Babus Pál novellájával kezdtük az estét. Még a Nagy Háború második felvonásának tragikus eseményeiről. A doniról.
Majd ezután a "Csak még egyszer előre" című film rendezőjével, Burján Zsigmonddal beszélgettünk, miután megnéztük közösen a filmet a kiinduló okról, a Nagy Háborúról. S a fehérvári 17-es honvéd gyalogezredről. Majd a folytatásról és az újabb, "Szétszakítva" című filmjének június 4.-i lehetséges bemutatójáról.
Majd ezután a "Csak még egyszer előre" című film rendezőjével, Burján Zsigmonddal beszélgettünk, miután megnéztük közösen a filmet a kiinduló okról, a Nagy Háborúról. S a fehérvári 17-es honvéd gyalogezredről. Majd a folytatásról és az újabb, "Szétszakítva" című filmjének június 4.-i lehetséges bemutatójáról.
Babus Pál: Doni emlék
Aznap is az ablaknál ült. A kopott sparhelt mellett... Egyedül... Már talán ezer éve nézett ki így az ablakon! Nézte a kertet, ami férfikéz nélkül lassan benőtt gazzal. Apó halála óta egyedül próbálta ugyan tartani magát. Meg a malacot, a tehenet... De egyre kevésbé sikerült. Aztán leadta azokat a téeszbe... Nem tudott már törődni velük. Elfáradt. Az öreg döngölt padlójú házban addig Bodri volt az úr. Loncsos-boncsos, öreg komondor. Öreg harcos. Attól ember nem jött be a portára sosem.
De egyszer csak bejött ez az alak, s elvitte! Oda temette el a nagy eperfa alá... Aztán már csak az öreg macska maradt meg neki. A "patkányfogó", a doromb mester.
De egyszer csak megjelent ez az alak, s elvitte őt is! A macska is az eperfa alá került... Apó nélkül, egyre gyengébben, egyedül ült az ablaknál! Aztán jött ez az alak kaszálni, s azt mondta neki!
- Anyó! Én elviszem, akit akarok! Elvittem apót, elvittem a kutyát, s macskát! Elviszlek magammal téged is! Ez a dolgom!
Anyó pedig mondta neki:
- Betolakodtál ide, az otthonomba. Elvitted apót, a Bodrit, a cicát. Adok neked kamillateát, de én nem megyek veled! Ha nem érted meg, a fejedbe állítom a kisfejszét, s nagyon hülyén fogsz kinézni te, Halál, egy szép míves fejszével a fejedben!
A halál el is ment. S a mamó maradt. S csak ült az ablaknál. Aztán nyikordult a kertkapu! S a lépések is egyre határozottabbak lettek. Valaki jön. Anyó fogja a kisfejszét, s úgy gondolja, ha bejön az ajtón ez a leples fekete alak, nagyon fejbe vágja. Ahogy azt a nőt akarta, aki nem várta meg a fiát. Pedig hites menyasszonya volt. Nem várt, s odaadta magát másnak, mert úgysem jön haza a fiú. Vége a háborúnak... A fia sosem jött... Igazából nem is hibáztatta a lányt, hogy nem várt. S aznap este el is tűnt más karjai közt, mikor elmondta a mamónak, hogy nem vár tovább, s a mamó dühében fejbe akarta vágni őt.
- Ostoba buta lány! - kiáltott utána - Hazajön a fiam! Tudom!
Ehhez ragaszkodott is eddig a pillanatig... De most már tudta, a kertkapu miért nyikorog, s azt is, hogy mennie kell. A fia sosem jön haza...
Lehunyta a szemét a sparhelt mellett a karosszékben, s várta, hogy az a leples fekete alak kézen fogja, s elvezeti innen... Remélte, az öreg döngölt padlójú kicsiny házat is elrepíti vele az öreg halál, mert ő a túlvilágon sem akar máshol lakni. A léptek csak hangosodtak, s a bejárat is megkeseredetten nyikkanva nyílt. Valaki belépett rajta. Anyó tudta, hogy vége. Nincs több várakozás.
Aztán ahogy ül az ócska székben, s várja mindennek a végét, elé térdel valaki. Fejét a két összetett tenyere közé temeti.
Ehhez ragaszkodott is eddig a pillanatig... De most már tudta, a kertkapu miért nyikorog, s azt is, hogy mennie kell. A fia sosem jön haza... Lehunyta a szemét a sparhelt mellett a karosszékben, s várta, hogy az a leples fekete alak kézen fogja, s elvezeti innen... Remélte, az öreg döngölt padlójú kicsiny házat is elrepíti vele az öreg halál, mert ő a túlvilágon sem akar máshol lakni. A léptek csak hangosodtak, s a bejárat is megkeseredetten nyikkanva nyílt. Valaki belépett rajta. Anyó tudta, hogy vége. Nincs több várakozás.
Aztán ahogy ül az ócska székben, s várja mindennek a végét, elé térdel valaki. Fejét a két összetett tenyere közé temeti.
- Anyuka! Anyuka! Hazajöttem!
S ő nézi ezt a sebhelyes arcú, meggyötört, fura embert, aki kopott rongyos ruhában térdepel előtte. Ez a fia. Ez bizony ő.
A halál benéz az ajtón, s mit lát? A férfit, akit már a szibériai télben is el akart vinni. A férfit, aki mindig lerázta őt. Aki nem akart vele menni soha. mert haza akart menni az édesanyjához. Ott látta a férfit, aki nem akart meghalni, akkor sem, ha századnyi bajtársak vesztek el körötte. Ott látja a legnagyobb ellenfelét, ahogy öleli, csókolja a mamót!
S az öreg halál némán kihátrál a döngölt padlójú kicsiny házból. Hátrál az eperfa alatt is. Visszajön, majd. De ez most nem az ő ideje. Neki itt most nincs keresnivalója. Ezt a kettőt ma nem fogja legyőzni, ahogy egymás karjában ringanak, valami örök szeretetben. Amit ő végképp nem ismer...
Hisz' őt nem anya szülte.
A halál benéz az ajtón, s mit lát? A férfit, akit már a szibériai télben is el akart vinni. A férfit, aki mindig lerázta őt. Aki nem akart vele menni soha. mert haza akart menni az édesanyjához. Ott látta a férfit, aki nem akart meghalni, akkor sem, ha századnyi bajtársak vesztek el körötte. Ott látja a legnagyobb ellenfelét, ahogy öleli, csókolja a mamót!
S az öreg halál némán kihátrál a döngölt padlójú kicsiny házból. Hátrál az eperfa alatt is. Visszajön, majd. De ez most nem az ő ideje. Neki itt most nincs keresnivalója. Ezt a kettőt ma nem fogja legyőzni, ahogy egymás karjában ringanak, valami örök szeretetben. Amit ő végképp nem ismer...
Hisz' őt nem anya szülte.
Fejér Szövetség Sajtószolgálat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése