2018. március 21., szerda

Történelmi tavaszi nap-éj egyenlőség, hogy repedezik a finnugor fennható?

Ma épp tavaszi nap-éj egyenlőség napja van.

A régi magyar naptárban: Kikelet hava, Tavasz ünnepének napja.

S a vihar, amit éppen azon tanszéken megvédett doktori dolgozat kavart, amelynek vezetője a Szent László herma relikviájának hitelességét bizonyította, nem ül el, mert további, attól független kutatások is ugyanabba az irányba mutatnak. A doktori dolgozat pedig éppen azon a tanszéken született, amelynek vezetője annak a nyugalmazott egyetemi tanárnak és múzeum igazgatónak fia, akinek Tudománytörténeti Vándorkiállítása általunk is terjed, s már nemcsak a csonka, hanem az egészséges Kárpát-honban.

S bár sokan vagyunk, akik Magyar Adorján polihisztor, vagy épp néhai Varga Csaba grafikus és nyelvész tanait tartjuk elfogadhatóbbnak, azaz hogy az, ami magyar volt és maradt, az nem jött ide sehonnan sem, hanem Kárpát-medencei alakulat, s Atila nevének eredetét sem tartjuk (miért is tartanánk?!) germánnak csak azért, mert az ó-germánban a jelentése atyácska (melyik volt előbb, az atya, vagy a népének mondája?), mégis jó látni, ha repedezik az összetákolt finnugrisztika, avagy oszlik végre a doh-, dög- és dühszag (már bocsánat).

A kérdés maradt: Hun vagy Magyar? Avagy másként, amint a Magyar Idők minapi cikke is taglalja ...

Mik vogymuk?
Őstörténet – A finnugor gén: természettudósok kontra bölcsészek | Hanthy Kinga
(forrás: https://magyaridok.hu/lugas/mik-vogymuk-2884341/)

Indulatoktól sem mentes vita zajlik a magyarság eredetéről. Itt találták-e a honfoglalók a finnugor nyelvet, vagy ők hozták a Kárpát-medencébe? A hunok az őseink, vagy a finnugorok? A biológusok tudhatják-e, hogy a csont milyen nyelven beszélt? Ki maradjon a kaptafánál?

Neparáczki Endre biológiai doktori értekezése volt a rajtpisztoly. A szegedi egyetemen készült, 2017-ben sikeresen megvédett dolgozatának címe: A honfoglalók genetikai származásának és rokonsági viszonyainak vizsgálata archeogenetikai módszerekkel. A kutató genetikai módszerekkel 89 honfoglalás kori embertani leletet vizsgált meg. A csontokból DNS-vizsgálatokkal hun, kaukázusi és germán-európai keveredést mutatott ki.

Történeti tény, hogy a Kárpát-medence az ázsiai népvándorlás fontos kapuja, kultúrák találkozóhelye, számtalan birodalom határmezsgyéje volt. Fontos keveredések helyszíne tehát, mely nyelvészetileg, genetikailag, antropológiailag egyaránt érdekes. Újra és újra felvetődnek a már tisztázottnak látszott kérdések: honnan jött, és hogyan maradt meg a magyar nyelvsziget a szláv‒germán tengerben? Kik és honnan hozták a nyelvet? Kit tekintünk honfoglalónak? Kik a mai magyarok ősei?

Minden új adattal, felfedezéssel felvetődik, hogy megkérdőjeleződnek az elfogadott tézisek. Csakhogy mivel a tudományterületeknek saját gondolatrendszerük és szabályaik vannak, a következtetéseik is a valóság más-más részére vonatkoznak. Ezért kell együttműködni, közös nevezőre hozni az ismereteket.

Pálfi György, a szegedi tudományegyetem embertani tanszékének vezetője azt magyarázza: az archeogenetikai kutatások, szoros együttműködésben a történeti antropológiával és a régészettel, egy lánc részét képviselik. A szegedi antropológiai gyűjteményben több mint 30 ezer emberi csontvázat őriznek, a Magyar Természettudományi Múzeumban több mint 40 ezret. Az archeogenetikai kutatások számára nagy jelentőségű ez a két (együttesen Európában a legnagyobb) embertani gyűjtemény. Ezek szolgáltatták a vizsgálati anyagokat Neparáczki Endre doktori kutatásaihoz is.

Az emberi lelet előkerülése után az antropológusok elvégzik a rekonstrukciót, meghatározzák az életkort, a nemet, a morfológiai jellemzőket, a patológiai elváltozásokat, utána jöhet az antropometria, azaz a testmagasság becslése, illetve a koponya metrikus adatai, továbbá formai jellegzetességei alapján a taxonómiai besorolás: europid, mongolid, vagy azok valamilyen átmenete.
Az archeogenetika számára mindezen adatok ismeretében történik meg a csontminták kiválasztása. Az antropológia és archeogenetika tehát hasznos adatokat szolgáltat a régészet és a történeti tudományok számára is. Ez a kölcsönös egymásra építkezés minden érintett terület eredményességét jelentősen növeli, növelheti.

Doktori munkájában Neparáczki Endre 89 honfoglalás kori lelet DNS-ét vizsgálta meg. Eredményei azt mutatták, hogy a vizsgált népesség jelentős része közép-ázsiai eredetű, de viszonylag sok európait is talált. Mivel az ázsiai eredetű csoportok származási helye jól megfeleltethető az egykori ázsiai hun birodalom területének, arra következtetett: a honfoglalók jelentős része hun felmenőkkel rendelkezhetett. De mert a mai magyarokban ezen gének aránya elenyésző, a honfoglalók aránylag csekély mértékben járulhattak hozzá mai embertani képünkhöz.

Végül azt a meglepő következtetést vonja le, hogy az eredmények alátámasztják a középkori krónikák állítását, miszerint a honfoglalás a magyarok (legalább) második bejövetele lehetett, és a honfoglalók itt már vélhetően magyar nyelvű népességet találtak. Ezek az adatok hihetővé tehetik a magyar nyelvű székelyek hun hagyományát, és felvetik a honfoglalást megelőző jelenlétünket a Kárpát-medencében. Magyarázatot nyerhet a régészeti anyagból levont következtetés is: a honfoglalás kori népesség csekély létszáma miatt nem adhatta alapját a XI. századi Árpád-kori tömbmagyarságnak.

A finnugor-honfoglaló genetikai kapcsolat hiánya pedig arra utalhat, hogy a magyar nyelv finnugor rétegeit nem igazán lehet a honfoglalókhoz kötni. A magyar nyelvben meglévő masszív török nyelvi réteget jó valószínűséggel hun eredetűnek tekinthetjük.

Neparáczki szerint a magyarok eredetének kérdése tehát továbbra sem tekinthető lezártnak, hiszen genetikai adataink és a régészeti adatok alapján valószínű, hogy a hun eredetű népesség már a honfoglalás korában is kisebbségben lehetett a Kárpát-medencében. Genetikai eredmények alapján teszi fel tehát a kérdést: ha az avar birodalom túlélői itt voltak, és ők alkották a többséget, akkor milyen nyelven beszéltek? Kétségbe vonódhat tehát, hogy a honfoglalók hozták magukkal és terjesztették el a finnugor eredetű magyar nyelvüket.

Az őshazában maradt magyarok felkeresésére indult Julianus és Gerhardus Domonkos-rendi szerzetesek szobra. Antal Károly alkotását 1937-ben a Halászbástyán állították fel, ma a budai Várban, a Hotel Hilton Dominikánus udvarában látható. Fotós: MTI–Vadas Ernő




– Lehet, hogy Neparáczki Endre olykor kissé túl messzire ment interpretációban – véli Pálfi György, a PhD-dolgozat társtémavezetője.
– A komoly és magas színvonalú eredmények azonban önmagukért beszélnek. A Kárpát-medence a honfoglalók ideérkezésekor valóban nem volt „üres lavór”, annyit tudunk, hogy az avar birodalom túlélői itt voltak, és biztos többséget alkottak. Ezt támasztják alá többek között azok a korábbi, morfológiai alapú embertani munkák, amelyek igazolták, hogy a honfoglalóknak tulajdonított leletek metrikus adataiból nem vezethetők le a későbbi, például Árpád-kori magyarok. Utóbbiakban inkább a korábbi, például avar kori paraméterek köszönnek vissza.

De tudjuk-e, vajon milyen nyelven beszéltek az avarok? A genetikai vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy a honfoglalók felmenői olyan környezetből származtak, ahol feltételezhetően nem finnugor nyelven beszéltek. Ez a doktori munka véleményem szerint kezdeti eredménynek tekinthető, de ha a későbbi vizsgálatok során több temetőből, kiegészítve a genomszintű genetikai elemzésekkel, hasonló eredmények születnek, akkor elképzelhető, hogy mégis máshol kell az őseinket keresni, nem (vagy nem csak) Árpád népénél. A jelenlegi adatok alapján megfogalmazott kételyeket tehát mindenképpen további kutatásokkal kell kiegészíteni, hogy egyértelműbb képet alkothassunk a magyarság felmenőiről. 

Elmaradt vita

Török Tibor, a Szegedi Tudományegyetem Genetikai Tanszékének docense volt Neparáczki témavezetője. Azt mondja, a felvetéseik nyomán a bölcsészektől olyan szintű elutasítást tapasztalt, hogy úgy döntött, addig felhagy a vitával, amíg meg nem jelennek az eredményeik a nemzetközi tudományos szaklapokban. Ez reményei szerint színvallásra kényszerítheti a bölcsésztársadalmat.

A különböző szakterületek eredményeit ugyanis közösen kell egyeztetni, és erre a debreceni egyetemen február közepén rendezett nyelvészeti-genetikai konferencián nyílt volna először lehetőség. A vita azonban sajnálatos módon elmaradt. A bölcsészek azt állítják, hogy a nyelvtudománynak és a genetikának nincs egymáshoz köze, és ezért nincs is min vitatkozni.

– Hamis leegyszerűsítés – érvel Török. – Természetesen a gének és a nyelvek egymástól függetlenül jelentősen is változhatnak, de a genetikai rokonság teljes hiánya megkérdőjelezi az egykori nyelvi közösség és ezzel a rekonstruált nyelvi családfa valós voltát. Ennek egyszerű a magyarázata: a genetika módszerével igen távoli rokonságot is ki lehetne mutatni, ahogy igazolható a Neander-völgyi ember és a Homo sapiens rokonsága is, pedig millió évekről van szó. Akkor hogyne hagyna nyomot a génekben egy pár ezer éve történt együttélés?

Márpedig nyelvészeink ragaszkodnak az ugor ősnép meglétéhez, mi több, rekonstruálják annak szavait, környezetét, életmódját. Az álláspontokat csak akkor lehet közelíteni, ha a nyelvészek tudósként viselkednek, és kinyilatkoztatás helyett alternatívákban kezdenek gondolkodni. Nem biztos például, hogy az ősnyelvünk beszélőit kizárólag a honfoglalók között kellene keresni. A régészeti kultúrák korszakolását már jórészt elvégezték, mi, genetikusok azt tudjuk tisztázni, melyik nép honnan jöhetett, és milyen közük van egymáshoz. A genetikai vizsgálat alkalmas rá, hogy a finom rokonságot is feltárja. Az adatbázisok folyamatosan bővülnek, a kép pedig néhány évtizeden belül össze fog állni.

Szakember feladata történeti-összehasonlító nyelvészeti kérdésekről nyilatkozni, nem dilettánsoké! Nem a bölcsészek makacskodnak ebben a vitában, mondja Honti László akadémikus, finnugor nyelvész. Kézrátétellel nem lehet a rákot sem gyógyítani. A legtöbb ember azt hiszi, hogy majdnem mindenhez ért, ha az egyik tudományba bejárása van, csakhogy egy tudományág műveléséhez hozzátartozik a tanulás is. A régészek, biológusok azt hiszik, ha valamilyen emberi leletre bukkannak, akkor azt is tudják, hogy az milyen nyelven beszélt. Ám a csontok nem beszélnek. Nincs itt semmi komoly új tény, mindenki tudja, hogy az összes finnugor eurázsiai nép volt.

A nyelvtudomány visszafogott, csak a saját szakterületéről nyilatkozik, a finnugorok antropológiájáról például nem beszél. A törökség, az ugorok sokféle, kevert nép, a németek is keveredtek a keltákkal és a szlávokkal. Vagyis nincs olyan, hogy germán vagy finnugor gén. A genetikai vizsgálatok érdekes eredményeket hozhatnak, de semmiféleképpen sem cáfolhatják meg a magyar nyelv finnugor rokonságát, erről semmiféle mondanivalójuk nem lehet. A finnugor vagy uráli nyelvek rokonsága ugyanis nem elmélet, mint az ősrobbanás, hanem tényeken alapuló tudományos nézetrendszer.

Mégis van egy kérdés, amelyet a genetikusok felvetése nyomán tisztázni kell. Nem kétséges, hogy a honfoglaló magyarok kisebbségben voltak a Kárpát-medencében, mely, mint Pálfi György fogalmazott: ideérkezésükkor nem üres lavór volt. Miként lehetséges, hogy a nyelvcserében a kisebbség győzött a többség felett?

– Azonos pozícióban általában valóban a többség győz – magyarázza Honti –, de vannak speciá­lis helyzetek, amikor az alattvalók alkalmazkodnak az uralkodó réteghez. Több példa hozható.

A bolgárok eredetileg török nyelvű nép voltak, és vezetőik a szláv nyelvű alattvalóikhoz asszimilálódtak, a germánok Közép-Európában elgermánosították a keltákat. Ahogy a szláv szorbok is germanizálódtak, germanizálódnak. Az északolasz longobárdok viszont germánok voltak, és romanizálódtak. Léteznek sajátos együttélések is, ilyen Belgiumban a vallonoké és a flamandoké.

Ami pedig a hun nyelvrokonságunkat illeti: a hun nyelvből csak a törzsneveket ismerjük. Tudjuk, hogy a mai Mongólia területéről indultak, hogy Attila népe sok germán elemet tartalmazott, és hogy a felesége, Ildikó is germán volt. Nem tudjuk viszont, milyen nyelven beszéltek. Az Atilla mindenesetre germán név. Azt sem tudjuk, hogy valójában hun vagy germán ivadék volt-e. A nemzeti öntudat ugyanis csak néhány évszázados. Előtte a vallás kötötte össze az embereket. 

Ingatag rokonság

Az utóbbi időben néhány génvizsgálati eredmény oly mértékben eltért a magyar őstörténet többször beigazolt tényeitől, hogy azokat a történeti kutatások képviselői nem tudják elfogadni, mondja Fodor István régész, a Magyar Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatója. A genetikusok azzal érvelnek, hogy ők természettudományos, mérhető eredményt kaptak, amelyhez képest a humán tudományok adatai rendkívül gyenge lábon állnak.

Elfeledkeznek azonban arról, hogy az őstörténet a történettudomány része, amelynek forrásanyagát számos segédtudománya szolgáltatja – például a nyelvészet, a régészet, az embertan, a néprajz és a természettudományi ágazatok, így például a genetika is. Ennek ellenére történettudomány marad, amelyik jól kidolgozott elméleti és módszertani alapokkal rendelkezik. Tehát annak, aki a különböző tudományterületeken végzett kutatási eredményeiből őstörténeti következtetéseket von le, ismernie kell az őstörténet-kutatás elméleti alapjait és módszertanát. Legalábbis a fő vonásaiban.

– A hun–magyar rokonság teóriája a XXI. században már kívül esik a tudomány határain. Jól igazolható tény ugyanis – magyarázza Fodor –, hogy a honfoglalás és kora Árpád-kori magyarságnak nem volt hun hagyománya és hun származástudata. Sem a Szent László korában íródott és későbben elveszett őskrónika, sem 1200 körüli Gestájában Anonymus nem beszél a magyarok hun származásáról. „Hun történetünket” csak Kézai Simon mester alkotta meg 1282–85 között, méghozzá nyugati történetírók művei alapján. E krónikában adta meg Kézai a nemesi előjogok kialakulásának „történeti” magyarázatát.

Művének ez a része későbbi krónikákban élt tovább, míg bekerült Werbőczy István híres Hármaskönyvébe, amely a nemesség bibliája, egyúttal történeti tudatának szilárd váza lett. A XVIII. század jezsuita történetírói már alig emlegetik a honszerző Árpádot, csak a hódító Atillát. A hunok ugyan a 420-as években valóban eljutottak keletről a Kárpát-medencébe, székhelyüket valahol a mai Szeged tágabb körzetében ütötték fel, Atilla halála (453) után azonban kisöpörték őket innen a szövetségeseik, a germánok.

A magyarok elődei ekkor még a nyugat-szibériai pusztákon éltek, majd 650 körül átköltöztek az Urál hegység nyugati oldalára, a mai baskír és tatár földre, oda, ahol a keleti magyarok késői utódait 1236-ban fellelte Julianus barát. Beszélt velük magyar nyelven, és hazájukat Magna Hungariának nevezte. A hunok és magyarok tehát soha még csak nem is találkozhattak. A másik, szintén „rokonnak” ítélt néppel, a vikingekkel, pontosabban a mai Oroszország területére költözött normannokkal valóban volt a honfoglalás előtti magyarságnak történeti kapcsolata. Annak azonban semmi nyoma, hogy a két nép között rokoni kapcsolatok lettek volna. 

A jó szándék jegyében

Az ilyenfajta ellentmondások az őstörténet-kutatásban szükségszerűen felmerülnek, de nem jelentenek végleges szembenállást a történeti és a természettudományi vizsgálatokat végző szakemberek között. A genetikusok, nyelvészek és történészek párbeszéde a debreceni konferencián a jó szándék jegyében rendezett eszmecsere volt, mely elősegíti egymás érveinek jobb megismerését, ami előreviszi a közös kutatásokat. Még ha nem alakult is ki a teljes egyetértés. Légből kapott ötletekről vitázni azonban nem lehet, magyarázza a régész.

A III. Béla királyunknak és feleségének csontjaiból vett minták után a genetikusok azt a képtelen eredményt bocsátották szárnyra, hogy az Árpád-házi uralkodók nem finnugorok, hanem eurázsiaiak voltak. Mintha a finnugorok nem is Eurázsiában laktak volna, akiknek lakóhelyét a XII. században szinte hajszálpontosan ismerjük! Az is közismert, hogy a Nyugat-Szibériától a Baltikumig élt finnugor népek soha nem tartoztak ugyanahhoz az embertani típushoz, továbbá nem léteznek „finnugor gének” sem.

Miután a keleti szlávok beolvasztották a nagy kiterjedésű kelet-európai területeken élő finnugorokat (finnugor eredetű például a Moszkva folyó neve is, amelyről a mai orosz főváros a nevét vette), nagy valószínűséggel feltehető, hogy a mai oroszokra jellemző embertani típus eredetileg a finnugorokra volt jellemző.

Ismét fellángolt tehát a halszagú rokonság és a dicső hun ősök közötti évszázados vita, csak ezúttal nem a szimbólumok, nem a politika, hanem a tudomány szintjén. A magyar kormány december végén hozta nyilvánosságra, hogy 80 millió forinttal megalapítja az őstörténeti kutatások rehabilitációjával foglalkozó László Gyula Intézete.

A vezetésére kijelölt régész, Szabados György korrekt együttműködést ígért a hasonló tematikát vizsgáló tudományos műhelyekkel. 

Ugor–török háború 

A magyar nép és nyelv eredetéről a XIX. század utolsó harmadában folyt a leghevesebb vita. Az ugor‒török háború megosztotta a kutatókat és a közvéleményt is. Vámbéry Ármin Magyar és török‒tatár szóegyezések című, 1869‒70 között megjelent műve volt a hadüzenet: „…a magyar nyelv eredetében ugor, de a nemzet későbbi érintkezése és történeti átalakulásánál fogva egyformán ugor és török jellemű…”, írta. Válaszul Budenz József finnugrista nyelvész Jelentés Vámbéry Ármin magyar‒török szóegyezéséről című, 1871-ben megjelent írásában kétségbe vonta a szerző tudományos és emberi szavahihetőségét.

A közvélemény többsége a Vámbéry által hirdetett török‒magyar rokonsággal rokonszenvezett, mintsem a „halzsíros atyafiakat” felvonultató Budenzzel, és kollégájával, Hunfalvy Pállal. Vámbéry A magyarok eredete című ethnológiai tanulmányában 1882-ben még azt állította, hogy „a magyar nyelvnek és a magyar fajnak az alapja, a magva török, s ami kis finnugor szórvány itt-ott akad benne, az másodlagos, jövevény elem”. Török‒magyar etimológiáinak nagy részéről azonban Budenz kimutatta, hogy csalás.

Vámbéry folyamatosan visszakozott, végül kijelentette: csak a magyar nép török, a magyar nyelv csupán kétharmad részben. Ezt követően tudományos súllyal a magyar nyelv török rokonsága többé nem merült föl. Tasnádi Edit a legjelesebb török műfordítónk, akinek meggyőződése, hogy a finnugor etnikum és a nyelv két különböző dolog. Ezek azonosságát soha senki nem is állította, és a kettőt nem is szabad összekeverni. Ezért az ugor‒török háború is értelmetlen vita volt

A nyelvünk alapja finnugor, mondja, melyben azonban valóban nagy a török hatás. A mai török szavaink zömében az oszmán birodalom idejéből valók, tehát a 150 év alatt zajlott a nyelvcsere, valamint az etnikai keveredés. A magyar nyelv a szerkezetét tekintve a finnugor uráli családhoz tartozik, a török pedig az altájihoz. Kétségtelen, hogy vannak hasonlóságok az agglutináló nyelvek között, beszélnek urál‒altáji közös nyelvcsaládról is, de ezt a rokonságot nem lehet bizonyítani. Azon nem csodálkozik senki, hogy egy holland és egy spanyol nem érti egymást, miközben elfogadott, hogy ugyanahhoz a nyelvcsaládhoz tartoznak. Akkor miért várják el, hogy a magyar értse a finnt? – teszi fel a kérdést Tasnádi Edit.

Továbbította a
Fejér Szövetség Sajtószolgálat

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése