Nem tudom biztosan, mert nem emlékszem.
Ráadásul egy költözéskor az összekészített, bedobozolt irataimat távollétemben kidobták, tehát már saját anyagaim alapján sem tudom ellenőrizni.
Ám emlékeim szerint '90 és '92 között már nem éppen kezdőként tanítottam őt is.
Nehezen tudom elképzelni, hogy úgy végezhetett volna az egyetemen, hogy ne találkoztunk volna személyesen is. Mióta csak hallok Róla, minden alkalommal felmerül bennem: nem éppen az én csoportomba tartozott ő is, hiszen emlékszem valakire, ha halványan is, kinek neve, mintha éppen ez lett volna: Budaházy. Be szívesen is adtam volna át egy házi feladatát éppen most neki! Talán egyszer, ha találkozunk, s lesz módunk szót váltani, megkérdezem. Hátha ő emlékszik.
A szabadságérzés pillanataihoz nehéz bármit is hozzáfűzni.
A felmerülő kérdés ettől még tengernyi.
Hogyan is, miért is történhetik mindaz, ami történik?
A mi felelősségünk ebben mennyi?
Mit kell ahhoz tenni, hogy nyugodt lelkiismerettel mondhassuk, hogy rajtunk nem múlik?
Egyáltalán, van ebben az országban valaki, aki még mindig azt meri állítani, hogy rajta nem múlott, hogy Budaházy Györgyöt eddig előzetesben lehetett tartani, miközben számos bizonyítottan csaló és hazug ember még mindig nagy pofával "fasisztázik", "nácizik", "sovinisztázik", "antiszemitázik", ... csakhogy ne az ő nyilvánvaló vagyonosodásával foglalkozzék az, aki lassan érti meg csupán, hogy az otthonából kiforgatva lesz nagy mindegy, hogy négyévenkénti szavazatát mire és kire is költheti.
Felsóhajtottam kissé, ha a sóhaj még messze nem is örömteli: "végre, végre otthonában, családjával, emberhez méltó módon élhet és védekezhet Budaházy!"