Advent van. A csend, a visszahúzódás, az összerendeződés, a felkészülés időszaka. A Fény várásának időszaka. Ilyenkor az ember lelke megtelik izgalmas várakozással, készülődéssel. Olyan ez, mint amikor a menyasszony ékesíti magát menyegzője előtt. Mielőtt Isten elé lépne örök hűséget esküdni választott szerelmes társának, gondolatban szépen mindent a helyére rendez magában. Fontos ez a belső rendrakás, talán mindennél fontosabb.
Ilyenkor Adventben a rövidülő napok és az egyre hosszabb éjszakák alatt a természet is visszahúzódik, elcsendesedik, elsötétedik. Az anyaméhet idézi. S ahogy az anyaméh mélyén szépen kiteljesedik az új élet, úgy jutunk el mi is minden Advent alatt egy-egy sóhajtásnyit magasabbra a teremtett világ végtelen lépcsőjén.
Ilyenkor az ember lelke érzékenyebb lesz. Fogékonyabbá válik. Valami egészen különös varázslat lesz úrrá az embereken. S mire eljutunk a téli napfordulóig, már Karácsony küszöbén topogunk. Karácsony. A magyar ember számára a legszentebb ünnep. Kerecsen születik, közénk jön a kis Jézus. S magával hozza az emberi sötétséget bontó örök fényét, a Szeretet Fényét.
Régen, ebben az időszakban tilos volt a hangos mulatság. Ebben az időszakban nem voltak bálok, nem voltak lakodalmak. A régiek még pontosan tudták a természet rendjét, együtt lélegeztek a teremtett világ ritmusával. Nem bronz, ezüst és arany vasárnappal tartották számon az Adventet, éjszakába nyúló bevásárló őrülettel a plázák mesterséges rivaldáiban, hanem annak rendje szerint Márton nappal kezdődött az Advent.
Márton napján már vágni lehet a tömött libát. Hagyományunk szerint ilyenkor minden rendes háznál libát sütnek és a liba csontjából még az időjárásra is jóslatokat tesznek. Így ha a liba csontja fehér és hosszú, akkor havas lesz a tél, ha viszont barna és rövid, akkor sáros. Az aznapi időből is jósoltak: „Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél, ha barnán, kemény tél várható.”
Ebben az időszakban az asszonyok szépen elvégezték az év második nagy takarítását, pincétől padlásig. Kimeszeltek, ablakokat pucoltak, felfrissítettek mindent. Hiszen a kis Jézust várták. Hogy közénk szülessen megint. Titokban készültek az ajándékok is. Nem vásárolták, hanem készítették. Mennyivel nagyobb értékük volt azoknak! Aztán András napkor elkezdődtek a disznóvágások, hiszen a bőségesen, ünnepi pompával terített karácsonyi asztalokra kellett a sok finom falat. András napja a legjelentősebb házasságjósló, varázsló nap volt. Ilyenkor az eladó sorban lévő lányok próbálták meg kitudakolni az égiek szándékát. Fennmaradt mondások szerint: „Aki böjtöl András napján, Vőlegényt lát iccakáján.” vagy „Ágyláb, léplek Szent András kérlek, mondd meg, hogy ki lesz férjem!” A közös jóslások általában a fonóban történtek – ólomöntéssel vagy gombócfőzéssel. A gombócba egy-egy férfinevet rejtettek, s amelyik gombóc elsőnek jött fel a víz tetejére, úgy tartották, hogy olyan nevű lesz az illető leány férje. Az ólomöntésnél az öntvény alakjából a jövendőbeli foglalkozására próbáltak következtetni. A Gyimes-i csángók ezen a napon a farkasok ellen fokhagymával kenték be az ajtókat, hogy azok ne vigyék el a jószágokat. Összekötötték az ollót is, mert úgy tartják mai napig is, hogy ha nyitva maradna az olló, akkor a farkasok elvinnék a juhokat.
A karácsonykor született gyermekről azt tartották, hogy különösen szerencsés életű lesz. A kis Jézust látták benne és igen nagy tisztelet övezte azt a házat, ahol Karácsony estéjén jött világra a gyermek. A gyermek pedig áldás volt és még véletlenül se teher. Az új reménység, az új élet jött vele. Mi magyarok az újszülött érkezésére amúgy is nagy gonddal készülődtünk mindig. De nem úgy, hogy a fél világ összes kacatját összehordtuk a külön álló gyerekszobába. Sokkal inkább úgy, hogy az érkező gyermek testi-lelki-szellemi fejlődése a lehető legkiválóbb körülmények között történhessen. A szülés a tiszta szobában zajlott és a szülő anya soha nem volt egyedül. Asszonytársai segítettek neki s a férfiak pedig a konyhában iddogáltak s imádkoztak. Ha fiú született, akkor miután megmutatták Istennek, báránybőrbe tekerték és kivitték az istállóba, s a ló hátára tették. Ha leány született, akkor a kezéhez orsót érintettek. Az ifjú édesapáról azt tartották, hogy borjúkötélen van. Ez azt jelentette, hogy már nem illett a családtól távol maradnia a férfiak mulatságaival. Az édesanya pedig hat hétig fel sem kelhetett a gyermekágyból. Őt teljesen kiszolgálták, ellátták minden jóval és egyetlen dolga volt csupán, a kisded gondozása, szoptatása.. Énekelt neki, ringatta őt a mestergerendához rögzített lengő bölcsőjében, amit az első keresztapa készített a gyermeknek, a bele való kelengyét pedig a keresztanyja varrta, hímezte. S szokta a gyermek a ritmust, a teremtett világ dallamok általi üzenetében hordott bölcseletet. A gyermek szent volt minden háznál, de a családi, társadalmi, pontosan szabott helyéről neki se volt ajánlatos kilengeni.
Hát így éltünk mi egykor. Éltünk. Jól, szépen, erkölcsösen. S ide kell tudnunk visszakanyarodni ebből a mögöttünk hagyott huszadik századi történelmi szeméttelepről. Vissza kell szelídülni a Teremtő Istenünkhöz. Vissza kell tudni kanyarodni a Fénybe, mely minden Karácsony estén újra és újra eljön közénk.
Töltsük hát meg szívünket szeretettel, forduljunk befelé, adjunk számot magunkban eddigi életünk minőségéről, mert Advent van. A szeretet ünnepe és Szent Fény születik.
Dr.
Tóth Ferenc agrármérnök, egyetemi tanár lesz a Fejér Szövetség jubileumi, 200.
Hétvezér Estjének vendége 2013. december 10-én, a Királykúton.
