Nemzetpolitika kipában vagy kalpagban - Semjén Zsoltnak mindegy is

"... Merthogy, amikor zsidók látogatják meg őt, ők akkor sem veszik le a kipát, amikor a magyar műveltség zárt helyiségébe – pl. a parlament épületébe – látogatnak, holott a magyar műveltség embere fedett fővel nem lép be zárt helységbe. Sőt, a nekik való behódolás látszatáért – vagy szíve szerint is – inkább Semjén dr. teszi fel a fejére a kipát – otthon. ..."

Erkölcs avagy ideológia - (szét)tagolt magyar nemzetpolitika

Közismert a magyar nemzetpolitikai elgondolások széles körű tagoltsága. Sokan vannak jószándékú magyarok, akik nehezen tudnak az egyes elképzelések illetve törekvések között különbéget tenni. És ez az esetek többségében nem rajtuk múlik, hiszen valóban nehéz az egyes nemzeti megnyilvánulások között felfedezni a lényeges különbséget. A világháló híráradata ezúttal segített, mert pár napos különbséggel két ausztráliai magyar közéleti ember – Csapó Endre és Cser Ferenc – elemzése is megérkezett postaládánkba. Mindketten elkötelezett magyar hazafiak, mindketten fontos közírók, mindketten több tízezer kilométer távolságból figyelik kicsiny magyar hazánk történéseit, és minden bizonnyal a magyar nemzet jövőjéért való aggódás ragadtatott velük tollat. Mégis micsoda különbség! Ha tömören kell a különbség lényegét megfogalmaznunk, akkor azt talán a legtalálóbban így lehet: egyikük az erkölcsöt, másikuk az ideológiát választja alapértéknek avagy zsinórmértéknek.

Olvasóinkra bízzuk annak megállapítását, hogy melyik, másik?

              Csapó Endre

Nemzetegyesítés globálisan

A magyar kormány végre elhatározta intézményes kapcsolatba lépni az elvándorolt magyarokkal 

Szeretettel köszöntöm a Deák Kör hívására ma megjelent Hölgyeket és Urakat!

Mai beszélgetésünk keretében nemzetegyesítésről lesz szó, a világban szótszórtan élő magyarok és a magyarok közép-európai országa viszonyáról. Tehát nemzetről, magyarságról.

Mi, akik ma itt összejöttünk, együvé tartozunk, valamiben azonosak vagyunk: mindannyian magyarok vagyunk. Ugyanakkor ausztrálok vagyunk, ebben az országban élünk, itt vagyunk állampolgárok.

Akkor, mi az, hogy: magyar? A válasz az lehet, hogy a magyar nemzethez tartozunk. De mi az, hogy magyar nemzet? Tudjuk, a történelem folyamán változott a nemzet fogalma. Eredetileg az ország lakosai nemesek voltak és jobbágyok. Akkor a nemesek alkották a nemzetet. A jobbágy csak a nemesi birtok tartozéka, tulajdona volt. Ott dolgozta le az életét. Mindamellett Magyarországon nem honosodott meg a feudalizmus olyan szélsőségesen, mint Nyugat-Európában. Egyre több és több jobbágy kapott nemességet, adott esetben egy egész falu egész népe. Mondhatnánk, hogy a magyar nemesi rendszer demokratikus volt olyan értelemben, hogy nyitott volt az alsóbb származásúak részére, és így népesebb volt, mint Európa nyugati országaiban. 1848-ban eltörölték a kiváltságokat, nincs többé nemes és nem nemes, mindenki polgár. És akkor hirtelen érdekes lett, hogy a nemesek között milyen sok a nem magyar. Nem minden magyar polgár volt magyar nemzetiségű. A forradalom vívmánya volt, hogy a nemzet szó, mint fogalom, mindenkire vonatkozott, aki a magyar állam polgára volt. Tótok, rácok, oláhok, svábok egyaránt.

A magyar nemzetet az első világháború végén a trianoni béke szakította több részre. A szétszakított Magyar Királyság állama nemcsak a nem magyarnyelvű állampolgárokat szakította el, hanem 4 millió magyar anyanyelvű került a létrehozott szomszédos államokba. Ettől kezdve a nemzet fogalma leszűkült, azóta a magyar nemzet a magyar anyanyelvűek összessége. Magyar az, akinek magyar az anyanyelve.

Jelenleg 10 millió magyar van Magyarországon, 3.5 millió magyar van a jelenlegi határokon túl, a Kárpát-medencében, és a valójában megszámolhatatlan egy-két millió szanaszét a világban. Így mi  is történelmi képződmény vagyunk, háborúk, politikai üldözés, gazdasági helyzet okozta szegénység miatt, vagy éppen – mint mostanában – egy jobb élet alakításáért másfél – kétmillió magyar vándorolt szét a nagy világban, a mögöttünk hagyott száz évben. Ez a földrajzilag meghatározott három kategória képezi a mai magyar nemzetet, tehát sok országban, más államok polgáraiként is élnek magyarok.

Nem állampolgári kategória tehát, nem faji kategória. Leginkább tekinthető kulturális egyediségnek, ilyen alapon kultúrnemzetként határozható meg. Egy kultúrnemzetet nem az államhatárok fognak egybe, hanem a közösség lelki sajátosságai, kultúrája iránti érdeklődés, odatartozás érzése. A materialista szemlélet nem tud mit kezdeni a nemzet fogalmával, mert a nemzet lelki közösség, szellemi együvétartozás vállalt szolidaritása. József Attila megfogalmazásában: „A nemzet közös ihlet”.

Miért volt fontos ezt így meghatározni? Azért, mert a nemzet ilyen értelemben meghatározott fogalmát a nemzetközi jog nem ismeri. Az országon belüli jogalkotás pedig elmulasztotta tételesen megfogalmazni azt, hogy az állampolgárság jogi ténye mellett létrejött egy igény legalizálni azt a helyzetet, hogy a magyar nemzet milliós nagyságrendben létezik a magyar állam határain kívül.

Itt Ausztráliában fogalmaztuk meg a rendszerváltoztatás napjaiban, hogy:

„Azt akarjuk elérni, hogy hozzon a magyar országgyűlés olyan törvényeket, amik törvényes és jogi  keretet adnak az egész magyar nemzetnek az államhatároktól függetlenül. Emeltessék a nemzet fogalma alkotmányjogi képletté, mert érzéseiben is, vágyaiban is, és reméljük, felemelkedésében is : egy a nemzet.”

Egy neves jogász akkor arra figyelmeztetett minket, hogy a nemzetközi jog nem ismer olyan jogalapot, hogy nemzeti hovatartozás. Akkor azt mondtam – laikus de logikus észjárással –, ha a nemzetközi jog talált jogalapot arra, hogy a háborúban legyőzött országok népét szét lehet osztani több országra, hogy milliókat el lehet zavarni szülőhelyükről, hogy az mind törvényes cselekedet volt, akit megfosztottak mindenétől, és a háborús bűnökért csak a vesztesek büntethetők, és ha mindez végtelenségig a nemzetközi jog része lehet, akkor igenis legyen olyan nemzeti jog, ami védelembe veszi az üldözötteket, az igazságtalanul bántalmazottakat.

Törvény készült a nemzetről

És lett változás. A magyarországi rendszerváltoztatás után húsz évet kellett várnunk arra, hogy történjen valami ezen a téren. Tavaly, május 31-én nagy többséggel iktatta törvénybe az Országgyűlés a Nemzeti Összetartozás Napját, ami minden évben emlékeztet Trianonra annak aláírása évfordulóján, június 4-én. Jellemzően az országgyűlési szavazáson a szocialisták ellene szavaztak, arra hivatkozva, hogy a javaslat „rontja Magyarország jó szomszédi kapcsolatait, és nem szolgálja a határon túli magyarok érdekeit”.

Az Országgyűlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: „A több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége részét képezi az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.

Sólyom László köztársasági elnök 2010. június 3-án aláírta a törvényt, így az másnap, június 4-én hatályba is lépett. Tehát van lehetőség olyan törvényes jogvédelemre, amely egy nemzet több államra való szétdarabolásának következményeit képes elhárítani. A nemzet, mint az emberi élet tényében megvalósuló jogalany, alkalmas jogrendszerbe iktatásra. Más szóval, ha van nemzet, akkor azt megilleti a jogvédelem.

Az egy másik kérdés, hogy ez a sajátos magyar szemlélet és sajátos magyar jogigény hogyan áll meg a nemzetközi jogrend és főleg az Európai Unió jogrendjében, olyan helyzetben, mint a mai, amikor minden idegen fórum beleturkál a magyar belügyekbe.

A magyar nemzetpolitika a Nemzeti Összetartozás Törvényének létével és erejével megalkotta az állampolgári státusz mellett a nemzet státuszát, a nemzet ezáltal jogi szubjektum lett, aminek védelmére lehet kiállni, lehet törvényesen cselekedni, lehet részére, tagjai részére jogi védelmet nyújtani. Ennek a törvénynek a 3. paragrafusa így szól:

„A Magyar Köztársaság Országgyűlése kinyilvánítja, hogy a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme. Ebből kiindulva az Országgyűlés megerősíti Magyarország elkötelezettségét a magyar nemzet tagjainak és közösségeinek egymással való kapcsolatuk fenntartására és ápolására, és az Európában elfogadott gyakorlatot alapul vevő közösségi autonómia különböző formáira irányuló természetes igényének támogatására.”

A diaszpóra kettős szerkezete

A háromfelé szakadt nemzetből mi vagyunk az igazi szórvány, minket veszélyeztet leginkább az asszimiláció. Ugyanakkor egyénileg mi vagyunk a legjobb helyzetben, anyagi és érvényesülési tekintetben. Közösségileg mi vagyunk a legkevésbé megszervezhetők. Ugyanakkor megtámadhatatlanok vagyunk.

Helyzetünknél és körülményeinknél fogva rendkívüli mértékben hasznára lehetnénk az anyaországnak, anyagilag is és politikailag is, de a rendszerváltoztatás óta nem intézményesült olyan átfogó, megoldást ígérő, egységesítő rendszer a diaszpóra megszervezésére, ami cselekvő tényezővé alakítaná a diaszpóra anyagi, politikai, szellemi, kapcsolati képességeit.

Csak egyet említsünk: ha néhány százezer nyugdíjas nem a helyi bankban tartaná megtakarított pénzét, hanem külföldön is működő magyar bankokban, azzal magyar vállalkozásokat lehetne finanszírozni, amely összeg az ország pénzügyi mérlegében jelentős aktívát képezne. Minden csak szervezés kérdése. De szervezni is csak olyan közegben lehet, amit előzőleg idealisztikus alapon elkötelezetté ötvöz a célratörő nemzetpolitika.

Hódi Sándor a szórványnemzetrész problémáinak egyik legnagyobb ismerője megfogalmazásában: „A nemzethez tartozás közösségi sorsvállalást jelent. ... A korszerűség szellemében, a szubszidiaritás elvén új nemzetstruktúrát kell létrehozni, amely szellemi, gazdasági és kulturális téren egyesíti a szétszabdalt állapotban lévő, politikailag autonóm nemzetrészeket.” Idézet bezárva.

Ez már a nemzetegyesítés szervezeti, működési területe.

A diaszpóra távolról sem egységes képlet. A szétszórtan élő embereket nem lehet megszavaztatni, akik egymást sem ismerik, azok nem alkotnak demokratikusan képviselhető közösséget. A nyugati szórvány minden tekintetben, természetében és igényeiben teljesen más, mint a Kárpát-medencei szórvány. Sem összességében, sem kisebb egységében nincs területi, települési, kultúrtáji származási kötődése.

Minden helyi összesereglésünk az éppen egymás közelébe kerültek amorf összességéből képződik, idegen környezetben, és válik kulturális nemzeti mikrotársadalmakká, különböző értékalapon, mint egyházközség, iskola, ifjúsági foglalkozás mint tánccsoport és a cserkészet, sport, kulturális, társadalmi, bajtársi vagy szakmai egyesület, szövetség vagy intézmény stb. keretében. Ezek képezik a diaszpóra látható és támogatásra érdemes és alkalmas részét. Ezt célozta meg a Magyarok Világszövetsége a két háború között, ezt a feladatot hanyagolta el a rendszerváltoztatást követő időben a Magyarok Világszövetsége.

A külföldön élő magyaroknak ezt a felkereshető részét célozta meg a jelenlegi kormányzat nemzeti együttműködési stratégiája. Ha ezen a téren az ígéreteknek megfelelő eredményt tud majd felmutatni a jelenlegi hivatalos törekvés, akkor – méltán mondhatjuk –  hatalmas munkát végez, és évtizedes mulasztást tesz jóvá, amennyire még lehet.

Meg kell azonban mondani azt is, hogy ilyen feltételezett maximális eredmény –  tehát abban az optimális esetben is, ha sikerül minden lehetőséget kihasználni az egyesületek, egyházközségek, magyar házak, minden egyéb meglévő nemzeti megmozdulások virágzóvá tételével – mindez a diaszpóra összességének csak néhány százalékát érinti. Ez mutatkozik meg abban, hogy Sydney mintegy húszezer nagyarjából talán ha ezer megjelenik évi átlagban valamilyen magyar összejövetelen. Ez mindössze gyenge 5 százalék.

Ebből az következik, hogy a diaszpóra beépítése a nemzetegyesítés programjába, két különálló feladatot kíván. Egyik az önszerveződő magyar egyesületek, egyházközségek, kulturális szervezetek, iskolák, sajtó támogatása Magyarországról. Ennek érdekében jött létre a Magyar Diaszpóra Tanács a világon szétszórtságban élő magyarság szervezeteinek közös fóruma, tavaly november 17-én. A másik, nagyobbik feladat: megközelíteni a magyar szervezeteken kívülieket, felkelteni érdeklődésüket a magyar nemzet dolgai iránt. Ez a nehezebb feladat, ezért evvel kell behatóbban foglalkozni.

Semjén Zsolt, aki ennek a történelmi feladatnak elkötelezett vezetője, mondta erről az alábbiakat:

„Összeírnánk minden magyart egy összmagyar regiszterben. Ez azért fontos, mert a magyar nemzet világnemzet lett, abból kifolyólag, hogy az emigráció szétszórtan él a világban. A nyugati magyarság, az emigráció megtartása pediglen speciális kapcsolatokat igényel – a negyedik, ötödik generációtól már nem reális elvárni, hogy úgy beszéljenek magyarul, mint az itthoniak. Ezért az egyik javaslatom, hogy az emigráns szervezetekben, mondjuk az Egyesült Államokban, legyen a magyar mellett egy angol nyelvű szekció is, ahol a negyedik ötödik generációs magyarokat kell megtartani a magyarságban – még ha az angol nyelviségben is. Ez a fajta kapcsolattartás az ő identitásukat megerősíti. Gazdasági beruházás esetén meg lehet nézni, hogy az adott térségben hol vannak magyarok, akiknek a befolyása, kapcsolatrendszere segítség lehet ilyen szempontból is. De az sem elhanyagolható, hogy ha van egy magyar ügy – mondjuk a szlovák nyelvtörvény, ami sérelmes a szlovákiai magyarság, tehát az egyetemes magyarság számára – akkor mozgósíthatjuk a világ magyarságát a magyar ügy mellett. Óriási erő van ebben.”

Így érvelt a miniszterelnök-helyettes, rámutatva a feladat lényegére: tudni kell minden magyarról, amennyire csak lehet. Sajnos, nem fejtette tovább a gondolatot, nem indokolta, hogy miért kell tudni minden magyarról, és miként történjen minden magyar összeírása. Nyilatkozata többi részében visszatért a közösségekbe szervezhető magyarokra. Minket pedig nagyon érdekelne, hogy gondol-e a magyar kormányzat a külföldi magyarság 95 százalékára?

Az elfelejtett többség beépítése

Többször szóvátettük itt Ausztráliában, hogy a nyugati szórvány beépítése a magyar kultúrális egységbe anyaországi felelősség és kötelesség, csakúgy mint az elszakított területek esetében. A nyugatiak, magyarságuk megtartásán kívül, fontos erőforrást jelentenek a szülőföld magyarjai számára.

Befogadó országaikban ott találjuk őket magas részaránnyal a szellemi, ipari, kereskedelmi, oktatási, diplomáciai, lelkészi, orvosi, katonai és tudományos pályákon. A kifosztott, hátramaradt, gyors fejlődésre képtelen Magyarországnak égetően szüksége van minden olyan segítségre, amit a nyugatra kerültek adni tudnának szellemi, anyagi, kapcsolati és minden egyéb téren.

Súlyozza a témát az a sajnálatos tény, hogy az elvándorlás nem csak a múlt problámája, hanem a jelené és a jövőjé is. Manapság tízezrek dolgoznak idegenben, és alig egy éve tudatták odahaza a fiatalsággal, hogy Franciaország megnyitotta kapuit korlátlanul a magyar munkavállalóknak. Gondolhatjuk, hogy nem söprű meg lapátnyél mellé keresnek izmos legényeket, hanem olyanokat, akiket az ország iskolái, egyetemei értékes termelői munkára készítettek elő.

Az Orvosi Hetilap közli február közepén, hogy a migráció olyan méreteket öltött, mintha Magyarországon már egyetlen orvos sem kapna diplomát – az évente végző ezer orvosra tavaly már 1200 elvándorló jutott, ennyien kérték a külföldi munkavállaláshoz szükséges hatósági igazolásokat. Az egészségügyi ellátást átmenetileg az Erdélyből áttelepedett orvosok mentik meg.

Nemcsak az orvosokra gondolva, de minden egyéb foglalkozási ág megszenvedi az elvándorlást. És ez a folyamat idestova egy évszázada tart, váltakozó hullámokban.

Nem szabadna elengedni a kezüket, és ha már elmentek, kiépített szervezettel kellene élő kapcsolatot tartani velük, biztatni őket a hazatérésre. Ennyi érvágást nem tud elviselni az ország. Valami rendkívülit, valami nagyon eredményeset kell tenni. A képzett emberfővel – már Széchenyi figyelmeztetett – gazdálkodni kell.

Semjén Zsolt tehát említette a regisztert, minden fellelhető magyar számbavételét. Ez járható út, ezt a gondolatot kell követni. Személyesen, személyi érték szerint kell bekapcsolni valamilyen magyarországi szellemi vagy gazdasági műhelybe mindazokat, akikben az érték mellett felkelthető az érdeklődés Magyarország iránt. Ehhez a célhoz megfelelő intézményt kell létrehozni, nem pedig valami együgyű „többség dönt” alapon – beszélgető, konferenciázó, jövőre is találkozunk – asztaltársasághoz alkalmilag odainvitálni.

Ha a másfélmilliós nyugati diaszpóra szerény tíz százaléka beépítkezik a magyar tudományos, üzleti, szellemi, társadalmi életbe, és szerény húsz százaléka a magyar idegenforgalomba, akkor megvalósulna az, amit a Magyar Élet Falinaptára februári oldalán idézünk Semjén Zsolttól, ami így hangzik:

„Nemzetpolitikánk filozófiai fundamentuma: minden nemzet egyszeri és megismételhetetlen érték. Olyan értékgazdagság, amit csak ő adhat az egyetemes emberiségnek. Ebből pedig az következik, hogy minden nemzet – így a magyar nemzet –  alapvető küldetése, hogy magát megőrizze, saját értékeit kibontakoztassa és fölmutassa.”

Nagyon egyetértünk vele, és hozzátesszük: életbevágó érdek, hogy a nemzetegyesítés programja úgy valósuljon meg, hogy a világ magyarságát behálózó csatornákon állandó csúcsforgalom legyen. Százféle ötlettel lehet és kell elérni azt, hogy a diaszpóra magyarja személyéhez szóló érdeklődésnek érezze a megközelítést a magyarországi szervezet részéről.

Az unokanemzedék megközelítése.

A második, harmadik generációban elhalványul  a magyarsághoz tartozás tudata. Ez lehet akár természetes is, ha a szülők, nagyszülők elhanyagolták ezt az érdekes és talajtalan, inkább csak érzelmi identitást megteremteni, de miért ne lehetne ennek ellenére is felkelteni a nemzeti származás iránti érdeklődést intézményesen. Ismert attitüd, hogy serdülő korban a környezethez tartozás igénye erősebb, mint akár a családi miliőben való egyéniség-kibontakozás. Később ez megváltozik. Nem mondanám, hogy érettebbé válik az elme mégegy 15 év alatt, de 30 évesen már ráérünk magasabbról szemlélni az élet valóságait, és benne mi magunkat. Ez hozza elő az identitás kérdései iránti igényt az érett felnőtt korban.

Amikor a múlt század derekán megérkeztünk ide, Ausztráliába, tizenéves fiataljaink előtt kitárult egy finom, puritán angolszász kulturált társadalom, amibe beletartozni felemelkedés volt a rombadőlt világ országútjait megjárt fiataloknak, akiknek szülei minden munkát elvállaltak, hogy elveszített polgári világukat itt megalapozhassák. Jelszó az volt, hogy a mi zátonyra futott életünk maradékát arra kell fordítani, hogy megalapozzuk gyermekeink jövőjét, olyan jövőt, amiben nem kell nekik nélkülözni, amiben kifejthetik tehetségüket, és megtalálják törekvéseik jutalmát.

Ebben a törkvésben a szülők jelesre vizsgáztak. A negyvenes-ötvenes évek bevándorlói megalapozták utódaik jövőjét. Ennek ára sok esetben az volt, hogy el kellett hanyagolni a magunkkal hozott magyar kultúrkincsek átadását. Egyetemek és főiskolák erősebb idealizmusokat plántáltak beléjük, mint a lenézett, idejét múltnak ítélt nemzeti, vallási ideológia. Megrökönyödtünk, hogy fiataljaink a valósággal teljesen ellentétes képet kaptak például a kommunizmusról, aminek ártalmait mi szenvedtük meg, mi ismertük meg igazán, ami egészen más volt, mint amit itt az egyetemek sugalltak.

A hetvenes–nyolcvanas évekről szóltam, annak a kornak a sajátosságairól. Azóta nagy változás történt Ausztráliában is, több vonatkozásban. Változott a társadalmi képlet. A mai Ausztrália egészen más, mint amit akkor megismertünk. A puritán, hűvös, de őszinte, könnyen kommunikáló, de nehezen barátkozó angolszász jellegű társadalom vonzó lehetett, mindenképpen karakteres identitás volt. A mai ausztrál társadalom annyiféle, amennyi hatás érte, a bevándorolt identitások kavalkádja. Ebben benne van a magyar jelleg is, egy színfolt, ami az ide érkezett és akár az itt született magyar utódok részéről identitásként vállalható. Azt a körülményt, hogy nem asszimilálódunk többé, mert a multikulturális társadalomban nincs igazán mivel azonosulni, jól kihasználhatja a magyar azonosságtudatot  felébresztő nemzetegyesítő program. Mi, akik ma itt vagyunk, egy megőrzött identitásban kapcsolódunk egymáshoz. Megfigyelt jelenség a multikulturális országokban a származás iránti érdeklődés reneszánsza.

Egyéni érdekekkel az összmagyarságért

Pontosan tíz évvel ezelőtt Canberrában szólaltam fel a Nagykövetség rendezésében megtartott magyar találkozón, amelynek témája volt: A magyar integráció. Szóltam arról, hogy elűzetésünk által Magyarországot veszteség érte, ami Ausztráliának nyereség volt abban az építkező korszakban. „Nagy számú magasan képzett szakember érkezett ide, továbbá a tizenéves korban érkezett, és magas százalékban ausztráliai egyetemet végzettek sokasága vette ki részét abból a rendkívül sikeres műszaki és társadalmi fejlődésből. Beleszülettek egy olyan fejlesztési lendületbe, amely személyes alkotóképességüket is magasba lendítette, amihez fogható a magyarországi műszaki és humán értelmiségnek soha nem adatott meg.”

Említettem, hogy ennek a tapasztalat- és tudáshalmazatnak a mellőzését a magyar fellendülésre elkötelezett kormányzat nem engedheti meg magának. Természetesen nemcsak az ausztráliai magyarokra gondolva, hiszen a nagyvilág egész magyarságának megszerzése a történelmi feladat az egész nemzet szolgálatára. Lehetetlen, hogy ez a mi kormányunk – akkor az első Orbán-kormány töltötte negyedik évét –, amely olyan rátermett és gyakorlatias, elhanyagolhatja azt a mérhetetlenül nagy nemzeti vagyont, amit a sok tízezer magasan képzett, a világ minden táján fontos pozíciókat betöltő magyar származású egyén képvisel. Ötletek sokaságával kell előcsalni a magyar emigráció kincseit. Konferenciákkal, internethálózattal, üzleti, szakmai, művészi összeköttetések létesítésével. A lehetőség szinte kimeríthetetlen. Integrációs ügynökségeket kell felállítani, és internethálózatba bevonni minden föllelhető magyart. Egy-két éven belül jó szervezéssel együtt van a magyar kataszter, minden magyar ivadék E-mail postájában megkaphatja hetenként az integrációs híreket, magyar lehetőségeket. Angol nyelven természetesen. Jelszó lehet: egyéni érdekekkel az összmagyarságért.”

Megismétlem, mindezt 2002-ben mondtam el Canberrában, az első Orbán-kormány idején. Amit ott elmondtam, csak egy epizódja volt annak az identitás konferencia-sorozatnak, amit Kardos Béla az Ausztráliai Magyar Szövetség, majd a NSW-i Magyar Szövetség rendezésében tíz éven át szervezett. Nem is említve a Magyarok Világszövetségében eltöltött tíz év munkásságát, amely időben az Ausztráliai Országos Tanács kiküldöttei ezen a feladaton fáradoztak, Kardos Béla mint elnökségi tag, Ábel András, Menyhárt Jenő, és a Magyar Élet hetilap ezen munkásság közzétételével.

Mindez a munka, erőfeszítés kárba veszett 2002-ben, amikor a nyerésre álló Fidesz-vezette pártkoalíció elvesztette a választást. Ez megismétlődött 2006-ban, így nyolc év állt rendelkezésre a baloldalnak, tönkretenni az országot. Számunkra ez a nyolc év azt jelentette, hogy mindaz, amit tíz éven át előkészítettünk, elveszett. 

Most, a második Orbán-kormány végre olyan helyzetbe került, amiben újra fel lehetett venni a teendők közé a nemzeti integrációt. Létrehozta az Országgyűlés a Nemzeti Összetartozás törvényét, amiről előadásom elején már említést tettem.

Reménykedünk, de ugyanakkor nem látjuk kibontakozni a megfelelő méretű felkészülést, amire alapvetően szükség lenne annak a történelmi jelentőségű és méretű intézményrendszernek a kiépítésére, ami megfelelne a meghirdetett programnak, és főleg megfelel annak, amit a nemzetegyesítés szó kifejez. 

Visszautalok arra a részre, ahol jelzem, hogy a diaszpóra beépítése a nemzetegyesítés programjába, két különálló feladatot kíván. Az egyik a közösségekben szervezett magyarok összessége. Egyelőre csak ezzel foglalkozik a magyar kormányzat, a demokrácia elveinek megfelelően, képviseleti rendszerben, a Magyar Állandó Értekezlethez csatlakoztatva, mint egzotikum.

A másik, a nagyobb rész az, amiből egyénenként kell megközelíteni az összmagyarság részére értékes réteget. Ezt a sehol nem együtt lévő virtuális képződményt nem lehet képviseleti rendszerbe foglalni, csak intézményesen lehet vele foglalkozni, ami alapvetően magyarországi központi szervezést kíván. Mindamellett diaszpóra csomópontokon létrejöhetnek a nemzetegyesítés ügyét támogató értelmiségiek önkéntes tanácskozó szervei, helyi ismereteikkel támogatva a kapcsolatrendszert, ami egyéneket köt az összmagyarság érdekeit szolgáló tudományos és szakmai hálózathoz.

Ismét a pszichológus Hódi Sándort kell idézni:

„Elsőrendű feladat a széttagolt magyarság tudásának, szellemi potenciáljának a koncentrálása, és az összmagyar tudásszint növelése, amire a világháló lehetőséget kínál. A világháló a virtuális térben lehetővé teszi a magyar nemzet újraegyesítését. A virtuális térben ugyanis nincsenek határok, az eszmék cseréjének, a kapcsolatok létrejöttének nem állja útját semmi. A világhálón közkinccsé váló nemzeti kultúra erősíti az emberek önbecsülését, nemzeti tudatát és identitását. Önmagunk és nemzeti közösségünk vállalása a nemzet felemelkedésének az egyik legfontosabb mozgató rugója. A felemelkedés ugyanis sokkal inkább egy-egy nemzet tagjainak a magatartásán, jellemvonásain múlik, semmint az infrastruktúrán, munkaerőn, nyersanyagon vagy más gazdasági adottságokon.”

Ez lenne tehát a nemzetegyesítés globálisan, vagyis az internacionalista globalizmus veszélyeit elhárító magyar nemzeti globalizmus.

Előadás Sydneyben, 2012. március10-én.

       Cser Ferenc

’56 szava

Köszöntöm Dr. Semjén Zsolt miniszterelnökhelyettest, a Kereszténydemokrata Néppárt elnökét Ausztráliában! Eljött közénk „a NEMZETI ÖSSZEFOGÁS A HATÁROKON ÉS TENGEREN TÚL című konferenciára, ahol a magyar nemzetpolitika kérdései kerülnek megtárgyalásra”, hogy elbeszélgessen velünk – az Emigrációval! Állítólag. Legalábbis Dr. Semjén Zsolt és Sikó Anna rendkívüli és meghatalmazott nagykövetasszony közös meghívóján ez szerepel.

A 'konferencia' október 24-én lesz, föltehetően forradalmunk, felkelésünk és szabadságharcunk 55. évfordulójára is emlékezve. Vagy talán még sem? A meghívón ez nem szerepel. Elképzelhető, hogy Orbán Viktor miniszterelnöknek tavaly októberi megemlékezésen elhangzott szavait már komolyan veszik. Idézem:

„1956 a magyarok befejezetlen története volt az idei esztendőig, a kétharmados forradalom azonban megszabadított bennünket – ’56 örököseit – attól, hogy a forradalom napján úgy érezzük, mégiscsak újra kell vívni ezt a harcot. A magyar életlehetőségek szabad alakításáért vívott harcot lezártuk – szögezte le Orbán Viktor, hozzátéve: ez a harc a mi győzelmünkkel, az ’56-osok győzelmével, a rendszerváltók, a szabad magyarok győzelmével ért véget 2010 áprilisában.”.

Tavaly eltöprengtem azon, miként is kell ezt a két mondatot értelmezni? Akkor úgy véltem, ez azt jelenti, hogy a fülkeforradalom pártvezére ezzel pontot akar tenni ’56 végére, számára ’56 emlegetése a jövőben érdektelenné – esetleg kellemetlenné – válik, merthogy a fülkeforradalommal úgymond ’56 elérte céljait – legalábbis a jövőben ezekről a célokról, mint célokról nem illik beszélni. És most ezen a 'konferencián' Semjén dr. nemzetpolitikai kérdésekről óhajt a helyi emigrációval beszélgetni. ’56 emlékünnepélyének tőszomszédságában – avagy talán éppen helyett? Nem tudom.

Azt viszont igen, hogy emlékeimben föltolulnak a kétharmados forradalom pártjának elmúlt évi szózatai – és sajnos, a tettei is. És ekkor ismételten megszólal ’56. Meg, és nem von glóriát a kormányzó koalíció tettei fölé, hanem éppen ellenkezőleg. Kérdést kérdés után pendít meg: ezt akartuk ’56-ban? A válasz egyértelmű: nem!

’56 októberében a szegedi egyetemisták fogalmazták meg először a nemzet, a magyarok óhaját. – A nevezetes 16 pont a következő volt (több szövegváltozat is elterjedt):

1.      Vonják ki a szovjet csapatokat! (Ezt kiáltozták hozzá:"Ruszkik haza!")

2.      Új, alulról kiinduló választások legyenek az MDP-ben (Magyar Dolgozók Pártja)! Válasszanak új KV-t (Központi Vezetőséget), hívják össze a pártkongresszust!

3.      Nagy Imre alakítson kormányt, a sztálinista-rákosista bűnösöket váltsák le!

4.      Nyilvános tárgyalást Farkas Mihály és társai ügyében! Vonják felelősségre Rákosit!

5.      Általános, egyenlő, titkos választásokat, több pártot, új nemzetgyűlést, sztrájkjogot!

6.      Vizsgálják fölül a magyar – szovjet, illetve a magyar – jugoszláv kapcsolatokat a kölcsönös be nem avatkozás jegyében!

7.      Szakemberek bevonásával szervezzék át a gazdasági életet, a hazai adottságok és a nép létérdekei alapján!

8.      Hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerződéseket (a magyar közvélemény nem tud semmiről), a jóvátétel tényleges adatait, adjanak tájékoztatást a magyar uránról! (az 1947. április 10-ei párizsi békében foglalt jóvátétel tízszeresét rabolták el!)

9.      Vegyék teljes revízió alá az ipari normákat, vizsgálják ki a bérköveteléseket, állapítsák meg a munkás létminimumot!

10.  Fektessék új alapokra a beszolgáltatás rendszerét, az egyénileg vállalkozók kapjanak a TSZCS-kkel egyenrangú támogatást!

11.  Független bíróság vizsgálja felül az összes politikai gazdasági pert, bocsássák szabadon az ártatlanul elítélteket, szállítsák haza a SZU-ba (Szovjetunió) hurcolt foglyokat!

12.  Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót, MEFESZ újságot! Ismerhesse meg mindenki saját káderadatát!

13.  Távolítsák el a Sztálin-szobrot! Helyére 1848–49-es emlékmű kerüljön!

14.  Új, nemzeti jellegű címert! A katonáknak új, a magyar hagyományoknak megfelelő egyenruhát! Március 15. legyen nemzeti ünnep, október 6. nemzeti gyászünnep és tanítási szünet!

15.  Szolidaritást a lengyel néppel!

16.  Október 27-én üljön össze egy országos diákkonferencia, ahol megvitatják a követeléseket!

’56-ban tehát a nemzet függetlensége alapvető követelés volt. ’56-ban a magyar dolgozó ember megbecsültetése alapvető követelés volt. ’56-ban az igazságszolgáltatás kérdése alapvető követelés volt. ’56-ban a hírközlés és a szólás szabadsága alapvető követelés volt. ’56-ban a független bíróság alapvető követelés volt. ’56-ban a magyar nemzet érdekét szolgáló gazdaság alapvető követelés volt. ’56-ban a nemzetgyűlés összehívása alapvető követelés volt. ’56-ban a magyar ember robotolt és éhezett. Fegyvert fogott, mert az ország élhetetlenné vált. Egy élhető Magyarország alapvető követelés volt.

És ma? Van néhány követelés, ami azóta teljesült. Például a szovjet csapatok elhagyták az országot. Ám az ország szabadabb-e és függetlenebb-e ma? Nem! A tankok helyett uralkodnak a bankok. A magyar ember kiszolgáltatottsága ma semmivel sem kisebb, mint akkor volt. Csakhogy ma gazdasági rabszolga. Hogy van-e szólás- és sajtószabadság, hát az is vitatott. Amikor törvény szabja meg, hogy bizonyos vélt, vagy valós eseményekről csakis ezt, vagy azt szabad mondani – esetleg talán már gondolni is! – akkor szabadságról nem beszélhetünk. Amikor gyűlölet-tahók szabadon – a sajtó egy részének aktív támogatásával – szapulhatják, gyalázhatják a magyar embert, a magyar műveltséget, a magyar gondolkozást és viselkedést, akkor bizony ’56 szava fölcsendül a fülünkben és felforr a vérünk: nem ezt akartuk!

A fülkeforradalom pártja beteljesítette ’56-ot? Ha a kérdés politikai tartalmára gondolunk, akkor ez mint kijelentés a politikai hazugság minősített esetét jelenti.

Szabad-e az ország? Már hogyan lenne az, amikor az országban tomboló kisebbségekről csakis a dicséret és az elismerés szaván lehet nyilatkozni, különben csőstül érkezik a megalázó és megvető jelzők tömege a szomszédoktól, Brüsszeltől, Washingtonból, Londonból, Tel-Avivból és még sorolhatnám. Esetleg jön egy masszív büntetőper is, mint következmény.

Szabad-e az ország? Már hogy lenne az, amikor a parlamentje szinte olvasatlanul szavazza meg Izrael EU társulási szerződését?! Annak az Izraelnek a társulását, ahol tombol a rasszizmus, akik az általuk megszállt területen emberirtást folytatnak, akik kritikátlanul megtámadhatnak nemzetközi vizeken segélyhajót, ott embereket gyilkolhatnak le és még csak az sem mondható rá, hogy ejnye-bejnye? Legalábbis a magyar kormányzattól ez nemhogy nem várható el, hanem ellenkezőleg, sokkal inkább arra lehet számítani, hogy aki ezek miatt fölemeli a szavát, arra rászabadul vagy a gazdasági, vagy a jogi bürokrácia és aztán megnézheti magát.

Függetlenség? Amikor a kormányzat szó nélkül eltűri, hogy egy idegen állam vezéregyénisége az ország felvásárlásáról beszéljen. Amikor szó nélkül eltűri, hogy egy idegen állam kémrepülőgépe besompolyogjon az ország fővárosához és feltérképezze az ország elektronikus hálózatát. Amikor egy idegen állam vallási szertartásai fontosabbak a kormányerőknek, mint a saját népük műveltsége. Amikor a miniszterelnök, vagy helyettese boldogan rohan a zsidó ünnepeken megrendezett emlékező megmozdulásokra, kipával a fejen és parolázik azon közösség vezetőivel, akik számára a magyar ember legfeljebb koszos, csavargó, dolgozni nem tudó lusta és megvetett rabszolga. Amikor menorah állítható csőstül, de a keresztállítás fasiszta, rasszista, antiszemita valami. Semjén dr. meg is tanulja az izraeli himnuszt – héberül – és gajdolja a rabbiavatáson a többi kipással. Büszkén. Hibátlan kiejtéssel.

Élhető Magyarország? Amikor több mint 3 millió magyar él a nyomor szintjén? És a kormányzat amikor megszorításokra kényszerül, a nyomor szinten tengődő, vagy annak közelébe kerülő dolgozó emberektől vesz el továbbiakat?! Nem először – föltehetően nem is utoljára. Ahol a munka ismét a kényszerrel kapcsolódik össze, mert az ún. közmunka a segély feltétele – de a díjazás nem a munka, hanem a segély szintjén valósul meg? Ahol kormányprogrammá válik az ország munkatáborrá alakítása, kormányprogrammá válhat a munka törvénykönyvének olyan módosítása, hogy a dolgozó embernek csak kötelességei, az urainak meg csak jogai vannak? Ahol dolgozó és munkájáért jövedelmet kapó ember éhen halhat, mert a jövedelme elemi szükségleteit sem fedezi?

Igazságszolgáltatás? Amikor másfél évvel a fülkeforradalom után engedték ki csak azokat a politikai foglyokat, akiket az előző rend elleni lázadás miatt igyekeztek koholt vádakkal börtönbe zárni? Amikor az utcán a cigány szabadon garázdálkodhat, és legfeljebb ejnye-bejnye a büntetés, ha durván megtámad, kirabol védtelen magyarokat, miközben egy cigány utcalánynak kiosztott pofon több évi börtönnel jár. Amikor tetszés szerint kirabolhatnak bárkit, de ha megszervezik a rablók elleni védelmet, akkor már a szervezet öltözéke is bűntény és súlyos börtönnel sújtható? És Semjén dr. azokat ítéli el, akik a cigánybűnözést vissza akarnák szorítani és azt a törvényt támogatja, amivel a pintőrség a magukat megvédőket záratja börtönbe, miközben zsinagóga avatáson is kipával a fején hajbókol az országot fölvásárolni akaró, a magyaroknak a rabszolgasággal szembeni ellenállása miatt óbégatók előtt.

Igazságszolgáltatás? Amikor az országot kirabló balliberális elit meg sem közelíthető? Amikor senki semmiért nem felel, legfeljebb a nyomor szinten dolgozókra terhelnek újabb és újabb adókat, tőlük vonnak el még többet? De nem az uraktól! Merthogy a kormányzat alapeszméje szerint akinek semmije sincs az annyit is ér! Semjén dr., mint a keresztényi eszme pártjának elnöke nem emelte fel a szavát a kisemberek érdekében, hanem inkább elment a zsinagógába a héber himnuszt büszkén héberül gajdolni.

És most, 1956 55. évfordulóján idejön Ausztráliába, hogy az emigrációval nemzetpolitikai kérdéseket megvitasson.

Ezek után joggal merül föl a kérdés: milyen nemzetpolitikai kérdések kerülhetnek egy Izraelt imádó pártpolitikussal megvitatásra? Talán azok, hogy a zsidó és a magyar műveltség egymással szögesen ellentétes felfogású? Míg a magyar befogadó, addig a másik a felsőbbrendűségi tudatával mélységesen alárendelő? Amíg a magyar elfogadja mások kultúráját, addig a másiknak Mózes törvényei alapján ama területnek a kultúráját ki kell irtania, ahová beteszi a lábát? És ez látszik is hazánkban: a zsidó származású 'filozófusok', irodalmárok, művészek, a kultúra fölkent és föl-nem-kent apostolai valójában ezt teszik is. Törvényekkel megtámogatva. Alkotmányos jogaik szerint. És Semjén dr. elmegy a rabbiavatásra, kipával a fején és dicső fénnyel a szemében énekli el héberül a héber himnuszt és utána Ausztráliában nemzetpolitikai kérdéseket akar a nemzeti emigrációval megvitatni.

Akkor hát milyen nemzetpolitikai kérdésekben akar Semjén dr. itt egyezségre jutni az emigrációval? Álljunk mögé a Nemzeti Egyetértés Nyilatkozat szellemében és amit a kétharmados diktatúra kiötlött, azt itt is hajtsuk végre? Gajdoljuk mi is az izraeli himnuszt a magyar helyett – héberül? Lengessük az izraeli zászlót Semjén dr.-al egyetértésben és felejtsük el ’56-ot? Mi is?

Talán lesznek, akik ezt teszik, de remélhetőleg nagyon kevesen. Merthogy meggyőződésem, hogy a gondolkozó emberek nem teszik meg. Akik itt is és otthon is gondolkoznak, azok számára ’56 szava szentebb, mint az Izraelnek behódoló és népét behódoltatni akaró kormányzat szava. Azon kormányzaté, melynek miniszterelnök helyettese Semjén dr., alkalomszerűen kipával , vagy kalappal a fején. Merthogy, amikor zsidók látogatják meg őt, ők akkor sem veszik le a kipát, amikor a magyar műveltség zárt helyiségébe – pl. a parlament épületébe – látogatnak, holott a magyar műveltség embere fedett fővel nem lép be zárt helységbe. Sőt, a nekik való behódolás látszatáért – vagy szíve szerint is – inkább Semjén dr. teszi fel a fejére a kipát – otthon. Ami e miatt már nem az.

A pesti srácok 1956-ban nem azért fogtak fegyvert, hogy az egyik elnyomó banda helyett egy másikat, egy semmivel sem kevésbé agresszívet és vérszomjasat kapjanak a nyakukba. ’56 szava még ma is időszerű, ’56 követelései még mindig nem valósultak meg. Semjén dr.! Ezt vésse az emlékezetébe, mert ezt üzenjük pöffeszkedő és zsigereikből hazudozó kormányának! 1956 szellemében és céljai elérése érdekében a harc még nem zárult le. Sőt, nagyon is nem.

Dicsőség a barbár elnyomók ellen harcoló, ott vérző, ott elpusztult hősöknek! Nem feledjük a harc célját: a független, élhető Magyarországot! Már csak a harcban elesettek, sérültek, a harcok miatt elítéltek iránti tiszteletből sem feledhetjük és adhatjuk fel a célt.

2011. október 21. 22:59:02

Továbbította az MVSZ Sajtószolgálat

7498/120417