Szeptember 11 az erdélyi, a székely magyarság szabadságharcának jeles napja marad

"Székelyföld nem Románia" - megkerülhetetlen a székely területi autonómia

... képekben a székely himnusszal

74 évvel ezelőtt, 1940. szeptember 11-én vonult be és ért Erdély szívébe, Kolozsvárra - a második bécsi döntés következményeként békésen és ünnepélyesen - Horthy Miklós kormányzó vezetésével a Magyar Királyi Honvédség, amellyel - ha rövid időre is és részben, de - Erdély és az észak-erdélyi magyarság, Székelyföld és a székelység újra visszanyerte a trianoni "békediktátummal" elvesztett - s a méltatlan "nyertesek" álságos kötelezettség szegése által azóta tovább csorbított - önrendelkezését és szabadságát.

Erre az eseményre emlékszik és hívja fel a figyelmet a Fejér Szövetség azzal, hogy a mai napon, szeptember 10-én a maroshegyi körforgalomban kitűzi "Székes és Csíki Fejér Város Székelykapuja" boltívére az egyetlen székely származású erdélyi fejedelem, Székely Mózes zászlaját, a székelykapu-állítás napján a Székely Nemzeti Tanács által a Fejér Szövetségnek ajándékozott, s a székelyek szabadságát és önrendelkezését hirdető Székely Nemzeti Zászlót.

A zászló kitűzésének tervezett időpontja:

2014. szeptember 10. 17 óra 30,

a Nemzeti Sírkert és Emlékhely területén Nagy Lajos királyunk emlékének szentelt kegyeleti szertartás után

A zászló levételének tervezett időpontja:

2014, szeptember 21. 10:00 óra,

a 2012. tavaszi nap-éj egyenlőség napján, március 21-én állított "Székes és Csíki Fejér Város Székelykapuja" szokásos rendes éves karbantartásának, az őszi nap-éj egyenlőség napja.
Helyszín: Székesfehérvár, Maroshegy, külső körforgalom

Horthy Miklós kormányzó köszönti Kolozsvár népét 1940. szeptember 11-én

“Boldogan köszöntöm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit.

Huszonkét évi megpróbáltatás után valóra vált, amiben bízni nem szűntem meg soha egy percre sem. És most, mikor végre valóban itt állhatok a szabad Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a történelmi pillanatnak a nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltó szavakat.

A jelen öröme összefolyik lelkemben a múlt bánatával és feltámad bennem a kérdés: hogyan is szakadhatott ránk magyarokra ez a szenvedés? Tiszta lélekkel felelem rá a történelem ítélőszéke előtt: Nem a mi hibánkból! Minket sorsunk ideállított Kelet és Nyugat mezsgyéjére, hazánk századokon át a romboló világtörténet országútján örökös harcok színtere volt, s mialatt Európa más boldog népei békés munkában gyarapodhattak, s erősödhettek a magyar örökös harcokban vérzett, pusztult és fogyott.

Közben beszivárogtak idegen nemzetiségek, hol mert ellenség elől kellett menekülniök, hol mert itt reméltek boldogulást. Őseink nemcsak befogadták őket, hanem minden szabadságot is megadtak nekik, s ezeket a szabadságjogokat törvényileg is biztosították számukra. Elnyomatásról ebben a hazában nem panaszkodhatott joggal senki – mégis ez szolgáltatott hazug ürügyet arra, hogy megcsonkítsák, feldarabolják és megalázzák ezeréves hazánkat. Nem fegyver fosztott meg területeinktől, hanem az úgynevezett békeszerződés.

De fátyolt akarunk borítani ezekre a szomorú emlékekre. Ennek a felszabadult földnek a szenvedése véget ért, talán valami jó is marad utána. Hiszen tudjuk, hogy a túlságos jólét, a semmittevés, a teljes gondtalanság puhít és zülleszt, testileg, lelkileg. Az elnyomás, a szenvedés és a küzdelem viszont megedzi az embert, növeli ellenálló erejét és ébren tartja benne a hazaszeretetet. Hiszem, hogy felszabadult véreink, akik ezeken a boldog napokon ujjongva szórták virágaikat bevonuló katonáink elé: ilyen megerősödött, megacélosodott testtel és lélekkel térnek meg annak a határnak keblére, amelynek hű fiai voltak a legsúlyosabb időkben is. Hogy a visszatérés a lángba borult Európa közepén vér nélkül történhetett meg – ezért most is és itt is hálás szívvel mondok újból, köszönetet két hatalmas barátunknak: Németországnak és Olaszországnak.

Egy szomorú korszaka a magyar történelemnek lezárulóban van. Kövessék az ünneplést a munka hétköznapjai. Mindenki vegye ki részét a munkából, a nem magyar anyanyelvűek szintén, mert aki kifogásra nem ad okot, az boldogulhat nálunk is. Velük szemben a megbékélés szelleme és a jó bánásmód fog érvényesülni, mert ugyanezt a sorsot várjuk a határokon túl maradt testvéreink részére is. Amit ígérünk, megtartjuk, mert a mi fajunk úri felfogása nem engedi, hogy valaha is letérjünk az igazság egyenes útjáról.

Gondolatban ma itt van minden magyar.

Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba. (Célzás a Dél-Erdélyben az új határokon kívül rekedt, továbbra is román megszállás alatt élő körülbelül 400.000 magyarra. – szerk.). Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk. Halljuk ugyanis, hogy erős megpróbáltatásoknak vannak e napokban kitéve, de hisszük, hogy kálváriájuk haladéktalanul véget ér. Hisszük, mert e nélkül a magyar-román viszony jobbra fordulása lehetetlen volna, de hisszük, ezt természetesen a Magyarországon élő románság érdekében is.

Ismerem az erdélyi ifjúság komoly, ellenálló, küzdőképes tulajdonságait, ezért teljes bizalommal tekintek az itt felnőtt ifjakra is, akiket az új sorsfordulón a nagy nemzeti céloknak odaadó szolgálatára hívunk fel a haza és egész Európa javára.

Isten áldása kísérje nemzetünket egy boldog, dicső jövő felé.”

forrás: magyartudat.com