2012. február 25., szombat

Végzetesen félresiklott a vidékfejlesztési terv végrehajtása?

A 2012. március 27.-i  119. Hétvezér Este előadó vendége Tanka Endre professzor úr lesz, aki a földkérdésnek és a vidékfejlesztésnek vitathatatlan szakértője, s akinek az e hónapban már másodszor jelent meg elemzése a magyarországi földkérdés végzetes félresiklásáról.
Az előző cikk címében éppen legutóbbi könyvének címét idézte ("Nem én kiáltok, a föld dübörög"), melynek bemutatójával összekötött fehérvári szereplését már alig várja a Fejér Szövetség keretében együttműködő jónéhány családi vállalkozó.
Bár olvastuk az elképesztő és lekicsinylő minisztériumi véleményt leendő vendégünk korábbi ugyancsak a Magyar Nemzetben megjelent cikkéről, akárcsak Ángyán Józsefről, ami miatt a minap egyik szövetségesünk tollat ragadott, mégis örömmel üdvözöljük, hogy Tanka Endre nem adta fel mégsem és Szabó Csabának válaszolt.
Ajánljuk minden jó magyar földért és vidékért aggódó ember figyelmébe ezt az írást a Magyar Nemzet hasábjairól.

A földpolitika irányváltása és a Darányi-terv
Hogyan védi kormánybiztosunk a mundér becsületét?

(forrás: Magyar Nemzet, 2012. II. 24. 6. o. Az írás alcíme: Átgondolt kritikával kötelességünk segíteni a kormány birtokpolitikáját.)

Szabó Csaba kormánybiztos úr a lap 2012. február 3-i számában válaszolt a földpolitika töréspontjait elemző cikkemre. Nem várt válaszadóként, mert írásom legkevésbé sem a végrehajtónak, hanem a földpolitikai döntéshozónak szól, aki meghatározza a birtokrend (a földtulajdon, a földhasználat, a földvédelem és a földügyi igazgatás) közérdekű reformját, annak intézményrendszerét. Persze, bárkit megillet a szabad véleménynyilvánítás, sőt, a szerzőnek ez akár a kötelessége is lehet. Csakhogy, a biztos úr ezt olyan „lőállásból”, a szubjektív idealizmus és a közhatalom golyóállónak vélt mellényében feszítve teszi, ami természet adta jogának tekinti a vitapartner személyén való átgázolást. E miatt, a vélekedését nem hagyhatom figyelmen kívül, még ha e lap műfaja (ésszerűen) kizárja is olvasóinak szakmai kérdésekkel terhelését. Ez utóbbi okból lemondok az intézményi részletekről, csak néhány alaptényre utalok, amelyek  fényt derítenek  a földpolitika torzulásaira.

A szerző szerint írásom a „valótlanságok és elhibázott következtetések” tárháza, „érthetetlen rosszindulaton” alapul, „állításai tarthatatlanok”. Vajon miért? Talán elfogult, sanda rosszmájúság az a tudományos igény, amely szembesíteni merészeli a közérdekű kormányprogram ígéretét („mindent megteszünk azért, hogy a termőföld nemzeti hatáskörben és a gazdálkodó családok kezében maradjon...”) a jogintézményi valósággal? Lássuk az „állatorvosi ló” egyik esetét, a Nemzeti Földalap (NFA) földjuttatásait, amelyek cáfolhatatlanná teszik, hogy a felvállalt stratégia rendszertani okokból vérzik el.

A családalapító fiatal gazdáknak szánt állami földhaszonbérlet 65 ezer hektár (lehet), a földalap egy százalékát sem éri el, tehát eleve alkalmatlan a birtokszerkezetben a nagyüzem nyomasztó túlsúlyának csökkentésére. Ehhez járul az NFA pályáztatási rendje, ami nem szűkül a magánszemélyek földbérlethez juttatására, hanem ezt a nagyüzemeknek is biztosítja. (Ezért szerepel a pályázati feltételek közt maximum 1200 hektár földbérlet lehetősége, miközben a magánszemély legfeljebb 300 hektárra jogosult.) Elfogadható (a kormányprogramot teljesítő) birtokpolitikai cél-e, a kis- és középüzemek terhére, a nagyüzemek bérelt földkészletének a további növelése, amikor már a földalap közel 70 százalékát bérlik? Továbbá: miért nem teljesíti a jogalkotó az uniós tagságunktól fogva kötelező közösségi jogátvételt arra nézve, hogy a gazdasági társaságok és a szövetkezetek térmértéki kiváltságait a földbérleti piacon meg kell szüntetni, mert az súlyosan torzítja az azonos versenyfeltételek állami biztosításának a követelményét? (Ugyanis ezek a gazdaságok 2500 hektár föld bérletére jogosultak, amit egyéb „törvényes” jogcímek a korlátlan üzemméretig növelnek.) Ha a földpolitika tényleg elszánt arra, hogy a nagybirtokrendszer egyeduralmát a kötelező üzemszabályozással (a működtethető „egyetlen és korlátozott mértékű agrárüzem” alapelvével) megtörje, úgy e stratégiát miért nem a törvényesség helyreállításával kezdi, amely – a nagyüzemi haszonbérlet felső határát a magánszemélyekével azonosan, 300 hektárban rögzítve – útját állná itt a tőkeerő közérdekbe ütköző terjeszkedésének?

Miért nincs elég föld a gazdálkodó fiatalok és mások földhöz juttatásához,  amikor megmaradásunk a népességzuhanás mérséklését és az elöregedő agrárnépesség fiatalokkal való utánpótlását igényli? Az ilyen közcélú földszerzésnek csak két reális forrása lehet. Egyik, az állami földtulajdon forgalomképtelen közvagyonként megőrzése, mértékének a lehető legnagyobb növelése és rugalmas földhasználati jogcímekkel a gazdálkodó természetes személyek részére - az élelmiszertermelés számon kért követelményével (a termelői és beruházói biztonságukat szavatoló) -juttatása. Erre vezetne a 2 millió 176 ezer hektár állami föld forgalomképtelen kincstári vagyonná minősítése, a 930 ezer hektár természetvédelmi területnek – az állami elővásárlási jog gyakorlásával – fokozatos felvásárlása. Ugyanígy, stratégiai távon a Natura 2000 természetvédelmi földalap zömének állami tulajdonba vétele, végül az 1,5 millió hektárnyi részarány tulajdonú földek állami megvétele. Másik forrás a nagybirtokrendszer fokozatos lebontása lehet, amely az üzemszabályozás eredményeként – a törvényi parancs és a gazdasági szabályozók együttes hatására – 5-10 éven belül kénytelen lenne földkészletének a középüzemi mértéket meghaladó részét (2018-ig a kvótajoggal biztosított termelőképessége nagyobb hányadát is) a kis – és középüzemi földművelésnek átengedni. A nagybirtokrendszer végét jelentő, ilyen  fordulatot azonban csak olyan üzemtörvény alapoz(hat)na meg, amely kötelező érvénnyel a teljes hazai földalapra, az összes árutermelő gazdaságra kiterjed, az uniós és a kiegészítő nemzeti támogatásra való jogosultságnak, pedig egyik feltételévé tenné az agrárüzemi nyilvántartásba való bekerülést. A reform harmadik eleme a földvédelem „paradigmaváltását” hozná, ami meggátolná, hogy a tőke nyereségigénye felszámolhassa termőföldjeink élelmiszertermelő közfunkcióját.

A kitűzött földprogramot – hazai földkészletünk zömének a „gazdálkodó családok kezében” megtartását, illetve a kis – és középüzemeknek juttatását - azonban derékba töri a nemzeti vagyonról szóló sarkalatos törvény. Ez ugyanis az NFA kezelésében lévő állami földeket és az önkormányzatok termőföld – és ingatlanvagyonát egyaránt üzleti vagyonnak minősíti, amelyet 2014. május 1-jétől bárki (bel- és külföldi, természetes és jogi személy) megvehet. A föld magántulajdonosától, viszont a közhatalom sem kérheti számon a közcélú földkészlet gazdálkodást: sem a földnek élelmiszertermelésre fordítását, még kevésbé azt, hogy tulajdonát avagy annak egy részét adja át a fiatal gazdáknak. Ugyanakkor tovább virágozhat – immár alkotmányos garanciákkal is megerősítve, az előző cikkemben jelzett – két évtizedes földpiaci gyakorlat, amely – az önkormányzat technikai, időleges tulajdonszerzésének közbeiktatásával – bármely külterületi termőföldet, tetszőleges nagyságban (a belterületbe vonással és övezeti átsorolással) „kiragad” a forgalomképtelenséget jelentő termőföld minősítésből, ami helyett azt – a beruházó tőketulajdonos javára – korlátlanul forgalomképes ingatlanná változtatja. Mivel a földtörvény ma tiltja a külföldiek és a gazdálkodó jogi személyek termőföld tulajdonszerzését, melynek 2014. április 30-ig fenntartását a csatlakozási szerződés garantálja, jogi szempontból kétségtelen: a külföldi földtulajdonszerzés ilyen intézményes érvényesítése súlyos jogsértést, a hazai és a közösségi jog megkerülését jelenti.

A szerző helytállóan rója terhemre azt a tévedést, hogy az NFA földbérleti pályázata nem egy hektár bérletét köti két állategység fenntartásához, hanem két hektár bérletéhez kell egy állategység. (Egyébként ez egy számelírás következménye.) Nem osztom, viszont azt a nézetét, hogy ez „mecsoda különbség”, ráadásul ez a számadat olyan alapállításom, ami ”nem igaz, tehát akkor a többivel már nem is kellene foglalkoznunk.” (Nyilván, minden állításom hamis.) Egyrészt, itt nem a valós állatszám a lényeg, hanem az, hogy a pályázati feltétel a növénytermesztés és az állattenyésztés 20 éve megbontott egyensúlyának a javítását épp attól (a program szerint kedvezményezettnek jelölt) tőkeszegény fiatal gazdától kéri számon, aki azt képtelen teljesíteni, így földhöz sem juthat. Ennek csak a nagyüzemi földbérlő tehet eleget, akinek a maximális földigényét az NFA 1200 hektárban ismeri el. Másrészt, a cikkem bizonyítja: mondandóm döntően nem a demográfiai földprogramról, hanem a teljes intézményrendszer hiteles felvillantásáról szólt. Ezért ha a szerző azt a hamisság előfeltételével, a megismerését is elutasítva elveti, e módszer csak őt minősíti.

Végül, vissza kell utasítanom azt a szerzői állítást, mely szerint kiinduló tételem, hogy „a jelenlegi kormány mindegy, mit beszél, célja úgyis a magyar termőföld átjátszása a külföldieknek.” Ez igen súlyos és hamis vád.  Főleg azért igaztalan, mert nemcsak a bírált cikkemből, de minden e tárgyú írásomból kiderül: a kormány közérdekű földprogramjával egyetértek és a neoliberális földpolitika 20 éves intézményrendszerét épp azért bírálom, hogy annak felszámolásával a kormány az értékalapú földpolitikát sikeresen végrehajtsa.

Posted by at
Labels: , , , ,

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)