Sokat gondolkoztam, hogy miért sújt bennünket, az átok,Századok óta csak haragot, s önsajnálatot látok.
Rá kellett jönnöm, az ok feltárással nem mondok újat,
A Magyar Nemzetnek Petőfi már megírta a múltat,
Megírta azt, hogy milyenek vagyunk, és milyenné lettünk,
És azt is elmesélte nekünk, hogy mit kellene tennünk.
Hiába írta, s szavalta, még sem hallgatott rá senki,
Ezért a magyar már napról, napra egyre jobban vesz ki.
Itthon és külhon a magyarok egymást ölik és bántják,
Bár tudnák, hogy a másikban a tükörképüket látják.
Hagyja hazáját, családját, s jobbat várva elmenekül,
Nem lássa a tükröt, ezért egy ideig megkönnyebbül.
Azt hiszi, a pénz, a jobb élet mindent megold.
Közben, hogy mit veszít, arra már nem is gondol.
Pedig a gazdag élet sem oldott meg mindent,
Önmagát áltatja, hazudja le az Istent.Amit keresett, azt más országban nem fogja találni.
Felébredni kellene, mikor fogja ő ezt belátni?
Aki maradt az országban, az sem járt jobban,
Hiszen a tükör, amit lát, nap, mint nap ott van,
Annyira fájó, amit abban látni,
Gyűlölet, harag, amit ott találni.
Vagy megfutamodni és elsunnyogni csendben,
Vagy meghalni önsajnálatban, s betegségben.
Azért inkább belehal, mintsem fejet hajtson,
Akkor is ő az úr, ha másutt nem, a saját hanton.
„Tanítást”, ütlegelést kapott a magyar jobbról, s balról,
Mégis megfelejtkezett Istenről és az alázatról.
Büszkesége és önteltsége oly nagy ennek a népnek,
Hogy nem is tudom, hogy ezt a tanítást megértenétek,
Hisz, a nagy Petőfi szavainak akkor sem hittetek,
Még a gondolatotokból is az igét száműztétek.
Az alázatot hírből sem ismeri itt szinte senki,
Csak egymást, Istent, a vallást bántja itt majdnem mindenki.
Isten helyett ítélkeznek és pálcát törnek másokról,
mikor lássák meg a teljes valóságot önmagukról?
Mit gondoltok, miért kaptok még ennyi megaláztatást?
Mert Isten helyett magatoknak adjátok a magasztalást.
Pedig nem lenne többé szenvedés és nem lenne átok,
ha végre Isten és ember előtt fejet hajtanátok.
Ő hozzá szólna legszentebb imátok,
akkor a jó Isten vigyázna rátok.
Istennel, embertársaiddal szemben alázattal lenni,
Saját magunk alkotni, teremteni, szeretetben élni.
A lelked ezt kívánja, hisz érzed, s tudod,
Akkor nem értem, miért harcolsz és hagyod?
Első lépésed az legyen, hogy te nézz magaddal szembe,
Tedd magadat elsőnek rendbe, nézz bele a tükörbe!
Nézd meg mennyi mindent ártottál te eddig már magadnak,
És a kérdés, hogy meddig akarsz még ártani másoknak!
Itt az ideje már, hogy nálad is lehulljon a lepel,
Szüless te is újjá, egy szeretetben teljes élettel!
Mint utolsó percében az ember Isten színe előtt,
Most lásd meg a te igazi lelked, mint halálodban őt!
Ha megtaláltad az Istenhez vezető belső utat,
Meglátod ott bent, magadban a legcsodálatosabbat.
Nem kell többé aggódnod nemzeted és a te sorsodat,
Csak hagynod kell, hogy az Isten mutassa neked az utat.
Így születik majd a Nemzetünk a jó Istenben újra,
S ekkor a korona megtalálja a méltót a trónra.
Kezdés ott van a kezedben, tudom, hogy fogsz tenni róla.
Mert csak így lesz a jó Isten áldásával a Magyar Hon megújulva.
Sz.t.E.z
Továbbította a Fejér Szövetség Sajtószolgálat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése