.  Az ütközetben elesett a tábornok is. Az ezt követő hajtóvadászat során a túlerőben lévő amerikai lovasság 1877-ben a dakoták mellett az északi csejenneket is megadásra kényszerítette.

Bár azt ígérték nekik, hogy hazájukban, Montanában kapnak rezervátumot, több ezer kilométerrel délebbre, az oklahomai pusztságban telepítették le őket. Az ide érkező 1000 északi csejenn közül egy év alatt százak haltak meg a szokatlan időjárás és a malária miatt. A túlélők egy 300-350 fős csoportja Tompa Kés és Kis Farkas főnökök vezetésével engedély nélkül hazaindult. Hónapokon keresztül 13 ezer katona üldözte őket, sokáig hiába. Végül a kimerítő gyalogmenet után ellenségeiket megtévesztendő, az indiánok kettéváltak. A Tompa Kés vezette csoportot hazájuktól nem messze elfogták, és Fort Robinsonba szállították. Mivel a főnök kijelentette, hogy nem hajlandó délre visszatérni, a csejennektől megvonták a vizet, az élelmet és a tűzifát. A harcosok azonban néhány elrejtett puskával először a börtönből, később az erődből is kitörtek. A csoport nagy része – főleg a nők és a gyermekek – elestek a csatában. A néhány tucat túlélő a hóban rátalált Kis Farkas táborára. A csejenn exodus során tanúsított bátorságuk és állhatatosságuk tiszteletet ébresztett az amerikai hatóságokban, így végül teljesült óhajuk: az újra egyesült törzs maradványa eredeti hazájában kapott rezervátumot.

Mindez a lényegen nem változtatott: a préri indiánokat legyőzték és rezervátumokba kényszerítették, amelyekből az Európából özönlő telepesek növekvő igényeinek megfelelően újabb és újabb területeket hasítottak ki. 1886-ban véget ért az USA déli területein és Mexikóban három évtizede kisebb megszakításokkal zajló apacs háború is. Az utolsó szabad apacs főnök, Geronimo (ejtsd Dzseronimo) 38 harcossal, asszonnyal és gyermekkel megadta magát, miután hónapokon keresztül – immár sokadik alkalommal - bolondot csinált az őt üldöző mintegy 5000 amerikai katonából.

Geronimo és harcostársai

Az amerikaiak ismét megszegték ígéretüket: Geronimót harcosaival, és az amerikaiakat a nyomára vezető apacs felderítőkkel együtt egy floridai börtönbe deportálták. A sivatagi éghajlathoz szokott apacsok közül sokan halálos tüdőgyulladást kaptak a nedves trópusi éghajlaton. Az apacs gyerekeket internátusokba hurcolták. Néhány hónap alatt 50-en meghaltak.

Az indiánháborúk utolsó csatájára 1890-ben került sor. A rezervátumokban az ezt megelőző években elterjedt egy, az indián hitvilág és a kereszténység elemeit ötvöző spirituális mozgalom, az ún. Szellemtánc. Az ehhez csatlakozók abban hittek, hogy ha sokáig táncolnak, csoda történik, és egy hatalmas isteni vihar egyszerűen felkapja és elviszi a gyűlölt fehéreket.  Az általános lázadástól rettegő rezervátumi hatóságok betiltották, és minden eszközzel üldözték a mozgalmat. 1890 karácsonyán a Little Bighornnál 1876-ban megsemmisült, majd újjászervezett 7. lovasezred a Wounded Knee pataknál letartóztatott egy 300 fős sziú táncos csoportot. Másnap az indiánok lefegyverzése közben véletlenül eldördült az egyik harcos puskája. A katonák válaszul belelőttek a tömegbe. A mészárlás során mintegy 150 indiánt – zömmel, gyerekeket és nőket – öltek meg. A megfagyott, groteszk pózba merevedett holttesteket később tömegsírba temették. Ezzel a tömeggyilkossággal lezárult az indiánháborúk korszaka.

A különböző törzsek híres főnökei (Ülő Bika, Őrült Ló, Tompa Kés stb.) ekkor már szinte mind halottak voltak. Több éves huzavona után végül a bebörtönzött apacs túlélők visszatérhettek a szülőföldjükön felállított rezervátumokba.

Geronimónak biztonsági okokból ezt sem engedték meg. Az időközben hírességgé vált főnök 1909-ben egy oklahomai kajova rezervátumban halt meg. Formálisan még ekkor is hadifogoly volt. A következő évben hivatalos adatok szerint 10 bölény volt az USA-ban. Az egykor 60 milliós csordákat az amerikaiak szisztematikusan irtották. Tudták, hogy eltűnésükkel együtt végleg leáldozik a síksági bölényvadász törzsek napja. A jelenség lényegét ragadta meg 1867-ben Richard Dodge ezredes: „Ölj meg annyi bölényt amennyit tudsz. Minden lelőtt bölény egy halott indián.” Image

A 19. század az USA-ban élő indiánok számára tragikus volt: létszámuk kevesebb, mint a felére csökkent, több millió négyzetkilométernyi földről elűzték és elszigetelt, kis rezervátumokba kényszerítették őket, kultúrájuk örökre eltűnni látszott. Bár az egyes államok szintjén, egyes törzsekkel szemben többször is előfordultak népirtó célzatú politikai és/vagy katonai intézkedések, a szövetségi kormányzatnak soha nem volt célja az indián lakosság teljes kiirtása.  Tehát bár megfogalmazódtak és sokszor gyakorlati lépésekké formálódtak genocídiumra  vagy akár totális genocídiumra  is vonatkozó szándékok, az észak-amerikai indiánok tragédiájának egésze mégsem írható le ezekkel a fogalmakkal.

A feketéket felszabadító polgárháború hőse, az indiánháborúkat évekig irányító Phil Sheridan tábornok 1869-ben jelen volt, amikor egy magát megadó komancs főnök (Tosaui, azaz Ezüst Kés) magára mutatva azt mondta: „Én Tosaui, én jó indián.” Sheridan erre ezt válaszolta: „Az egyedüli jó indiánok akiket valaha láttam, halottak voltak.” A sheridani mondat parafrazált változatával („Csak a halott indián a jó indián!”) leírható politika még akkor sem jellemezte az általános gyakorlatot, ha egyes kormányzók, katonatisztek és telepesek hasonló nézeteket is vallottak. Ehelyett Washington a beözönlő telepesek földigényének kielégítése érdekében, rasszista, civilizációs-gyarmatosító ideológia alapján, a gazdasági szükségszerűségre hivatkozva lépett fel az őslakosok ellen. Az elsődleges politikai és gazdasági célok közé tartozott tehát az USA területének növelése, a telepesek földhöz juttatása, a nyersanyagok és ásványi kincsek megszerzése. Az eszközök között szerepelt az őslakosok elűzése, deportálása, katonai legyőzése, lokális szinten részleges vagy éppen teljes kiirtása. Az indiánok elkergetése, kirablása és elpusztítása leginkább e tényezők következményeként értelmezhető.  A majdnem háromszáz éves folyamat eseményei számos kategóriába illeszkednek. Az indiánok elűzése és deportálása etnikai tisztogatásnak , a telepesek gyilkosságai elsősorban etnikai atrocitásnak , a hadsereg által elkövetett mészárlások etnikai tömeggyilkosságnak definiálhatók. 

Könyv- és linkajánló

Dee Brown: A Vadnyugat története indián szemmel.  Budapest, 1976, Kossuth.
Dee Brown: Bury My Heart at Wounded Knee. An Indian History of the American West. New York, 1991, Henry Holt and Co.
Walter Pedrotti: Az indián háborúk. Budapest, 2001, Alexandra.
http://www2005.lang.osaka-u.ac.jp/~krkvls/history.html