Megvannak Petőfi hamvai - Bővített, pontosított szöveg
A
február 16-17-i Petőfi-értekezleten kimunkált és nyilvánosságra hozott
szöveget az időközben megfogalmazott pontosításokkal ezennel
újraközöljük.
MVSZ Sajtószolgálat
Megvannak Petőfi hamvai
Ha még mindig kételkedne benne,
a Magyar Tudományos Akadémiának kell bebizonyítania,
hogy Barguzinban NEM Petőfi Sándor hamvait találták meg!
A
Magyarok Világszövetsége Petőfi Sándor Bizottsága meghívásos
értekezletének részvevői számos kérdésben éles, olykor szenvedélyektől
sem mentes vitát folytattak, egyben azonban kivétel nélkül
egyetértettek: MOSTANTÓL KEZDVE AZ MTA A SOROS. Ahhoz ugyanis,
hogy 1989-ben a burjátföldi BARGUZINBAN Petőfi Sándor hamvait találta
meg a Morvai Ferenc vezette expedíció, semmilyen kétség nem fér. Ennek
ellenkezőjét immár a Magyar Tudományos Akadémiának kell bebizonyítania.
Megvannak Petőfi Sándor hamvai
Bizonyítás tizenkét pontban
1. Petőfi
Sándort, a legnagyobb magyar költőt 1849. július 31-én látták utoljára a
Segesvár közelében fekvő Fehéregyháza határában zajló csatában,
amelyben a Bem tábornok vezette magyar seregeket az intervenciós cári
orosz csapatok legyőzték. A csata másnapján a győztesek osztrák
segédlettel végigkutatták a több száz holttesttel borított csatateret,
halálra keresvén a bécsi udvar az Akasszátok föl a királyokat! című
vers szerzőjét, de nem találták. Megállapítható, hogy Petőfi Sándort
Fehéregyházán elesni nem látták, holttestét sem akkor, sem később ott
meg nem találták. Nem lehet tehát kizárni azt, hogy Petőfi a csatában
fogságba esett és elhurcolták.
2. Mára,
2013-ra hitelt érdemlően bizonyítottnak kell tekinteni azt, hogy
1849-ben az orosz cári csapatok igenis vittek magukkal magyar honvédeket
hadifogságba. Ezt a tényt nem csak a bécsi császári kormány 1849-es,
Ferencz József császár által is sajátkezűleg ellenjegyzett jegyzőkönyve
helyezi kilátásba – amely Andics Erzsébet forrásgyűjteményében jelent
meg először magyarul, illetve Kéri Edit meghozatta a bécsi levéltárból
–, de bizonyítják Oroszországból hazakerült első világháborús
hadifoglyok vallomásai, akik Szibériában agg magyar honvédekkel, illetve
leszármazottaikkal találkoztak. Ugyanezt állítják magyar
hadtörténészek is, mint a már elhunyt Józsa Antal, akinek e tárgyban
Glatz Ferenchez, az MTA egykori elnökéhez, 2001. január 21-én írt
levelét a mostani értekezleten hozták nyilvánosságra.
3. 1866-ban,
Felix Wiszniewski, Szibériából hazatérő lengyel száműzött hírt hoz
Petőfi Sándorról: közli, hogy ott szerzett információi szerint
Szibériában él, hadifogolyként. Levele nyomán Jókai Mór 1867-ben, a
Vasárnapi Újságban teszi szóvá Petőfi Sándor felkutatásának erkölcsi
imperatívuszát.
4. A
tévedés kockázata nélkül lehet állítani, hogy Szibériában, a Bajkál-tó
partján fekvő, többségében mongol burjátok lakta Barguzinba, a cári
Oroszország veszélyesnek ítélt politikai foglyokat internált. Közöttük
volt a dekabrista forradalmár, M.K. Küchelbecker és egy „titokzatos
idegen”, Alexander Sztyepanovics Petrovics nevű őrnagy, aki költő is
volt.
5. Fontos
tudnunk, hogy az 1823. január 1-én született Petőfi Sándort Kiskőrösön
Alexander Stephanus Petrovics néven anyakönyvezték. Ez ma is bárki által
ellenőrizhető tény.
6. Az
első világháború során számos magyar hadifogoly került Szibériába.
Köztük Svigel Ferenc, aki egy fényképet hozott magával, amely szibériai
temetőben készült. A kereszten Alexander Sztyepanovics Petrovics neve
szerepel, őrnagy és költő megjelöléssel. A halál dátuma 1856. Svigel
joggal remélhette, hogy megdicsőül hazájában, ennek ellenére
megszégyenült. A boszorkányperrel is felérő lejáratás ma is folytatódik –
majdnem száz év után. Ez a kitüntető figyelem annak köszönhető, hogy ő
nem elégedett meg azzal, hogy hírét hozza a barguzini Petrovics-Petőfi
sírnak, hanem fényképet készíttetett róla és a bakancs talpában
hazahozta. Nem kegyelmeztek, és ma sem kegyelmeznek neki azok, akik
abban érdekeltek, hogy az egyik legnagyobb magyar az örök ködben
maradjon. De nincs szerencséjük, mert két egymástól független orosz,
Eliaszov majd Vinokur igazolta őt.
7. Jozef
Hallon a Pozsony melletti Malackáról rukkolt be a k.u.k. hadseregbe és
került orosz fogságba. Hazatérte után elmesélte, hogy Vengerskaja nevű
faluból, ahol a fogolytársaival tartózkodott, gyakran átmentek egy
közeli faluba, ahol Petőfi sírja volt. A helyiek elmondták, hogy a költő
ott élt, és annyi év elmúltával is tisztelettel beszéltek róla. Malacka
– Malacky ma Szlovákiához tartozik.
8. L.
J. Eliaszov, szovjet (burját) néprajzkutató, egyetemi tanár 1937-ben
Barguzinban folytatott gyűjtőmunkája során találkozott a Barguzinban
eltemetett idegen őrnagy és költő, Alexander Sztyepanovics Petrovics
emlékével. Adatközlői, akik még életében találkoztak a titokzatos
idegennel, beszámoltak arról a vallomásáról, amit a hozzá közel állók
hétpecsétes titokként kezeltek, és csak halála után közölték: Petrovics
egy távoli országból érkezett, ahol egy Franc nevű királlyal
háborúzott. Eliaszov 1970-ben tájékoztatta Lőrincz L. László
magyarországi Kelet-kutatót, aki hazatérvén beszámolt minderről Ortutay
Gyulának.
9. Burjátországban, (Barguzinban) elevenen él az idegenből érkezett, titokzatos hadifogoly őrnagy és költő emléke. Két
évvel később, 1939-ben ugyanez az Eliaszov A.V. Gurevics-csel publikált
egy Bajkál-környéki kötetet. Barguzinban Gurevics 1928-ban gyűjtött, és
feltűnt neki, hogy az egyszerűbb versek között néhány tehetséges
költőre utaló vers is mutatkozik. Ezeknek a többi közül esztétikailag
kiugró verseknek (Rózsaszirmok, Álmok, Szomorú volt az életem, A szökevény, Láttam boldog embereket, Erős az én lelkem, Hattyúdal) szerzőjét a különböző „nótafák” a következő neveken említik: Petrovics, Pefitajev, Zander, Peterfi, Petr Petrovics, Zainder). E versek közül kettőt – Álmok, Szomorú volt az életem
– két évtizeddel ezelőtt eljuttatták a verstan egyik legnagyobb magyar
tudósához, a debreceni egyetem professzorához, az MTA doktorához,
Szuromi Lajoshoz, aki tudott oroszul, és akinek a felesége, Együd Éva
orosz nyelv és irodalom tanár volt. A Petőfi teljes költészetét átfogóan
ismerő verstan-professzor elmélyült az anyagban és a neki átadott – Álmok – című orosz versnek megtalálta a párját Petőfi magyar költészetében. Címe: Véres napokról álmodom. A
két vers üzenete azonos, azonos ritmusuk, és Petőfi teljes
költészetében egyedülálló, azonos stílusjegyekkel bírnak. Szuromi Lajos
szerint nincs az a hamisító, aki ezt a nagyfokú azonosságot produkálni
tudta volna. Tehát az orosz nyelvű vers szerzője nem lehet más, mint
maga Petőfi Sándor, aki örök hallgatásra ítélten kilétét nem fedhette
fel, de aki ezzel a verssel üzenhetett a távolba, az otthon maradt, értő
barátoknak, Jókainak, Aranynak, akik azonnal fel kellett e versben
ismerjék őt. Szuromi Lajos ma már nem él. Petőfi-tanulmánya lett a
veszte. Sorsa igazi magyar sorstragédia. Mindazonáltal tanulmánya két
évtizede nyilvános, és mindmáig nem akadt egyetlen magyar irodalmár, aki
annak állításait, következtetését cáfolta volna. Olyanok viszont, akik
megerősítették Szuromi Lajos következtetését, vannak, mint például dr.
Kún Ferenc.
10. 1989-ben,
egy Moszkvában élő, de gyermekkorát Barguzinban töltő idős férfi, J.D.
Vinokur, a Morvai Ferenc vezette expedíció tagjainak megjelöli a
barguzini temetőben azt a helyet, ahol ő még gyermekkorában látta
Alexander Sztyepanovics Petrovics sírját. Az expedíció vezetői máshol
kezdik az ásatásokat. 192 négyzetmétert feltárnak, benne 28 sírt. A
kiásott tetemek döntő többségükben mongoloid embereké. De előkerül a
dekabrista forradalmár, M.K. Küchelbecker és kislányának koporsója is,
benne a földi maradványokkal. Végül – másfél méterre a Vinokur bácsi
által megjelölt helytől –, 170 cm-rel a föld alatt, koporsó nélkül
eltemetve, egy 30-35 éves korában, vélhetően 1850-1870 között elhunyt
európai, kétségtelenül férfi tetemére bukkannak. Mindenki tudja:
Alexander Sztyepanovics Petrovics hamvai kerültek elő.
11. A
feltárást végző négy antropológus – Dr. Kiszely István, az amerikai
Bruce Latimer és Clyde Simpson, valamint a szovjet Alekszej Burajev – a
legaprólékosabb embertani vizsgálatnak vetik alá a leletet.
Megállapítják, hogy annak valamennyi testmérete megegyezik Petőfi Sándor
azon méreteivel, amelyeket a Budapesten végzett előtanulmányaik során
gyűjtöttek be, illetve Straub Imre orvos gyűjtéséből ismertek voltak.
Ezek után 1989. július 23-án jegyzőkönyvbe foglalják: szakemberekként
teljes meggyőződéssel állítják, hogy a barguzini 7-es sírból 1989.
július 17-én Petőfi Sándor hamvai kerültek elő!
12. A
feltárt csontvázon fellelhetők voltak mindazon sajátosságok, amelyek
Petőfi Sándor közismert embertani jegyei voltak – baloldali kiugró
szemfog, enyhén bicegő járást okozó sérülés (csontelhajlás), stb. A
kriminalisztikában, öt jellegzetes embertani jegy egyezése alapján
kétséget kizáróan bizonyítottnak tekintik az azonosságot. Petőfi
Sándornak és a Barguzinban megtalált Alexander Sztyepanovics
Petrovicsnak huszonegy jellegzetes embertani jegye egyezik. Annak a
valószínűsége, hogy ne a Petőfi Sándor hamvait találták volna meg,
gyakorlatilag nulla.
Mindent összevetve:
Ha Barguzinban, a 7-es sírból nem Petőfi Sándor hamvai kerültek volna elő, hanem egy zsidó nő csontváza,
a Magyar Tudományos Akadémia akkor is köszönetet kellett volna mondjon a
Morvai Ferenc vezette expedíció minden tagjának, és kötelessége lett
volna nagy erőkkel folytatni a kutatást. Hiszen az ismert előzmények
után ahhoz nem férhetett kétség, hogy a Barguzinban élt titokzatos
idegen őrnagy és költő, Alexander Sztyepanovics Petrovics nem más, mint a
fehéregyházi csatában eltűnt és azóta sehonnan elő nem került Petőfi
Sándor, a legnagyobb magyar költő.
***
Nehéz
Mihály irodalomkutató özvegye az értekezleten bejelentette, hogy élő
kapcsolatban van a Barguzinban hadifogolyként 1856-ban elhunyt Alexander
Sztyepanovics Petrovics, azaz Petőfi Sándor ma is élő
leszármazottaival.
***
A
Magyar Tudományos Akadémia elnökét mai értekezletünkre meghívtuk, és
megkértük, hogy továbbítsa meghívásunkat az MTA érintett szaktudósainak
is. Az Akadémiát ma sem képviselte senki. Ez óhatatlanul lépéshátrányt
jelent az MTA számára, hiszen a fenti, tizenkét pontban sorolt érvek
ismeretében bizonyítottnak kell tekinteni, hogy a Barguzinban 1856-ban
eltemetett, majd 1989-ben megtalált Alexander Sztyepanovics Petrovics
azonos Petőfi Sándorral. Tehát megvannak Petőfi hamvai. Ha ebben
kételkedik, ma már az MTA-nak kell bizonyítania, hogy Barguzinban NEM Petőfi Sándor hamvai kerültek elő.
A
huszonkét éves tétlenségnek Petőfi Sándor, a legnagyobb magyar költő
földi maradványainak felkutatása ügyében véget kell vetni. A
rendelkezésre álló bizonyítás és az a sokmilliárd forint, amelyet évente
a magyar adófizetők pénzéből tudományos kutatásra költenek, kiemelik
Petőfi Sándor hamvai felkutatásának ügyét az irodalmi, a történeti, a
politikai kérdések sorából, és számon kérhető közjogi üggyé teszik azt.
Hacsak Petőfi nem került tiltólistára. De az idő fogy. Vészesen fogy.
Budapest, 2013. február 16-17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése