 |
| Krisztus Kajafás előtt Gerard van Honthorst (1590-1656) |
Péntek este van… Nagyböjt utolsó előtti péntekének estéje. És szomorú vagyok. Szomorú, mert Európa társadalmainak túlnyomó többsége ostoba, nemtörődöm, rest és hitetlen. Itt játszódik a szeme előtt saját megsemmisülésének forgatókönyve, egy történet… csakúgy, mint egy kétezer évvel ezelőtti fájdalmas eseménysor, amelyről nem vesz tudomást, amellyel gúnyolódik, vagy amelyet nem is ismer már.
Itt van a szemünk előtt a szeretet megtestesítője, aki gyógyított, halottakat támasztott fel, vakoknak adta vissza a látását, aki tanított, és utat mutatott az emberiségnek. És akit átkozott kezek megfosztottak ruháitól, ólmos, kampós és szeges korbáccsal megkorbácsoltak, töviskoszorút tettek a fejére, leköpdösték, s egy nehéz kereszttel a gúnyolódó tömeg kíséretében felhajtották a Golgotára, majd ott kezét és lábát átszögelve keresztre feszítették… a római katona pedig látva, hogy halott, bizonyságul átdöfte oldalát. Halálát földrengés, vihar követte, és a nagy, mára ismét elfeledett beismerés: „bűneink rajtunk és fiainkon”… „Ez valóban Isten fia volt”…
Rövidnek tűnő történet, de annál kínzóbb, iszonyú szenvedéssel – “értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért”. Miattunk. S azok miatt, akik hatalmukat féltve nem ismerték el Őt, akit vártak, akinek jöttét a próféták megjövendölték.
Péntek van. A falusi kis templom harangja szól, Keresztútra hív, emlékezésre, bűnbánatra int… de a templomban csak pár idős ember mondja egy-egy stációnál: „Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged, mert a Te szent kereszted által megváltottad a világot. – Könyörülj rajtunk Uram!” Uram! Hány templomban ismétlik stációról-stációra ilyen kevesen, mások helyett is ezeket az évszázados fohászokat… S hány templomban nincs is már Keresztút, nincs májusi, Máriát köszöntő litánia, Rózsafüzér, Szent Antalra és Szent Józsefre emlékező esti imádság, s ma már az esti harangszóra mondott Úrangyalát sem mondják, mert nem is tudják mi az… pedig, hozzátartozna a már meghalt szeretteinkért elmondott Miatyánk és Üdvözlégy Mária is…
A kocsma tele van, a Plázákban tömeg, itt-ott a tüntetéseken ostoba ordítozásban élik ki magukat a „tudós” politizálók, a mozikban véres filmek szórakoztatják a nagyérdeműt, akiknek többsége fiatal, és a gyorséttermek szemetét evők is megtöltik péntek délután ezeket az etetőhelyeket.
Határainknál is tömeg… pogány, hitetlen és kapzsi megszállók tömege. Akiknek láttán fél évezrede embermilliók mondták lelkük mélyéből, a hazáért harcra készen: „Könyörülj rajtunk Uram!” Európa népei azonban ma nem könyörögnek, nem hisznek, s a pénteki Keresztút helyett – még nem látják igazán, de – saját iszonyú szenvedésüket választják a bűnbánat és az imádság helyett. A franciák gótikus és román stílusú templomaikat rombolják, hogy helyettük pogány imaházakat, vagy parkolót és üzletházat építsenek, és a biblia hangos olvasását már a taláros bűnsegéd ítéli el.
Mert ma ez a törvény, amelyet hamarosan a Sharia vált fel Nyugat-Európában. A gyűlölet és a gyilkosság törvénye, a népek kiirtásának törvénye… a kereszténység megsemmisítésének törvénye. Az a törvény, vagy ahhoz nagyban hasonló, amely azt az ártatlant ott, akkor megkorbácsolta, tövissel koronázta, gúnyolta és megölte – a kereszten. S akire ma csak kevesen emlékeznek a nagyböjt péntekein…
Igen! Szomorú vagyok, mert a korbácsolás elkezdődött, a kereszthordozás elkerülhetetlen immár. Istenem! Hányan fogják egykor büszke keresztény felmenőiket és hitetlen valójukat is megtagadni, hogy életben maradhassanak… s hányan fogják feljelenteni egymást a pogány Kádinál, s hányan fogják európaiként keresztény európai testvéreiket megölni bizonyságul a pogányok parancsára… mi vár még erre az elnemzetietlenített európai népre, amely soknemzetiségű, s amelyet egykor egyetlen erős kapocs, a kereszténység igazsága és hite olvasztott egybe.
Ki tudja hány Nagyböjtöt tarthatunk még meg, hányszor adatik meg a bűnbánat, az Isten felé fordulás, a remény és a hit kegyelmi lehetősége?
Nem érezzük-e, hogy mi magunk is éppen olyan pogányok vagyunk, mint azok, akiktől rettegünk? Ők azonban saját vallásuk parancsait életük árán is megtartják… Vajon ha mi megtartanánk, megtartottuk volna, nem kapnánk mérhetetlen segítséget ebben a Sodomát és Gomorát is túlhaladott világban? …
Nagypéntek van, amelyen csendesen végigkísérhetjük Jézust azon az úton, amelyet önként és értünk szenvedett. Keresztény ország vagyunk – voltunk?! Tegyünk hát hitet ezen az utolsó nagyböjti pénteken saját templomunkban… Mert újrakezdve folytatni mindig lehetséges, és mindig válaszol az isteni Kegyelem – ha kérjük. Talán, az újkori történelem során soha nem volt akkora szükség erre az egyetlen mondatra, ennek az egyetlen mondatnak szívből és hittel való könyörgésére, mint ma… a talán utolsó, pogányoktól mentes, szabad nagyböjti pénteken: „Könyörülj rajtunk Uram!”
Stoffán György
Továbbította a
Fejér Szövetség Sajtószolgálata
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése