MVSZ: A Szuromi-teória igazsága

Petőfiért harmadszor - A Szuromi-teória igazsága

A Magyarok Világszövetsége három tényfeltáró elemzéssel emlékezik meg a legnagyobb magyar költő, Petőfi Sándor születésének 190. évfordulójáról. Január 1-én, Petőfi Sándor emlékére - Hamvaidnak elhozása végett című közleményünkben közöltük az MVSZ Petőfi Sándor Bizottsága koordinátorának, az MVSZ elnökhelyettesének, Fuksz Sándornak a Magyarok VIII. Világkongresszusa keretében elhangzott előadását, amelyben emléket állított Dr. Szuromi Lajosnak, hosszan idézve annak másfél évtizeddel ezelőtti írásából. Fuksz Sándor dolgozata jól szemlélteti, hogy miként bánt el a hivatalos magyar irodalomtudomány a debreceni egyetemi tanárral, az MTA doktorával, aki vállalta két orosz nyelvű vers – amelyet az orosz kutatók a Barguzinban meghalt Alexander Petrovicsnak tulajdonítanak – összehasonlító verstani elemzését Petőfi Sándor költészetével. Másnap, január 2-án közzétettük Dr. Szuromi Lajos szóban forgó tanulmányának teljes szövegét.

Ma közöljük Dr. Kún Ferencnek A Szuromi-teória igazsága című írását, amely a Kardos Lajos által szerkesztett, Barguzintól-Amerikáig című kötetben (MPB - 1991) jelent meg. Dr. Kún Ferenc Budapesten magyar, Leningrádban pedig az orosz irodalom szakon szerzett egyetemi diplomát.

MVSZ Sajtószolgálat

7703/130104

A Szuromi-teória igazsága

Dr. Kún Ferenc - Debrecen

Én ötéves koromban Petőfi János Vitézének betűzése révén tanultam meg olvasni. Ezt követte a többi vers, a betetőzés az Apostol volt. Petőfi versei számomra nemcsak felbecsülhetetlen esztétikai élményt nyújtottak, de életem legdöntőbb vagy legválságosabb mozzanataiban is ezek nyújtottak iránymutatást. Ahhoz, hogy mindezt részletesen megírjam, életem egész történetét kellene papírra vetni.

Mindebből csak annyit említek meg, hogy irodalom szakra iratkoztam be először a budapesti, majd a leningrádi egyetemen, s e tárgyból szereztem egyetemi diplomát is.

Ilyen előzmények után értesültem a Petőfi életével kapcsolatos legújabb kutatásokról, majd pedig, s ezeket követően elolvastam az említett – Naplóban közölt – két verset.

Amint ez az elmondottakból is következik: mind a magyar, mind az orosz irodalmi nyelvet jól ismerem! Nem túlzok, ha azt állítom, hogy a két vers elolvasása szinte döbbenetként hatott rám. Csak ez után olvastam el Szuromi Lajos kommentárját, amelyet nagyon korrektnek és megalapozottnak találtam. Bár két nap múlva külföldre kellett utaznom, mégis levelet írtam Szurominak, amelyben felajánlottam ez ügyben segítségemet. Sajnos azonban csak hazautazásom után találkozhattunk. Azóta a legjobb barátaim között tarthatom őt számon.

Visszatérve Petőfire: amikor én ezeket a verseket olvastam, úgy éreztem, mintha valamilyen csodálatos metamorfózis folytán azok a csodálatos gondolatok, egyszerűséggel társuló gondolati mélység, tisztaság és kimondhatatlanul szép és specifikus (csak egyedül Petőfire jellemző) művészi forma ugyanúgy benne él, benne lüktet ezekben a versekben, mint a legnagyobb költőnk magyarul írt verseiben. Számos példát hozott fel bizonyításként erre Szuromi is (legutóbb eszperantó nyelven is megjelent) tanulmányában. Én ezeket csak egy olyan hasonlóság ismertetésével egészítem ki, amelyet bizonyító erejűnek tartok.

Petőfi egyik versében, amikor – közlekedési eszköz híján – gyalog kellett Pestre mennie – a helyzet groteszk voltát kifigurázva – furcsaságait költői eszközökkel felnagyítva – egy olyan vándorlegénynek írja le magát, akinek még a nadrágja is két különböző színű anyagból lett összevarrva; mégis elhessegette a komor gondolatokat úgy, hogy az egyik nadrágszárát Fakónak, a másikat meg Szürkének nevezte el és így verselt: 

Gyi te Fakó, gyi te Szürke

Gyi két lábam – fussatok.

Ez után a biztatás után pedig következik a megjegyzés:  

Milyen áldott két csikó ez

Egyik sem kér abrakot.

Nézzük meg a költő Mecstü (Álmok) című versét, amelyben azt írja le, hogy milyen álmokat szőtt saját jövőjéről ifjú korában, s mi és hogyan teljesült ebből a valóságban. (Szuromi jogosan ezt a segesvári csatáról való visszaemlékezésnek tekinti, amit mind a mai napig a legrejtélyesebb és legtöbb vitát kiváltó mozzanatnak tartanak a költő életében.

Itt a Szerző azt írja meg – költői metaforát alkalmazva –, hogy milyen módon és milyen gondolatokkal készült fel a várható csatára, hogyan képzelte azt el előre magának: Felöltöttem a páncélruhát, magamhoz vettem a pajzsot (itt van a metafora, hiszen a XIX. században nem lehet már páncélzatról, pajzsról beszélni, ugyanúgy, mint ahogy nem feltételezhető Petőfiről az sem, hogy két különböző színű szövetből készült nadrágban kellett volna útra kelnie.) Ez oroszul így hangzik: Ogyel doszpechi, vzjal ja scsit… Majd így folytatódik: Ezután bátran lóra ültem.

I na konja uszaszja szmeno. A döntően fontos rész azonban most következik: Puszkaj, puszkaj menja en mcsit, Umru za pravoje ja gyelo. Hogy száguldjon, száguldjon velem, Igaz ügyért halok meg.

Bizonyítékok halmaza

Lehet, illúziórombolásként hat az, amikor tartalmilag egymástól teljesen különböző, gondolataiban, jellegében eltérő verset hasonlítunk össze. Ez az egybevetés mégis nélkülözhetetlen annak érdekében, hogy a stílusjegyek hasonlóságát, sőt, azonosságát lehessen megállapítani. Miben van itt a hasonlóság, illetve azonosság? Abban, hogy (először is) mindkét esetben a Költő a lódobogást utánzó nyelvi eszközöket használ, ami visszaadja annak ütemességét, ritmusosságát. Az első esetben ez a cél a következő hangsúlyozás révén realizálódik: Gyi te fakó, gyi te szürke, gyi két lábam fussatok, Milyen áldott két csikó ez, egyik sem kér abrakot.

A második esetben:

Puszkaj, puszkaj menja en mcsit…

Ez a ritmusosság a hangsúlyos szövegek segítségével oldódik meg, míg az első esetben az első szótag hangsúlyozásával. Itt még két fontos részletkörülményt kell kiemelnünk: az egyik az, hogy ennek a módszernek alkalmazása következetesen, vagyis kivétel nélkül érvényes az adott szövegrész minden szavára; a másik, hogy a magyar nyelv jellegzetességéből következik az, hogy a hangsúly általában az első szótagon van, eltérően az orosz nyelvtől, ahol az egyes szavak hangsúlyozása bármelyik szótagra eshet. Jelen esetben ez az egyenletes szigorú szabályosságból adódó ritmikusság úgy jön létre, hogy minden hangsúly egy kettős szótagból álló kifejezés végére esik!

Következésképpen: ami a két vers stílusjegyeiben eltérés, az szükségképpen következik a két nyelv eltérő jellegzetességéből. Ezt figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy a Szerző (a két nyelv esetében) ugyanazt a történést teljesen megegyező művészi-alkotói módszerekkel fejezi ki!

De nemcsak ebben van azonosság! A két vers egymásnak hasonmása olyan szempontból is, hogy (a tényleges, illetve: képzeletbeli) cselekvés megtörténte után (ami a mű fontos, vagy alapgondolatát fejezi ki) a Költő megjegyzést fűz, amivel jellemzi magát a cselekvést.

Költőnk írta a megtalált verseket

Petőfi azért nevezi Álmoknak ezt a versét, mert két részre tagolt versének első részében képzeletbeli ideális valóságot fejez ki. Ezt az ideális valóságot ismerjük mi is a világszabadságot, a győzelmet, az egyenlőséget megálmodó verseiből.

Az ÁLMOK (Mecstü) második részében viszont már a tényleges valóságot írja meg, azt, ahogyan ő átélhette a segesvári ütközetet: felbukott, de még ekkor is a küzdők közé vágyott. És végül következik a befejező sor: Jajj, az álmaim nem valósultak meg! Így, felkiáltó jellel! (Uvü! Mocstü moi nye szbílisz!)…

Befejezésül, még két gondolat: az itt kifejtettek csak egy mozzanatot jelenítenek meg Petőfi magyarul és oroszul írt műveinek stílusjegyi azonosságából. Nem vitás az, hogy a képzeletbeli és tényleges valóságot nekünk is meg kell különböztetnünk (általában is és Petőfi megítélésében is.) A legnagyobb magyar költő „megérdemli” azt, hogy későn megtalált hamvai ott és úgy legyenek eltemetve, ahogyan ő ezt költeményeiben egyértelműen kérte.

Számomra azért egyértelmű az, hogy a két megtalált orosz nyelvű vers csak Petőfitől származhat, mert első olvasásra – mind tartalma, mind stílusjegyei alapján határozottan meg tudtam különböztetni minden más, általam ismert magyar vagy orosz költő műveitől. Ahogyan egy régi kedves ismerős hangja első hallásra azonosítható annak személyével is, ugyanúgy tévedhetetlenül meg lehet állapítani a nagy költő különböző nyelvi formák közvetítésével érvényesülő jellegzetességét.