Advent időszaka van. A tél jeges vonata nagy késésekkel, de végre megérkezett északról. Azt hittem, már soha nem fut be Kárpát-medencei állomásunkra, hisz oly sokat hallani az éghajlatváltozásról, a hatalmas szélsőségekről. Lázas a Földanyánk, nagyon beteg! A ma még édenkert Kárpát-medence még életünkben kietlen pusztasággá válhat, ha a földön élő néhány száz őrült, ostoba, gonosz, szűklátókörű de annál befolyásosabb emberre hallgatva akaratlanul is folytatjuk eddigi pazarló életünket. Megálljt kell parancsolni, MOST!
Nézem, hogy özönlenek ki tömött bevásárlókocsikkal valamelyik multi-áruházlánc kapuján, és azt gondolom, most eszik meg előre unokáik napi betevőjét. Nem érzem, hogy a felpuffasztott ipari kenyérben, a 40 napos broilercsirkében, a színezett-aromásított cukros levekben ott szunnyadna a Teremtő Nap sugára és Éltető Földanyánk illata! Egyik, harcosabb énem azt mondja: Legszívesebben berontanék az áruházba, és ostort csattogtatva, kardot suhogtatva dönteném le a polcokat a sok élelmiszernek látszó szeméttel együtt!
Másik, szelídebb énem be se tér az ilyen gigantikus dobozokba, hanem elindul, ki a városból, csöndesebb falvakba. Mit látok egy jellegzetes, 21. századi magyar faluban? Kínai boltot a főutcán! Ősfás területen (mely valaha közösségi legelő volt) puccos, gondosan elkerített lakóparkot (Magyaroknak TILOS a Belépés!), a kis utcákban sablonos, 60-as-70-es években épült sátortetős kockaházakat, ahonnan most nem hallik ki oly erősen valamely agymo-SHOW kereskedelmi műsor, mert az ablakok zárva vannak. Kijjebb omladozó vályogházak, kiírva, hogy ELADÓ (vagy inkább FOR SALE, ZU VERKAUFEN). A kastélyt eladták valami külhoninak, tüstént körbe is kerítette. A kultúrház fala málladozik, belül penészes. A színpad dobogójában szú perceg kísértetiesen.
Egyik házikó azonban magához vonzza tekintetemet! Erősen sötétedik már, ezért ablakai aranyszínben ragyognak, csodálatos, szeretetteljes melegségben sugároznak. Udvarán takaros kerekeskút, odébb egy szekér. Tagbaszakadt, hidegtől pirospozsgás fiatalember söpri a havat.
Nem bírom megállni szó nélkül, odaköszönök: Adjon Isten, szép jó estét! Közben fagyos szél bújik a kabátom alá, didergek.
- Adjon Isten! – kiáltja vidáman. – Látom, nagyon átfázott, jöjjön csak be hozzánk – teszi hozzá.
Elkerekedik a szemem! Létezik még ilyen? Hisz soha sem látott még, de így megbízik bennem?
Betoppanok. Belül búboskemence ontja a meleget. Egy fiatalasszony kuporog a kemencepadkán, krumplit hámoz. Látszik rajta áldott állapota. – Adjon Isten – köszönök neki is, és kedvesen viszonozza, hellyel kínál. Majd sürög egyet, fordul kettőt, és máris ott az asztalon az illatos, gőzölgő gyógytea. - Nyáron gyűjtöttem a hegyoldalban, most nagyon jó szolgálatot tesz, nem is vagyunk betegek! – Nálunk, a városban állítólag tombol az influenza - válaszolok. – Alig bírom lebeszélni a jónépet, hogy az Isten szerelmére, ne oltassanak! – Itt nem kell tartani semmitől – neveti el magát, majd hozzáteszi: - rég kidobtuk a tévét, rádiót, azok terjesztik a kórságot.
Néha azért bejárok a teleházba, és interneten tájékozódom, mi újság. – Kérdezem, hallottak-e a Magyarok Szövetségéről. Nemcsak hogy hallottak, nyár eleje óta van egy szép kis faluközösségük, akiknek tagjai – szomszédok! – annakelőtte nem is ismerték egymást. Most összejönnek, kalákáznak, táncházat, rendszeres vásárt csinálnak az egyikük portáján. Néhányukról kiderült, hogy igen ügyeskezű kézművesek. Sok a városból hazakerült munkanélküli, akik korábban nagyon el voltak keseredve, de most már együtt dolgoznak, és ellátják egymást zöldséggel-gyümölccsel, kézműves dolgokkal.
– Látom, sok az eladó vályogház – Kár értük, nagyon le vannak romolva. – mondom. – De olcsón megvásárolthatók, kalákával felújíthatók! – nevet a fiatalasszony. Az utca végiben három ház is van, melybe majd “fecskék” költöznek!
– Ti is “fecskék” vagytok? – Nem, szüleinkkel mindig itt laktunk, aztán összeházasodva egy Budapesti albérletbe költöztünk, Férjem jogász és közgazdász diplomával rendelkezik, multicégnél dolgozott, de nagyon elege lett belőle, így visszatért eredeti szakmájához, a kovácsmesterséghez, amit még édesapjától tanult. Most a hátsó udvarban kovácsműhelye van, lovakat is patkol. - Én marketing menedzser voltam Budapesten – folytatja. Minden nap este 10-re értem haza, ezért nem volt elég időnk egymásra. Bár elég jól kerestem, de ez nem volt élet! Nagyon vágytunk gyerekre, de főnököm már az elején azt mondta, ha teherbe esem, többet nem akar látni, még végkielégítést sem kaphatok.
Akkor azt mondtam magamban: ebből elég, én sem akarom többé látni a főnököt, és hamarosan áldott állapotba kerültem. Fogtuk a cókmókunkat, visszajöttünk szülőfalunkba, azóta lakunk ebben a házban.
- Akkor ez azt jelenti, hogy nyár óta nem dolgozol Pesten? – Mielőtt válaszolna az asszony, egy hároméves forma kislány surran ki a szobából, be, a konyha közepébe, pörgős kis szoknyában táncolva! Anya, királylány vagyok! – majd odarohan édesanyjához, és felmászik a padkára. Szöszi-arany fürtjei táncolnak az arca körül. – Jól aludtál, kis királylány? – Jól, és képzeld, anya, feleségül fog venni a Csillagszemű Királyfi! – Édesanyja pocakjához odabújik a csöpp lány, és hallgatózik – Ő a kistestvérem, most éppen ficánkol. Karácsonyra várjuk!
Közben betoppan a ház ura, kipirulva, havasan, széles mosollyal. – Jöjjön, megmutatom a műhelyt meg a lovakat! A kovácsműhely olyan, mint egy sejtelmes, mesebeli barlang. Szép rendben állnak a szerszámok, a fújtató, az üllő. Most nem izzik a parázs, de holnap hajnalban beindul a “műszak”. A lovak az istállóban édeskés párafelhőt fújnak. - Nincs is hideg – jegyzem meg – jól befűtenek ezek a pompás paripák. – Látja, erre volt jó a jogászi keresetem. Vettem ezt a házat, felújítottuk. Vannak már lovaink, kecskénk, tyúkok, gyümölcsös, kell ennél több? Itt a feleségem, kislányunk, útban a következő baba, aztán majd jöhet még a többi is. Azt mondom: nem kell félni, elférünk mi, akárhányan is vagyunk!
Észre se vettem, hogy eltelt az idő. – Sietnem kell, úgyhogy elbúcsúzom. Isten Veletek! – Az asszonyka egy üveg lekvárt nyom a kezembe – Váljék egészségedre!
Ropog a szikrázó hó a csizmám talpa alatt. A felhőket elsöpörte a szél, égi veretként ragyog a Kaszás (Orion) csillagkép, kissé távolabb tőle az Árva Leány Pillantása (Szíriusz). Kivételesen még a Tejút is felfénylik, beragyogva a kis házat, a tájat.
Kívánom, hogy legyen mindig így. Rádöbbenek, hogy csak a falvakból indulhat el az életerő virágzása, hisz igazi MAGok csak ott CSÍráznak ki, ahol IGAZI ANYAFÖLDBE hullanak.
Székesfehérvár, 2009. Álom hava 14.
Esthajnal (Magulya Zsuzsa)
