A
mi temetőink nem bús-bánatos halotti-házak, a mi temetőink nem halálra
emlékeztetők, nem néznek az élőkre, gödrös halotti szemmel. A mi
temetőink nem hirdetnek elmúlást, de életet, örökkévalót. A mi vénséges
domboldali kálvinista temetőink.
És
nincsen a világnak olyan vidám temetője, mint a miénkek. Az egész
havasalján ott a legtöbb tarka virág és ott kaszálódik a legkövérebb
széna. A cintermekben. Az udvarházak mellett öreg fekete fenyők állanak
avagy hosszú, komoly jegenyék, az udvarra hársat ültetünk vagy eperfát,
de a cinterembe gyümölcsfát, csupa-csupa termő nemes gyümölcsfát. Amikor
a temető virágzik: ez a legszebb kertje a világnak, fehér és rózsaszínű
minden fa, mintha hó lepné és véges-végig az egész cinterem földje
csupa-csupa hófehér és rózsaszínű szagos virágszirom. Mintha minden ott
nyugovó örökember feljárna május végin nászt ülni, mámoros illatosan,
hajnalos menyegzőt…
Halottaink
fejéhez nem állítunk komoly keresztet, sem rideg márványt, mi, régi
harcos pogány-unokák: csillagos, buzogányos fejfát tűzünk halottunk
dombjára: selyem-lobogósat szüzek sírjára, tollbokrétásat gyermekek
fejéhez. . . És nem írjuk a fejfára hogy: meghalt ekkor s ekkor; de komoly, öreg betűkkel rárovódik az ősi írás: Itt várja Jézusát…
A mi temetőinknél nincsen vidámabb kertje az Úristennek. A mi
temetőinkbe nem halni mennek az emberek, csak stációt tartanak, csak
várják az eljövendő Jézust…
Ezért
nem félünk mi a haláltól. Ezért adtuk neki legszebb kertünket. Mert
magunknak adtuk azt és mindazoknak, akik a miénkek ott alant… Az ő
csontjukból a mi számunkra virág virágzik és gyümölcsözik a fa… Velük
beszélgetünk, ha fejfáik között járunk…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése