MVSZ: Kegyelet és kultusz - Petőfiért

Petőfiért! - Kegyelet és kultusz - Kiss Endre József előadása a második, Petőfi Sándor hamvainak elhozása végett c. értekezleten Kiss Endre József, a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárának igazgatója, a Magyarok Világszövetsége Elnökségének és Petőfi Sándor Bizottságának tagja Kegyelet és kultusz címmel nagy érdeklődéssel követett előadást tartott a második, Petőfi Sándor hamvainak elhozása végett c. értekezleten, amelyet – egy gondolatát olvasóinknak külön is figyelmébe ajánlva – alább teljes egészében közzéteszünk. Íme a gondolat: Kiss Endre József idéz Petőfi Sándor hitvesének, Szendrey Júliának 1850-ben saját apjához írt leveléből: „Kérded Apám, miért írtam alá Sándor halálát bizonyító okiratot – amikor biztos valék életben létéről?... tettem a hercegprímás őeminenciájának és a bécsi Kamarillának kemény nyomása alatt.” K E G Y E L E T      É S      K U L T U S Z             Azért szólok most is ezen a címen, mivel úgy gondolom, hogy itt nem a hivatalos szakmát képviseljük, nem is a botcsinálta tudósokat, akik szaktudományos értekezéseket kérnek számon tőlünk. A kultuszt képviseljük és jogot formálunk arra, ami minden magyar ember joga, hogy szabadon artikuláljuk és hangoztassuk a véleményünket, különösen abban az ügyben, amely valamennyi honfitársunk közös ügye. Ez pedig most arról szól, hogy a nemzetünk miképpen adjon végtisztességet Petőfi Sándor hamvainak? A Petőfi-kultusz kibontakozásakor, a költő kortársait nagyjából két csoportra oszthatjuk. Voltak tucatnyian, akik – verseinek első megjelenésétől fogva – bírálták, elejét akarták venni a népszerűsítésének, s még a mellette nyilatkozókat is támadták. Azt mondták, hogy visszataszító mindaz, ami népies. Ami eredeti benne, azt parasztosnak minősítették, amit szépnek találtak benne, azt másoktól plagizálta – vádolták. Kijelentették, hogy a verselése nem felel meg a szakmai követelményeknek és nem méltó a művelt emberhez. Megállapították, hogy a költőnek nem kenyere az elvont gondolkodás és felületes sületlenséggel filozofál. Bizonyos körökben nem volt ildomos emlegetni, nem jöhetett divatba, nem mutathatták fel, mint követendő modellt. [1] Vajda János Petőfi életrajzában ezt a bírálatot azzal vonja párhuzamba, hogy ha Petőfi ezért nem nagy költő, akkor Napóleont azért nem lehet nagy hadvezérnek nevezni, mert a sorozatos győzelmeit nem a bécsi hadi iskola szabályait betartva, hanem éppen azoktól eltérve aratta. [2] Petőfi tehát a támadások pergőtüzében aratott átütő sikert a nagyközönségnél, az akkori elképzelhető legnagyobb szakmai ellenállást legyőzve, igen rövid idő alatt, ráadásul úgy, hogy a verseinek nagy részét a nyilvánosság még nem ismerte. [3] A költő-társak verseikkel üdvözölték; az ifjúság bálványozta; a márciusi események során népvezér lett; dalait mindenütt énekelték; bárhol, ahol megjelent, ott kisebb népünnepély kerekedett. Ez a kultusz azonban nem töretlenül ívelt, mint a szerencsésebb történelmű országokban. A hirtelen fellobbant népszerűséget beárnyékolta az a tudat, hogy amennyiben a költő a császári hatalom kezébe kerül, nem fognak irgalmasan bánni azzal, aki arról énekel, hogy „Akasszátok fel a királyokat!”. De talán elgondolkodott a hatalom is azon, hogy még ha levernek is egy forradalmat, egy szabadságharcot, mindez hiába történik, ha marad valaki, aki a lángot – akár a mozgósító verseivel, akár a nemzeti öntudat erősítésével, akár a mártírok vérével – újra fellobbanthatja. A hatalom szempontjából az eltávolítása előnyösebbnek tűnhetett, mint mártírt csinálni belőle a megtorlás idején. A költő eltűnik Fehéregyházánál 1849-ben. [4] Azt, hogy „eltűnt”, máig a legpontosabb meghatározás: mind a népi tudat, mind a korabeli publikációk ezzel a kifejezéssel rögzítették. [5] A kulcs-kérdés tehát az eltűnése, a sorsa, az életének a befejezése. Kérdés azért, mert senki nem látta holtan a csatatéren: valamennyi tanúvallomás, amely látni vélte, megdőlt, s ezzel együtt a csatában eleső költő mítosza is. Hiába ásták fel sokszor a csatamezőt a döntő bizonyíték – a földi maradványai – nem kerültek elő, az iskolás változat a hősi halálról tarthatatlanná vált. Ha ott van, teljes bizonyossággal azonosították volna, de sohasem találták meg.              Petőfi hitvese – Szendrey Júlia – az érzéseire alapozva jelenti ki, hogy Petőfi nem halt meg. (1849) S amikor hivatalosan vallomást tesz arról, hogy tudomásul veszi férje halottá nyilvánítását (1850), az apjának írt levélben nem azt mondja, hogy meghalt, hanem azt, hogy: „nincs itt”. Továbbá így érvel: „Kérded Apám, miért írtam alá Sándor halálát bizonyító okiratot – amikor biztos valék életben létéről?... tettem a hercegprímás őeminenciájának és a bécsi Kamarillának kemény nyomása alatt.” [6] Nem véletlen, hogy a bécsi titkosrendőrség egyik jelentése még Júlia második házasságát is úgy értelmezi, hogy ezzel akarja elterelni a figyelmet a vidéken bujdosó Petőfiről. A hatóság negyed évvel a segesvári csata után elfogatóparancsot köröztet Petőfi ellen, alkalmi személyleírást mellékelve hozzá. 1851-ben a nagyváradi főispán ad ki körözést Petőfi Sándor ellen; 1852-ben a kassai csendőrség jelenti, hogy Petőfi ott járhatott, de nem bukkantak a nyomára; 1853-ban sorozatosan számolnak be rendőri jelentések a Petőfi felkutatására indított akciók eredménytelenségéről. [7] Sokáig az él a köztudatban, hogy külföldre menekült, ahogyan tette azt Kossuth Lajos, Bem tábornok és társaik. Nem szokták idézni magát a költőt, a személyes sorsát idéző próféciával, ami arról szól, hogy hazájától távol porladnak hamvai, ahol senki sem ültet virágot a sírjára, senki sem látogatja. [8] Ezt a valódi próféciáját elhomályosították az „Egy gondolat bánt engemet” -versének sorai, noha az nem jövendölés, pusztán tiszteletadás a csatában életüket adó hősök előtt, s vágyakozás a legdicsőbb halál után. Az 1850-es évektől több tucat szerző még több tucat írása taglalja a költő szibériai utóéletét, ugyancsak alig számba vehetők az „oral history” egyre-másra sorjázó adatai, magyar hadifoglyokról, általuk alapított településről, emlékhelyeikről, Petőfi sírhelyéről, melyeket azonban az irodalomtörténet hivatalosai nem kívántak figyelembe venni. A kultusz a megtorlások időszakában búvópatak: a Bach-korszakban üldözik Petőfi gondolatait, szigorúan cenzúrázzák a verseit. [9] Amíg itthon nem terjeszthetik, s főként a szájhagyomány őrzi és továbbadja dalait, addig külföldön olasz, német, francia, angol nyelveken adják ki a verseit. A magyar emigráció nemcsak az emlékét, az életművét is őrzi és tudatosítja, hogy mit jelent Petőfi a nemzet és az emberiség számára. Külföldi diadalútja a magyar költészet páratlan sikere: személyében megjelenik az egyedüli magyar költő, aki egyetemesen ismertté váló nagykövete a magyar irodalmi műveltségnek. A Bach-korszak bukását követően – az 1860-as évektől  – ott folytatja a kultusz, ahol 1849-ben abbahagyta. Ennek a jó oldala az, hogy versei maradéktalanul eljuthatnak az olvasókhoz: most már mindent kiadnak tőle és olcsó formátumban bárki megvásárolhatja köteteit. Nagy a kereslet irántuk. A magyarság egészében a magáénak érzi, mert életműve magában sűríti a nemzet, a társadalom kardinális kérdéseit. [10] Sorsában sokan a maguk sorsára ismernek. Petőfi tudatosan vállaltan, elkötelezetten magyar, mert úgy látja, hogy csak az öntudatos nemzeti érzésű magyarság maradhat meg. Azért él másoknál élénkebben a nemzedékek emlékezetében, mert az alapvető nemzeti igényeket ő fogalmazza meg legmarkánsabban és ő adja rájuk a legfrappánsabb válaszokat is. Sokszor idéztük már barátainak tanúságtételét: - Arany János a legszebb lírai megfogalmazását adta annak, hogy milyen kegyeletadással tartozunk Petőfinek. [11] Jókai Mór  szorgalmazta leghatározottabban (1867) a – parlamenti interpellációig eljutó (1877) – nyomozását annak, hogy még él-e, hal-e Petőfi valahol Oroszországban? [12] Az indítvány – feltehetően politikai szinten – megakadt. A hatalom kegyesen megengedi, hogy gyűjtést indítsanak egy egész alakos Petőfi-szoborra, mivel ezt anyagilag nem támogatja. Ugyancsak közadakozásból megvásárolják és ereklyéivel berendezik a Petőfi Házat – igaz, hogy ez is három évtized alatt sikerül – és megalakul a Petőfi Társaság (1876). A verseit a legnagyobbak – Munkácsy Mihály, Zichy Mihály –  illusztrálják, több, mint 100 versét zenésítik meg, de a nép ajkán ezek nélkül is – népdalként, nótaként – tovább élnek. Lapot indítanak – „Koszorú” címmel – a kultuszának ápolásáért. Neves festők – Barabás Miklós, Orlai Petrics Soma, Madarász Viktor – örökítik meg vásznaikon. Erdélyből indul az a népi kultuszra épülő szakmai program, amely a Petőfi-életmű irodalomtörténeti feldolgozásának az első mérföldköve. [13] A folytatásnak a kevésbé jó oldala az, hogy az intézményesedő kultuszt kezdettől ellentmondásossá teszi a hatalmi ellenszél. Nem engedik, hogy azt első sorban az ifjúság művelje, ahogy a rendeltetése szerint kellene. A Petőfi Társaságban Jókai az egyetlen hiteles személyiség, a környezetében lévők többsége a bécsi udvar talpnyalója. Petőfit az iskolában nem tanítják, [14] a Tudományos Akadémián a nevét sem szabad kiejteni. A társadalom hatalomhoz dörgölőző rétegei előtt Petőfi nem szalonképes. Az ő törekvésük lényege: semmi ne legyen népszerű, ami magyar! [15] Kultikus lapjában – a „Koszorú”-ban – gyenge szerzők még gyengébb irományai járatják le az ügyét. Az Izsó Miklós által alkotott, a forradalmárt formázó szobrát nem engedik felállítani, hanem helyette egy „szelídebb” Petőfit rendelnek. [16] Emlékhelye késik, Eötvösé és Deáké is megelőzi. Első életrajzát németből fordítják magyarra. A Petőfi Társaság – Jókai után – valójában szembe fordul Petőfi szellemével és inkább az államhatalom kultuszát gyakorolja, mint a költőét. A baráti körből Pákh Albert a lelkiismeretének engedve teszi közzé lapjában a Petőfi végnapjairól szóló tanúságtételeket. [17] Őszintén hangot ad a nemzeti kegyeletadás adósságának, mondván: szégyen, hogy a nemzet nem tudja, hol és mikor halt meg és hol van a nagy költőjének a sírja? Kb. 40 publikáció után azonban lezárja a tanúságtételek sorát, mert nem tud mit kezdeni azzal, hogy többségük nem a fehéregyházi csatatér hősi halottjáról szól, hanem az orosz fogságba hurcolt költőről. Ilyen körülmények között hiába tudatosul a nemzetben az, hogy mit köszönhet a legnagyobb költőjének, mert a kegyeletadás rendszerint zátonyra fut. Minden nemzedék fölteszi a kérdést : - hová került? Mi lett vele?  Közben pedig minden korszak megpróbálkozik a Petőfi-életmű kisajátításával – ami egyúttal a meghamisítása – és a kultuszt mindig újabb és újabb politikai célok szolgálatába állítja. Ezért minden ún. „rendszerváltás” lendületet ad ugyan a Petőfi-kultusznak, de mindegyik meghamisítja. Maga a Petőfi Társaság is csupán erre a meggyőződésre jut: „Hagyjunk mindent úgy, ahogy azt sok éve tanítják, ne zavarjuk fel az emberek lelkét újabb dolgokkal!” (1913) [18] A hősi halál népszerű téma, népszerűbbé teszi azt is, aki ír róla, hiszen a rajongók jó része erről hall szívesen. Meghalni azonban könnyebb a hazáért, mint érte élni, Petőfi pedig sorsszerűen a nehezebbet választhatta.             A kegyeletadás igénye azonban negyed századonként hangos, népi követelés formájában jelentkezik. Megpróbálják valamiképpen mederben tartani intézményekkel, emlékhelyekkel, a közvélemény manipulálásával. Ezek a próbálkozások nagy nyilvánosságot kapnak, sok pénzt költenek rájuk, mégsem hallgattatják el az újra és újra fölhangzó kérdéseket: - hol vannak Petőfi földi maradványai? Hol és hogyan adtak neki végtisztességet? Hogyan róhatja le kegyeletét a nemzete? Mert mégis „…Másképpen esik a sírban nyugvás, ha az embernek hazai szóval vetik meg a feje alját.” [19] – mondatja a népi bölcsességgel Nyírő József. Hogyan köszönheti meg neki a magyar ember, hogy a nemzeti szellemet egyetemessé emelte, hogy naggyá tette a magyart? Hogyan fejezheti ki a háláját azért, amit forradalmában és szabadságharcában elért, s amiért új, nemzeti életformát mutatott a népének?             A két háború között teszik nemzeti ünneppé március 15-ét; Petőfi emlékezetét törvényben kívánja megörökíteni a Nemzetgyűlés; Pantheont kívánnak berendezni ebből a célból. Később – mint tudjuk – színházat, múzeumot, könyvtárat, újságot, emlékhelyeket neveznek el róla, de még hidat, rádióadót, települést, sőt, még egy kisbolygót is. Kutató expedíciót szerveznek Burjátországba, hogy a földi maradványait megkeressék, ezt azonban a II. világégés megakadályozza. Eltűnése után 140 évvel viszont feltárják a maradványait Szibériában. Nem a hivatalosok teszik, hanem magánkezdeményezés nyomán hajtják végre. Kétségek afelől, hogy ezek tényleg Petőfi maradványai, csak azokban merülnek föl, akik nem tudnak vagy nem akarnak elmélyülten foglalkozni a vizsgálati eredményekkel. Előkerülnek Szibériából magyar és orosz nyelvű versek, levéltári dokumentumok, szájról-szájra, nemzedékről-nemzedékre tovább adott emlékek, megjelennek ottani, családi kapcsolatokról szóló híradások. Megannyi, a hivatalos szakma által eltitkolt, elzárt, elhallgatott vagy hiteltelenített dokumentum. A helyzetre jellemző, hogy a feltárt maradványokat Magyarországon félteni kell a megsemmisítéstől és – állítólag – külföldi rejtekhelyen szükséges őriztetni. A végső kérdésekre tehát már születtek részben kielégítő feleletek. De nem a megalkuvó szakma részéről, mely nem a tényleges, igazságfeltáró valóságkutatáshoz adta a hitelesítő nevét, a tudományos tekintélyét, hanem a politikai döntések igazolásához. Üdítő azokat a korai Petőfi-tanulmányokat olvasni, melyeknek a szerzőit a hatalom még nem volt képes manipulálni.             A hazug korszakok hamis Petőfi-képe [20] napjainkban is kísért. A diktatúra kisajátítási törekvését követően a liberális demokrácia odáig megy magyarellenességében, hogy Petőfit a perifériára űzi, ahol lehet elhallgatja, sőt bizonygatja, hogy mai olvasatban a legnagyobb magyar költő verse már nem irodalmi élmény. Ezzel szemben a magyarul olvasók és érzők körében ma is izmosodik rajongóinak tábora.             A MVSZ Petőfi Bizottsága nem tehet mást, a jó érzésű honfitársaival együtt, minthogy törekszik a kérdések megválaszolására, a történeti igazság felmutatására, mindent vállalva azért, hogy a nemzet eleget tehessen a kegyelet követelményének, s végtisztességet adva leróhassa régi adósságát.  Ahogy a MVSZ 2010-ben meghirdette: kiemelt nemzeti ügy az, hogy Petőfi hamvai – kívánsága szerint – magyar földben térhessenek végső nyugalomra, s ezért „El kell temetnünk Petőfi Sándort!” [21]             Budapest, 2015. február 7. Kiss  Endre  József Szégyen és pirulás nélkül tovább nem tűrhetjük a bizonytalanságot s még jókor el kell magunkról hárítani a késő kornak bizonyosan bekövetkező vádját, hogy kortársunknak, a nemzet nagy költőjének sírját felkeresni restek valánk, s a helyett megelégednénk naponkint megújuló mendemondákkal, melyeket részint a jóakarat, de többnyire a rövidlátóság s nem ritkán szándékos áltatás koholt végnélküli ámításunkra. Tudni akarjuk, tudnunk kötelesség: Petőfi Sándor hol és mikor halt meg! – írta 1860-ban Pákh Albert, a Vasárnapi Újság alapító főszerkesztője. „Behantozatlan áll                S hazám leányi közt Hamvai fölött a hely.             Nincs egy Antigoné, Hol, merre nyugszik ő,          Ki sírját fölkeresve Nem mondja semmi kő,        Hantot föléje nyesve, Nem mondja semmi jel.        Virággal hintené!” (Arany János) „Hamvaidnak elhozása végett Elzarándokolnánk szívesen, De hol tettek le a földbe téged, Hol sírod? nem tudja senki sem!” (Petőfi Sándor: Rákóczi) MVSZ Sajtószolgálat 8521/150208 Támogassa személyi jövedelemadójának 1%-val a Magyarok Világszövetségét! „A Magyarok Világszövetsége jogelődjének tekinti a Kossuth Lajos, Klapka György és Teleki László által 1859-ben Párizsban életre hívott Magyar Nemzeti Igazgatóságot.” (Alapszabály) A Magyarok Világszövetsége egy pártok és kormányok fölötti nemzeti szervezet. A Magyarok Világszövetségét 1938-ban a Magyarok Világkongresszusa hívta életre saját, állandóan működő, ügyvivő testületeként. A Magyarok Világszövetsége minden magyarnak születő embert hozzá tartozónak tekint. A 2004. december 5-i népszavazás a Magyarok Világszövetsége több, mint hét évtizedes történetének legjelentősebb nemzetstratégiai cselekedete. A Magyarok Világszövetségének elnöke és minden tisztségviselője fizetés és tiszteletdíj nélkül végzi nemzetszolgálatát. [1] A bírálók között említhetjük a „Honderű” c. lapot, személy szerint többek között Császár Ferencet, Nádaskay Lajost, Poór Ernőt, az ismertebbek között Szeberényi Lajost, Toldy Ferencet, Vahot Imrét. [2] Vajda János: Petőfiről. In: Próza. Bp. 1887. 13-32. [3] Eötvös József: Petőfi költeményeiről. H. n. 1847. [4] A népi mondás: „Eltűnt, mint Petőfi a ködben”, vagy: „Eltűnt, mint Petőfi a rozsban.” [5] Kiszely István: Mégis Petőfi? Bp. 1993. A szerző a Megamorv Petőfi Bizottság szakmai vezetőjeként állította össze a szibériai Petőfi – kutatás bibliográfiáját az 1846 és 1992 között megjelent publikációkból. [6] Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei, halálos ágyán tett vallomása. Bp. 1930. 55., 69. p. [7] Jegyzék a Petőfi Sándortól származó, rá vonatkozó vagy vele kapcsolatos levéltári iratokról és kéziratokról. Bp. 1973. 56-59. [8] Petőfi Sándor: Minden virágnak… Pest, 1846. „…S ha meghalok, ha megfagyok: szememre Megkönnyezetlen szemfedő borúl, S ültetni nem fog senki egy virágot A sírra, mely rajtam domborúl. Ott hamvadok majd egy kopott fejfánál, Kopott fejfánál, puszta domb alatt; Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa, Nem jő megnézni senki síromat…” [9] Verseinek 1851. évi kiadását elkobozzák. [10] Szalai Anna: Koszorúcsata. A Petőfi-centenárium történetéhez. Bp. 1973. 84. [11] Behantozatlan áll Hamvai fölött a hely. Hol, merre nyugszik ő, Nem mondja semmi kő, Nem mondja semmi jel.  S hazám leányi közt Nincs egy Antigoné, Ki sírját fölkeresve Hantot föléje nyesve, Virággal hintené!”  Arany János: Emlények. 1851. [12] Jókai Mór: Petőfi halála. Bp. 1899. 12. [13] Kolozsvárott az „Összehasonlító Nyelvészeti Lapok”, „Petőfiana”, „Petőfi Múzeum”, „Történeti Lapok” adnak helyet Meltzl Hugo Petőfi – publikációinak. Csernátoni Gyula – az Erdélyi Irodalmi Társaság titkára - tartja Petőfiről az első irodalomtörténeti előadásokat akkor, amikor még kevesen merték méltatni. Ferenczi Zoltán az első jelentős életrajzírója: Petőfi. Bp. 1923., aki Petőfi eltűnésének az irodalmát is számba vette: Bp. 1910. [14] Egyetlen kivétel az ugyancsak Erdélyből induló Gyulai Pál (1826-1909), aki 1858-ben Szendrey Máriát – Júlia húgát – vette feleségül. [15] Eötvös József: Petőfi költeményeiről. 1847. [16] Kacziány Géza: A Petőfi – kultusz és egyes állomásai. Kézirat. SRK TGY Nk. Kt.4182 20. [17] Vasárnapi Újság 1860-1861. [18] Idézi Barátosi Lénárt Lajos: Tagadom Petőfi fehéregyházi elestét. Vitairat Petőfi Sándor 1849.évi eltűnése, halálának körülményei és sírjának holléte körül a Petőfi Társaság, Sándor József nyomdász, Svigel Ferenc nyomdász és e tanulmány írója között. Pesterzsébet, 1946. Kézirat. Lt.1136. [19] Nyírő József: Az én népem. Szeged, 2012. 126. [20] Cs. Szabó László : Petőfiék. München, 1973. 23. [21] Patrubány Miklós MVSZ - elnök ezzel a címmel hirdette meg a MVSZ erre vonatkozó programját.