Csontváz a szekrényben: a Beneš-dekrétumok hetven éves átka
70 évvel ezelőtt, 1945. április 5-én került kihirdetésre a kassai kormányprogram, melynek rendelkezései az 1945-1948 között kiadott magyar- és németellenes dekrétumok, rendeletek alapkövének tekinthetők. A második világháború lezárását követően haladéktalanul megkezdődött a szláv nemzetállam kiépítését és a német, illetve magyar kisebbség felszámolását célzó program végrehajtására, mely a szlovákiai magyarság legnagyobb próbatételéhez vezetett a hontalanság éveiben. A két évforduló – a kassai kormányprogram kihirdetése és a második világháború lezárása – kapcsán a szlovák sajtóban ismét napirendre került a Beneš-dekrétumok témája, a megszólított politikusok, történészek azonban jórészt csak a megszokott kliséket ismételték el. Ezek közül az egyik leggyakoribb, hogy a Beneš-dekrétumok kétségbe vonásával megnyílna Pandóra szelencéje, aminek következtében megkérdőjeleződhetne Európa egész háború utáni elrendezése. Hogy ez valóban így van-e, és hogy Szlovákiában, illetve Csehországban történt-e az utóbbi években bármiféle elmozdulás a dekrétumok megítélését illetően, Szarka László és Popély Árpád történészeket kérdeztük.
Eltörölni az eltörölhetetlent
Azt, hogy a dekrétumok eltörlése kihatással lenne egész Európa második világháború utáni berendezkedésére, mely alapvetően a potsdami konferencián és a háborút követő párizsi béketárgyalásokon dőlt el, mindkét történész túlzásnak tekinti. Szarka László szerint fontos ugyanakkor tudatosítani, hogy az utólag a csehszlovák parlament által is megerősített Beneš-dekrétumok létfontosságú dokumentumai a háború utáni csehszlovák államnak, hiszen Csehszlovákia állami megújításának, politikai és gazdasági jogintézményének alapjait éppen ezek az elnöki rendeletek rakták le. Nem reális tehát az az elképzelés, hogy az összes Beneš-dekrétumot ki lehetne törölni a csehszlovák jogrendből. Popély Árpád ehhez hozzáfűzte: az Edvard Beneš csehszlovák elnök által kiadott 143 dekrétumnak csupán egy töredéke, nem egész tíz foglalkozott a magyar kisebbséggel. A dekrétumok egy része ráadásul csak Csehországban volt érvényes, a szlovákiai magyarokra nagyon sok kérdésben a Szlovák Nemzeti Tanács rendeletei vonatkoztak, igaz, ezek céljaikban és tartalmukban legtöbbször megegyeztek a köztársasági elnök dekrétumaival. „A Beneš-dekrétumok mára egyfajta szimbólumaivá váltak a magyarok teljes jogfosztásának, a valóságban azonban egy jóval összetettebb problémáról van szó“ – hangsúlyozta Popély. (A diszkriminatív elnöki dekrétumok és az egyéb, 1945-1949 között kibocsátott csehszlovák, szlovák jogfosztó rendeletek, törvények magyar szövege a Jogfosztó jogszabályok Csehszlovákiában című kötetből letölthetők itt.)
Kollektív bűnösség elve – érvényes is, meg nem is
Dušan Kováč, a Szlovák Tudományos Akadémia történésze nemrég egy interjúban azt nyilatkozta: a dekrétumok csupán történelmi dokumentumok, hatálytalanok, és ezért nincsen szükség azok eltörlésére, mert azzal úgysem változna semmi, a kollektív bűnösség elve pedig Szlovákia jogrendjében és alkotmányában is elutasításra került. Popély Árpád ezzel kapcsolatban rámutatott: a történészek és jogászok véleménye megoszlik az egyes dekrétumok és jogszabályok érvényességét illetően, de az tény, hogy a kisebbségeket leghátrányosabban érintő két rendelet, a 33-as, amely az állampolgárságuktól fosztotta meg a németeket és a magyarokat, valamint a 108-as, amely vagyonuk elkobzásáról rendelkezett, soha nem lett hatálytalanítva. 1948-ban ugyan visszakapták a magyarok az állampolgárságukat és vagyonuk egy részét is, de semmilyen jogszabály nem mondta ki azt, hogy a 33-as vagy a 108-as dekrétum érvénytelen lenne.
Ami a kollektív bűnösség elvét illeti: a Beneš-dekrétumokból szóló, 2007-ben elfogadott hírhedt parlamenti határozat ugyan valóban elutasította azt, de ugyanakkor a dekrétumokból eredő jogi- és tulajdonviszonyok megkérdőjelezhetetlenségének, érinthetetlenségének és megváltoztathatatlanságának kimondásával megerősítette azokat a korabeli jogszabályokat, amelyek éppen a kollektív bűnösség elvének szellemében irányozták elő a különböző német- és magyarellenes intézkedéseket. „Lényegében tehát ez egy önmagának ellentmondó határozat. Miközben megtagadták a kollektív bűnösség elvét, a másik oldalon meg is erősítették azt” – hangsúlyozta Popély. Szarka László hozzátette: „azzal, hogy a szlovák parlament a dekrétumokat érintehetetlennek nyilvánította, tulajdonképpen azt mondta ki, hogy a mai szlovák állam vállalja az 1945 utáni csehszlovák állami magatartást a kisebbségi ügyekben is. Ez persze a mai szlovák nemzetiségpolitikai gyakorlattal is összeegyeztethetetlen, hiszen a szlovákiai magyarság rendelkezik nyelvi, kulturális, oktatási jogokkal, még ha azokat eddig nem is sikerült egységes kisebbségi törvénybe foglalni, hanem csupán egyfajta »engedménypolitika« jegyében és főleg a nyelvi jogok szintjén kapta meg a felvidéki magyar közösség.” A kérdés – Szarka László szerint csakis kétoldalú rendezés keretében elképzelhető – megoldásának fontos mozzanata lehet az, hogy 2013. február 11-én az Európai Parlament jogi ügyekért felelős szakbizottsága kimondta: bár a beneši dekrétumokat megerősítő 2007-es SZNT-határozatnak nincs közvetlen jogi hatálya, az elnöki dekrétumok éreztetik hatásukat a hatályos szlovák jogrendszerben.
Nincs bocsánat
Szarka László arra is felhívta a figyelmet, hogy szlovák részről a zsidósággal és a szlovákiai németséggel szemben már megtörtént a bocsánatkérés, Csehország pedig Németországgal közösen megbékélési nyilatkozatot fogadott el. A szlovák parlament 1990-ben, majd 1991-ben deklarációban fejezte ki sajnálatát a zsidók deportálása, illetve a Szlovákiában élő németek háború utáni kitelepítése miatt. Ez utóbbiból idéznénk két mondatot, melyek akár a magyar kisebbségre is vonatkozhatnának – ha irányunkban is éltek volna ezzel a gesztussal. „Elutasítjuk a kollektív bűnösség elvét, bármilyen érvekkel indokolják is azt. Tudatosítjuk, hogy a német polgártársak kitelepítésével és kiűzésével Szlovákia elveszített egy olyan etnikai csoportot, amely évszázadokon keresztül részt vállalt közös társadalmi erőfeszítéseinkből és jelentős mértékben hozzájárult országunk kulturális sokszínűségéhez.”
Hasonló szellemben született meg 1997-ben a cseh-német megbékélési nyilatkozat, melyben Németország egyebek mellett elismerte felelősségét a náci bűncselekményekért, és bocsánatot kért a cseheknek okozott szenvedések miatt. Csehország ugyanakkor sajnálatát fejezte ki azokért a jogtalanságokért, amelyeket a szudétanémetek kitelepítésével okozott ártatlan embereknek. Idén Brünn városvezetése is külön nyilatkozatban fejezte ki sajnálatát, amiért 1945-ben „a kollektív bűnösség elve és a használt nyelv alapján ezreket kényszerítettek a város elhagyására”. A városból való kitelepítések kezdetének 70. évfordulóján, május 30-án emléknapot is tartottak az áldozatok előtt tisztelegve.
Annak, hogy szlovák részről a magyarok irányában hasonló gesztusokra egyelőre esély sem látszik, Popély Árpád szerint több oka van. Az egyik az, hogy ha beismernék a szlovákiai magyarokkal szemben bevezetett jogfosztó intézkedések igazságtalanságát, az sok egyéb igen kényes történelmi kérdést is más megvilágításba helyezne, például Szlovákia háborús felelősségének a problémáját. „Szlovákia jobb helyzetben került ki a második világháborúból, mint ahogy azt a háborúban betöltött szerepe indokolta volna – fejtette ki Popély Árpád. – A Tiso-féle szlovák állam végigharcolta a háborút a hitleri Németország oldalán, ennek ellenére Szlovákia mint a felújított Csehszlovák Köztársaság része győztesként került ki a világháborúból. Fábry Zoltán írja Esterházy János halálos ítéletének kihirdetése után, hogy a szlovákság lényegében mások föláldozásával mentette fel önmagát a háborús felelősség alól. Vagyis elsősorban a magyarokat igyekeztek prezentálni háborús bűnösként, önmagukat pedig igyekeztek a háború áldozatainak feltüntetni. A magyarok így máig úgy szerepelnek a szlovák köztudatban, mint akik a németek mellett az első számú felelősei Csehszlovákia 1938-1939. évi felbomlásának. Pedig a Hlinka-féle Szlovák Néppárt sokkal nagyobb szerepet játszott ebben, mint a magyar kisebbség. Mindezek olyan kérdések, amelyeket ha elkezdenénk feszegetni, az sok mindent más megvilágításba helyezne. Hasonló okból zárkóznak el Esterházy János rehabilitálásától is. Esterházy elítélésével a magyar kisebbség bűnösségét igyekeztek bizonyítani. Ha rehabilitálnák Esterházyt, felmerülne a kérdés, hogy a szlovákiai magyarság valóban háborús bűnösnek volt-e minősíthető.“
Popély szerint a cseh történésztársadalom és általában a cseh társadalom egyébként is sokkal nyitottabban és érettebben kezeli a háború utáni jogfosztások kérdését, és jóval nagyobb hajlandóságot mutat az önreflexióra. „Ehhez persze hozzájárul az is, hogy Csehországból a német kisebbséget szinte teljes egészében kitelepítették, és könnyebb bocsánatot kérni attól, aki már nincs itt, és nem fenyeget az a veszély, hogy visszaköveteli a vagyonát. A magyarok jelentős része viszont itt maradt, és mintha még mindig valamiféle veszélyforrásként tekintenének ránk” – véli a történész. „A téma megnyitása óriási anyagi vonzattal is járhatna, ha felmerülne az estleges kárpótlás, vagy az elkobzott vagyon visszaszolgáltatásának a kérdése. Ugyan a mai napig nem állapították meg pontosan, hogy mekkora is volt a lefoglalt vagyon értéke, de ez az összeg nyilvánvalóan csak milliárdokban fejezhető ki“ – mutatott rá Popély. Szarka László ehhez hozzáfűzte: Magyarországnak is részt kellene vállalnia a kárpótlás rendezésében, hiszen az 1949-es csorbatói egyezmény alapján a lakosságcsere keretében az anyaországba áttelepített felvidéki magyarok kártalanítását a Csehszlovákiának fizetendő háborús jóvátétel fejében, annak ellenértékeként Magyarország vállalta magára. Ez azonban a mai napig nem történt meg.
Szarka László véleménye szerint ugyanakkor a kárpótlási kérdés közös lezárásának és egy a cseh-német megbékélési nyilatkozathoz hasonló, gesztus értékű deklaráció kibocsátásának ma már nem lennének súlyos vagyoni, vagy jogi következményei. Szlovákiában azonban ebben a kérdésben sokaknak az az álláspontja, hogy egy ilyen közös nyilatkozattal „az első bécsi döntéstől, más vélemények szerint az osztrák-magyar kiegyezéstől, vagy még korábbi időktől kölcsönösen okozott, illetve elszenvedett történelmi sérelmeket is le kellene zárni. Ezt a két ország katolikus, illetve evangélikus egyházai már megtették” – mutatott rá a történész. „Politikai szinten az államközi nyilatkozat elfogadásához mindenekelőtt komoly, alapos, közös szakmai előkészítő munka, nyugodt politikai háttér és összehangolt politikai akarat szükséges. A kérdés rendezése természetesen nagyban hozzásegítene ahhoz, hogy visszataláljunk közös történelmi gyökereinkhez, a közös történelmet pedig értéknek, és ne konfliktusforrásnak tekintsük.”
(forrás: bumm, Kacsinecz Krisztián)
Továbbította
Fejér Szövetség Sajtószolgálat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése