Magyar Termopülai - 70 évve ezelőtt zajlott a tordai csata

400 év után ismét a Nyugat utolsó védőbástyája voltunk – a magyar Thermopülai emlékére

A tordai csata 1944. szeptember 15. és október 7. között tartott. A csatában a magyar–német seregek közel egy hónapra feltartóztatták a román és szovjet seregeket, megakadályozva azok betörését a magyar fennhatóság alatt levő Észak-Erdélybe.

1944 szeptemberére katonailag válságos helyzetbe jutottak a tengelyhatalmak erői Európában. Az 1943. február 2-ai sztálingrádi katasztrófa után a keleti fronton a szovjetek vették át a stratégiai kezdeményezést, s nagy erőkkel nyomultak előre Ukrajna és Közép-Európa irányába, 1944 augusztusában már a Kárpátok előterében zajlanak a harcok, közben az angolszászok megnyitották 1944. június 6-án, a D-napon Normandiában a második frontot, s megindították az Overlord (hűbérúr) hadműveletet, harapófogóba zárva ezzel Németországot és szövetségeseit. A német, olasz, magyar erők azonban a reménytelennek tűnő helyzetben is hősiesen ellenálltak, a kapituláció gondolata fel sem vetődött részükről.

A Tordai csata áldozatainak
emlékműve Bonchidán

A háború további menetére és hazánk sorsára nézve tragikus kimenetelű volt Románia árulása, azaz a korábbi szövetséges átállása az ellenséges, Vörös Hadsereg oldalára 1944. augusztus 23-án. Ezzel megnyílt a szovjet hadsereg előtt az a lehetőség, hogy - hosszas, kemény, nagy véráldozatokkal járó harcok helyett - a Keleti-Kárpátok vonulatát megkerülve, a Déli-Kárpátok hágóin át harcok nélkül átkelve, ráadásul a román katonai erőkkel megerősödve, déli, délkeleti irányból támadják hazánkat a számunkra jóval kedvezőtlenebb geostratégiai terepviszonyok közepette. Nagyon figyelemreméltó - s történetírásunkban kevéssé, sőt, egyáltalán nem hangsúlyozott tény -, miszerint a Keleti-Kárpátok előterében kiépített hármas védővonalat, melynek gerince a legendás Árpád-vonal volt, a 4. Ukrán Front három nagy hadműveletben sem tudta végül áttörni (!).

Tehát a román átállás folytán 1944 szeptemberében Magyarország területén a magyar-német szövetségesek háborúja bontakozott ki a Szovjetunióval és Romániával szemben. A veszélyesre fordult katonai helyzet láttán a magyar katonai vezérkar új haditervet dolgozott ki. Eszerint Magyarországnak - az Árpád-vonal megtartásán túl - támadást kell intéznie Románia ellen Torda irányába (sajnálatos módon a második bécsi döntés román kézen hagyta az ősi magyar várost – L. Zs.) a 2. magyar hadsereggel, melynek parancsnoka a székely Dálnoki Veress Lajos, vezérkari főnöke pedig Kozár Elemér volt. A Dél-Erdély elfoglalására irányuló hadműveletekben a 2. magyar hadsereget a 6. német hadsereg is támogatta Maximilien Fretter-Pico tábornok irányításával.

A tordai ellentámadásnak katonai értelemben három szakasza volt. Az invázió 1944. szeptember 5-én kezdődött, amely teljes magyar sikert eredményezett. Honvédségünk megfutamította a román erőket, majd el- (pontosabban) visszafoglalta a Tordától délkeletre fekvő Marosludast, ezt követően pedig elérte a Kis-Küküllő vonalát. Egy héttel később pedig Tordát szabadította fel a kiváló, ludovikás tiszt, Dálnoki Veress Lajos. Hangsúlyozandó, hogy ezáltal birtokba vette a történelmi Magyarország egy újabb szegletét, vagyis az ezeréves haza újabb földdarabja tért vissza, sajnálatos módon ez a revíziós országgyarapodás azonban kérészéletűnek bizonyult. 1944. szeptember 13-19. között ugyanis egyesült szovjet-román támadás bontakozott ki Torda térségében, s a magyar honvédség védekező állásra kényszerült a túlerővel szemben, természetesen Keleti Lipót ezredes, városparancsnok is hősiesen kitartott.

Babucs Zoltán,
dr. Bús Jánossal és Maruzs Rolanddal
írt könyve a tordai csatáról

1944. szeptember 22-én a tordai ütközet a második szakasszal folytatódik tovább. A magyar-német erők ekkor már egyértelműen defenzívába szorultak, ám ez a periódus sem nélkülözte a heroikus pillanatokat, s a már-már a csodával határos katonai bravúrokat. Az ellenséges erők néhány nap múlva elfoglalták ugyan a várostól nyugatra fekvő Tordai-hasadékot, azonban ezen hadművelet során Bozsoki János zászlós hat Zrínyi-II rohamtarackja (lásd képünkön) 18 szovjet T-34-es páncélost lőtt ki(!), majd a vörös gyalogságot zúzta szét, megakadályozva ezzel magának Tordának a bevételét.

Az ütközet utolsó szakasza 1944. szeptember 30. és október 7. között zajlott le. A román támadók rögtön az elején elvágták a stratégiai fontosságú Torda-Kolozsvár főutat, sőt, a 2. magyar hadseregnek fel kellett adnia a Tordától délre, az Aranyos folyó túlsó partján fekvő hídfőjét is, majd 1944. október 4-én a román inváziónak köszönhetően a támadók mélyen beékelődtek a Tordától keletre húzódó magyar arcvonalba is. Ezzel gyakorlatilag teljesen bezárult az ostromgyűrű az 1568-ban Európában példa nélküli módon az egyetemes vallásszabadságot deklaráló magyar város körül. A további ellenállás értelmetlenné vált, ezért a vitéz katona, Dálnoki Veress Lajos elrendelte a város feladását. Azonban jellemzően akkori honvédségünk és ludovikás parancsnokaik harckészségére, erkölcsiségére és lángoló hazaszeretetére, valamint férfias kitartására és bátorságára, a kivonulás utáni napok sem nélkülözték a heroikus epilógust. Történt ugyanis, hogy az akkor már Kolozsvártól 5 km-re, Erdőteleknél álló román-szovjet erőket a magyar ellentámadás mintegy 10 km-re a környező erdőkbe vetette vissza. Az ezt követő ellentámadás hatására azonban Dálnoki elrendelte a visszavonulást, annál is inkább, mivel híre érkezett, hogy a 46. szovjet ármádia Debrecen alatt áll, így az a veszély fenyegette a 2 magyar hadsereget, hogy az ellenséges erők óriási túlerőben lévő gyűrűjébe kerül, amely egyenértékű lett volna a biztos, értelmetlen pusztulással. Dálnoki ugyanis abban a meggyőződésben vonult vissza, hogy a Tiszántúlon egyesülve más ott harcoló magyar és német alakulatokkal, talán még fordíthat a háború menetén, s amennyiben nem, abban az esetben a hősi halál áldozatát kell vállalnia a hazáért.

A tordai ütközet egyike a magyar történelem, s egyben a második világháború legdicsőségesebb katonai fejezeteinek. Korántsem véletlen, hogy a bolsevik éra alatt kitöröltetett a nemzeti emlékezetből. Ennél csupán az tragikusabb, hogy máig nem került vissza oda, történelemkönyveink említést sem tesznek róla, noha Dálnoki Veress Lajos és hős társai Szondi Györgyhöz, Dobó Istvánhoz vagy szigetvári Zrínyi Miklóshoz méltó hősök voltak, hadtörténelmünk legnagyszerűbb, legtisztább és legnemesebb alakjairól van szó. Ámbár az 1990 óta zajló fejlemények tükrében ezen aligha csodálkozhatunk. Egy gyarmati sorba taszított népet meg kell fosztani történelmi emlékezetétől, el kell tőle venni igazi hőseit, s helyükre leigázóinak emblematikus figuráit, álhőseit kell állítani, akik sok esetben háborús bűnösök, illetve szimpla köztörvényes bűnöző gazfickók voltak. Ma Magyarországon mégis Churchillről, Rooseveltről, Ságvári Endréről, Leninről, Fürst Sándorról és más hasonszőrű gazemberekről vannak közterületek elnevezve, Budapest egyik legismertebb terén áll a borzalmas szovjet obeliszk - már csak a névadással is a legyőzöttek lelkébe tiporva -, Nyíregyházán létezik Malinovszkij-lovasszobor, továbbá egy obeliszk a szovjet, illetve a román "hős" felszabadítók emlékére, s ne is soroljuk tovább. Horthy Miklósról, továbbá a Magyar Királyi Honvédség kiváló tisztjeiről, akiket a mai fiatalság elé (is) példaképként kellene állítani, mert kiváló hazafiak, hősök és morális tartásukban is jellemes emberek voltak, gyakorlatilag egyetlen közintézmény, valamint közterület sincs elnevezve.

A magyar Thermopülai hős harcosai legalább annyit megérdemelnek, hogy ezen írással is fejet hajtsunk emlékük előtt, amikor a 66 évvel ezelőtti szörnyűséges napokban élet-halálharcot folytattak a szülőföldünkre törő barbár ellenséggel, s legjobb tudásukkal, erejük végső megfeszítésével megpróbálták a 20. századi, modern, vörös tatárjárástól megszabadítani az általuk szentnek tekintett anyaföldet.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

forrás:https://kuruc.info/r/9/66237/