Petőfiért! – 165 éve tűnt el, 25 éve találták meg hamvait – Hódolat Petőfi Sándornak
Huszonöt évvel ezelőtt, 1989. július 17-én tárta
fel a Morvai Ferenc vezette expedíció Szibériában Petőfi Sándor
hamvait. A magyar költészet messiása 165 évvel ezelőtt 1849. július
31-én tűnt el a segesvári csatában, ahonnan súlyosan sebesülten
Szibériába hurcolták. A Magyarok Világszövetsége a két dátumot egyszerre
idézi a magyar nemzet emlékezetébe. Július 31-én, este 8 órakor a Hősök
terén figyelemfelkeltő, emlékező megmozdulást szervez
címmel.
De
ki is volt Petőfi Sándor? Hódolva nagysága előtt, mától kezdve naponta
közlünk adatokat, okmányokat és képeket Petőfi Sándor diadalútjáról,
egy nagyszerű kiadványból, amely 1910 körül a Pesti Napló kiadásában
jelent meg.
Petőfi
GYŐZZÉK
le a Petőfi-legendát a Petőfi-dokumentumok! A legizgalmasabb s
legbeszédesebb emberi dokumentumok közül valók, mégis félreértette őket a
világ. A Petőfiről való köztudat a legendákból fakadt, e legendák pedig
azon a félreértésen érlelődtek. És kialakult Petőfi Sándornak két képe.
Egymásnak szinte ellentétei ők. Az egyik a regényes bohéme-világ hősét
ábrázolja, a másik az erkölcsi követelményekét. Az egyikben minden
gyönyörűség és nyomorúság csupa kalandosság, a másikban boldogság és
szenvedés az erkölcsi komolyságnak leszűrődése. A köztudat a nagy bohéme
mellé szegődött. Kormos üvegen keresztül nézi a hőst, mint ahogy a
napot szokták nézni, ha rája bámulnak. Azok a legendák ugyanis,
amelyeken keresztül Petőfit csudálják, olyanok, mint az üvegre rakott
korom, de görög-tűznek korma. S a szürkésbarna kép köré odaképzelik
magát a görög-tüzet. Színes füstje gomolygását beleképzelik a képbe. És
megformálják Petőfi Sándort, a legendák hősét.
A
másik kép az emberi dokumentumokból alakul ki. Milyen szegényes az a
regényesség ahhoz az igazsághoz képest, amely ezekben az okmányokban
megszólal! Kalandok csak az élet keretének részei lehetnek, de Petőfi
élete végig mélységes tartalmasság. Azok a kalandok csak olyanok, mint a
napfoltok, az a tartalmasság olyan, mint a nap tüze. A két kép hőse
olyan egymás mellett, mint Peer Gynt és Brand. Mintha Peer Gyntet
meg-megihletné az erkölcs tudata és Brandot lángra lobbantaná a
fantázia. Még ettől sem lesz hasonlóvá a két kép, a legendás bohemeé és
az ihletett moralistáé. Diadalra kell vinnünk a másodikat. A legnagyobb
magyar moralistáét, aki a tisztaságból, az ember szeretetéből, a testvér
jogáért hevülésből, a szabadságnak és az élethez való jognak
azonosításából formálta meg az erkölcsiséget, s aki ennek az erkölcsnek
hitvallója és vértanúja, apostola és prófétája volt. Milyen szegényes a
regényesség hőse az erkölcsi követelmények apostola mellett! Ha ezt a
másik, ezt a tündöklő képet diadalra visszük, a köztudatot egy vezér
igazi megismerésével gazdagítjuk.
A
költőnek jósnak és vezérnek kell lennie. Jósnak, aki az utat látja és
vezérnek, aki útnak indít. És jós és vezér megmondja a sokaságnak, hogy
hol is van az élet forgatagában. Nem a politikusok állapítják meg azt,
hogy hol vagyunk, s hová jutottunk, hanem az emberiség költői. A nagy és
a kisebb közösségek
lelkülete általuk kémlelteti ki, hogy milyen a világ, s hogy hogyan
függ össze a világgal. Múltjának parancsaival, jelenének
kényszerűségével, jövendőjének kötelességével. Csakis azok az emberiség
költői, s csakis azok a nemzeti lélek jósai és vezérei, akiknek e
megismerés lehetősége megadatott. Petőfi Sándor közülök való volt. A
nagy magyar renaissanceban nemzetünk és a nagyvilág összefüggését senki sem érezte meg úgy, mint Petőfi. A jelen lehetőségei dolgában tévedhetett, hiszen – politikus is volt, és tévedhetett a jövendő alakulása dolgában is, hiszen – művész is volt. Mégis igaz jós és igazi vezér volt, mert a pillanatokon és a perceken és az éveken
túlról közelgő jövendőt megérezte s a nemzeti lelket e jövendő
befogadásának és megértésének szükségességére intette. Nemcsak intette
rá, hanem a megértés és befogadás módjára meg is tanította. Mint, az
apostolok, a maguk élete példájával. Az élet képe pedig nem az élet kereteiből,
hanem az élet tartalmából alakul ki. Petőfi a maga életének tartalmával
adta a példát. És tanított erkölcsi kötelességre, az akarat
elszántságára, a fölszabadulásra, elfogultságok, balítéletek, hagyományok
alól való fölszabadulásra. Ő volt minden idők legszabadabb magyarja,
pedig hangulatok és impressziók
el-el uralkodtak rajta. Odaadta nekik kényelmet, boldogulását, s azt,
amit „köz-érzés"-nek hívnak, de azok a kötelékek nem nyűgözték le az
emberi szabadság útján jártában.
Az
imént Brandot említettem, Ibsen nagy drámai költeményének hősét. A
„mindent vagy semmit" követelmény prédikátorát. Petőfi ennék a nagy
erkölcsi követelménynek legideálisabb megszemélyesítője volt. A
sokaságok lelkületének kiválasztottjai nem is követelhetnek egyebet, csakis
„mindent". Mindent, aminek az igazságát átérezték, mindent, aminek a szükségességét vallják. Mert az az igazság és az a szükségesség az életnek célja s az életnek eszköze. És igazságnak és szükségességnek tartják mindazt, amit a fölszabadulás útján jártukban megszerettek. De látnak sok olyant, amitől idegenkednek, amitől irtóznak, s amit az ember rabságának, körülményeinek, talán a rabság okainak is tartanak: a gyöngeség, a bátortalanság
következményeit látják bennük, amelyek rászakadtak az emberre, mikor a
minden vagy semmi között gyáván töprenkedett. Mert megalkudott a
rabsággal, s boldogan beérte azzal, ha az igát, a béklyókat úgy
helyezték el rája, hogy nem túlságosan szorították. A fejlődés
megutáltatja az emberrel ezt a kényelmet s azt a gyávaságot; a forradalom odaparancsolja a minden vagy semmi közt kígyózó félútról a „mindenhez.”
Petőfi annak a parancsszónak
fanatikus hírnöke volt. A forradalom lelkéből való lélek volt az övé.
Érzései a nagy forradalmi zivatar villámmal viselős felhői voltak. S
hogy egy-egy villáma végigcikázott az éghatáron, hogy végigszegett a
földi levegőn: égdörgése is azt dörögte, hogy mindent vagy semmit!
Mindent, hogy fölszabaduljunk minden rabság alól. A próféta meglátta a
szabadság jövendő lehetőségeit, s fölkínálta vértanúságát a
„világszabadságnak".
A
jós s a vezér s a vértanú mindig megmaradt művésznek. A képzelet volt
művészetének igazi anyaga. A kifejezésben talán inkább hivatásának
fanatizmusa érvényesült, mint a művészet. A világnak talán legnagyobb
lírikusa bizonyára a világ egyik legnagyobb művészévé lett volna, ha
vezéri és prófétai fanatizmusa nem uralkodik el rajta. Mózes a fejedelmi megjelenés artisztikáját meg-megtagadta. amikor haragosan le kellett sújtani népére, vagy amikor megrettent a maga meg nem érettségén. Minden idők minden prófétái, minden vezérei, minden fejedelmei el-elvesztik
artisztikus finomságukat, amikor úrrá lesz rajtuk a hivatás
fanatizmusa. Michelangelo művészi hibákat követ el, elrajzol és szertelenül formál, amikor álmát egy-egy márványtömbből indulatosan kivési. Petőfi is így tett, amikor egy-egy márványtömbjének nekiesett vésőjével. Valahol többet vésett le, valahol elrajzolt, valahol művészi hibát ejtett a legintenzívebb művészi hév. A hivatás ihlete vitte tévedésbe, de ez a megtévesztő sohasem bújik el a hiba mögé. Nyíltan, impozáns magától értéssel elénk áll s őszinte vallomást tesz önmagáról. De a hivatás ihlete, a vezér és jós, a tanító és példaadó a maga művész voltának boldogságos tudatában szenvedelmesen keresi hivatásának és a művészi
szépnek összeegyeztetését. Éppen azét a hivatásáét, hogy a forradalom
lelkéből osztályául jutott lelkével megihlesse nemzetét. S kialakul
benne a szép halál képe. A vértanúnak szépségben kell meghalnia. Előtte a példák. Költőké, akik hatottak reája. Azoké, akik a halált keresték, azoké is, akikre a halál úgy bukkant rá, hogy haláluk és életük diszharmonikus volt. S talán életről és halálról való töprengésébe be-betört, mint vandál martalóc, a sorvadástól való rettegés. Az elhervadásé. Oh, a halál útján is érvényesülhet a minden vagy semmi követelménye. A sorvadás, a hervadás az életnek s a halálnak bátortalan alkudozása. A haldoklás nélkül való halál a
„minden” fanatikusának igazi halála. A szép halál. A művészi szépség a
halálban. S mikor Petőfi megírja az „Egy gondolat bánt engemet” versét, a
szépség fanatizmusa hatalmasodik el rajta. A szépségben meghalást a költészet velejárójának tartja. Szépen vagy szebben akar meghalni, mint Byron és Shelley, mint Körner és Kleist.! És
fantazmagóriájában egyesíti a forradalom diadalát az élet művészetének
diadalával, a szépségben meghalással: a csatatéren akar elesni, s
holttestén fúvó paripák száguldjanak a kivívott diadalra, a –
világszabadság diadalára. Ebben a versében a legnagyobb lírikus a
legnagyobb művészet magasságára törtet föl: „mindent" odaáldoz a
szépségnek.
A
Petőfi-legenda fölött diadalmaskodni kell Petőfi igaz megismerésének. A
köztudatnak magáévá kell tennie azt, amit Petőfiről az ő életének
kutatói és megírói megállapítottak. Kell, hogy a regényes
bohéme-regekört szétoszlassa Petőfi igazi képe. A Petőfi-legendát győzze
le a Petőfi-dráma. A nagyszerű sors-dráma, amelyben a hős a végzet
útján jár, s nem kalandok közt csatangol, mint a legendák hőse. A
forradalom lelkéből való lélek volt ő: ez volt a végzete. Nem a
világrend ellen lázadó volt ő, mint a kizárólagosan szabadalmazott
tragikum hősei, hanem a világrend megnyilvánulása volt. A fejlődést a
maga útján egy-egy nekilendítés éri: a forradalom juttatja neki. A
forradalom megérése után forradalom kitörése: világrend. S Petőfi a
kitörés energiái közül való volt. Az emberiség sorsának útjelzői és
úttörői közül való volt. A világrend csak fölhasználta őt, nem igaz,
hogy eltiporta. Egyéni életének körülményei s a világrend szükségességei
nem voltak egybevágók. Nem a forradalom bukása ölte meg őt, hanem a
csatában elesett, mint ahogy a csatákban harcosok el szoktak esni.
Kivált az olyanok, akik a halálban a hivatásuk szentesítését látják.
Petőfi a világrendnek nem a legyőzöttje, hanem a vértanúja volt. Neki
szentelte művészetét, küzdelmét, s tőle kapta fanatizmusát, hitét,
akaratát. Ez a Petőfi-dráma tartalma.
A
dráma hősének megismerésétől gazdaggá lesz a magyar büszkeség. És
félrelöki hamis kincsét: a Petőfi-legenda hősének képét. Ettől a
megismeréstől a nagy műveltségű nyugati magyart, a tudásra szomjas s a
tanulásban gyönyörködő európait látja, ahol a legenda a kicsapott
diákot, a kóbor naturalistát ünnepelte. A szerelmi mámor dalnokának
minden szerelme tiszta volt. Erkölcsi követelményei a szeretkezéseiben
is érvényesültek. Az erkölcsi komolyságnak, a tisztaságnak, az
embermegbecsülésnek követelményei. Nemcsak szerelmi versei, hanem
életének dokumentumai is szerelmének nemes tisztaságáról tanúskodnak.
Ebben a legemberibb életnyilvánulásában mindig – ember maradt. Önmagában
és embervoltának minden megnyilvánulásában a nagy „emberi”-nek részét
érezte, és mindig azt érezte, hogy az emberiségnek misszionáriusa. Az
emberiségért való fanatizmusa rászorította a maga embervoltának
megbecsülésére. Az ő nagy, szent becsületessége az emberiségbe vetett
hitéből s az emberiségért való missziója ihletéből fakadt. A romantika
nagy elhatalmasodásának korában, a póz mindenhatóságának idejében, mikor
nemcsak egyének, hanem a nemzetek is színészek voltak: Petőfi
becsületes volt. Szentségesen becsületes. A legszabadabb s a
legbecsületesebb magyar volt.
És
éppen ezeket az erényeit értették félre még életében is. De még inkább
halála után, az ötvenes és hatvanas esztendőkben. A félreértők
sajátságos Petőfi-kultusznak vetettek alapot. Az ideál helyett torzképet
imádták, de még a torzkép is lelkesítve hódított. Talán ez is beszédes
bizonysága az ő nagyságának. Ennek a Petőfi-kultusznak a virága a
regényes Petőfi-legenda. Hátha még Petőfit, a nagy, a művelt európait,
aki kora minden nagy emberi lelkesedésének kifejezése volt, s aki
korának megismerésre való egész vágyakozásával kereste a tudást,
ünnepelték volna! Petőfit, a nyugati mozgalmak részesét, a nyugati
nyelvek ismerőjét, aki legendás kalandozása közben megtanul németül,
franciául, angolul, latinul, megtanul zongorázni, belemélyed régi
klasszikusok világába, új mesterek szellemébe, s aki akkor
legboldogtalanabb, amikor megfosztják a tanulás lehetőségétől. Azt a
Petőfit, akinek könyvtárában bölcselmi, természettudományi, jogi,
társadalompolitikai művek voltak, s aki a könyveit el is szokta olvasni!
Petőfit, aki irtózik a léhaságtól, aki bűnnek tartja a színészkedést, s
aki ezért fordul el a színészettől is. Petőfit, aki a kötelesség
fanatikusa, s aki az élet egész határában, még e határ szögleteiben is, a
„mindent vagy semmit" élettörvénynek érvényesülését követeli! A
félreértett, a félremagyarázott, a meghamisított Petőfi Sándor kultusza
is országos boldogságot fakasztott. A köztudat beérte ezzel a
boldogsággal, amikor pedig a boldogságnál boldogítóbb büszkeségben
lehetett volna része. Csak éppen azt kellett volna tennie, hogy a
Petőfi-legenda mögé néz, hogy a romantika függönye mögött meglásson
valamit a Petőfi-igazságból.
Csudálatos
az a pszichológiai folyamat, amely Petőfi képét a köztudatba vitte s
benne föloldotta. Misztikus sejtelem és könnyelmű pozitivitás e
folyamatnak főhullámai. A sejtelem a valóság tényei körül kereskedik, a
pozitivitás pedig romantikus mesében gyökerezik. A sejtelemnek Petőfi
költészete a forrása, a pozitivitás pedig a költészetétől elvont költő
köré regényes legendát jegecit. A sejtelmet az igazság ösztöne, a
pozitivitást pedig a képzelet boldogsága vezérli. Ez a két energia
dualisztikussá alakította a Petőfiről való köztudatot. Kettéválasztja
Petőfi monumentális egységét. Különválasztja az alkotást s az alkotót. S
az egyikben a genie ünnepi megnyilvánulását, a másikban a genietől
független hétköznapiság fészkelődő robotosát látja. Olyannak látja, mit a
tűzhányó-hegyet, amelynek tüze nem belőle, hanem a föld mélyéből fakad,
míg ő maga csak a szeszélyes alakú földemelkedés. – A köztudat talán
magáévá tette azt az elméletet, hogy a genie a sokaság energiáinak
kialakulása. Ha az, úgy a genialitás az energiák kifejezése, de maga a
genie a sokaság életének részese. Hétköznapjaié, szeszélyeié. A milieu
médiuma ő. De Petőfi több volt: nem a tömegből kialakult eredő volt,
hanem a világrendnek megnyilvánulása. A fejlődést és haladást sietségre
nógató világrend időnkint forradalmat parancsol rá a világra. Ennek a
parancsoló akaratnak a kifejezése volt Petőfi Sándor. Élete és alkotása
nem vált külön: egységesen érvényesítették a Petőfi-missziót.
Ez
a misszió nem lehetett időszakos, nem lehettek még percnyi pihenői sem.
Apostolok, próféták és forradalmárok nem élnek magánéletet és hivatalos
időt. A Petőfi-missziónak eszköze az érzés volt: a
szüntelen, szenvedelmes érzés. Az, akinek ez az életenergiája, nem lehet
más-más munka közben és munkáján kívül. Egész élete munka, a hivatás
teljesítésének munkája. Események érhetik, de ez események mindig
hivatása közben érik. Petőfinek mindig a szenvedelmességét érték. És
mindig azokat az erkölcsi erőket, amelyekkel misszióját teljesítette.
Életének eseményei, úgynevezett kalandjai: mélységes erkölcsi
komolysága, lelkületi tisztasága, kultúrrajongása, s az ember iránt
érzett áhítata közben érték. És alkotásai is közöttük és általuk
formálódtak ki. S ezért élete és költészete egységes. Ez a mindig és
mindenekfölött érvényesülő egységesség, amely a szüntelen szenvedelmes
érzésnek eredője, tette őt abszolút lírikussá. A világirodalom
legnagyobb lírikusává.
A
köztudattal a maga sejtelme valamelyest megértette ezt a Petőfit is.
Misztikus a nagysága. misztikus a hatalma, misztikus a hódolat, amely
éri. Vele szemben valósággal világos az a pozitivitás, amely a
Petőfi-legendán élősködik s Petőfi Sándor bohémességében gyönyörködik.
Csudálatos, hogy még az irodalomban is ez a hazug pozitivitás fogott
hozzá leghamarabb Petőfi diadalútjának – rendezéséhez. Ilyen
pozitivisták alkották meg a hírhedt Petőfi-iskolát. Olyan bálványimádók
voltak ők, akik bálványukat a maguk képére alkották meg, s azt hirdették
magukról, hogy a halványuknak hasonmásai. De velük a köztudat hamarosan
végzett: kivégzésükben ez az izgalmas sejtelmesség segédkezett neki.
Hanem önmagát nem tudta átformálni. Még máig sem győzte le dualisztikus
fölfogását. Pedig olyan diadalútján is köszöntheti Petőfit, amelyen a
nagyvilág hódolt előtte. Nagy költők és esztétikusok úgy ünneplik, mint
maguknál is nagyobbat, s a világirodalom oszlopai közé iktatják. Pedig
nem is a művészete, hanem az egyénisége szól hozzájuk. Csak az
egyénisége. A legegységesebb lírikus egyéniség. Odakint a Petőfi -
igazság már legyőzte a Petőfi-legendát.
MVSZ Sajtószolgálat
8405/140716
„A Magyarok Világszövetsége, mint az összmagyarság érdekvédelmi szervezete, védőernyőként kíván működni minden magát magyarnak valló ember számára, bárhol éljen a világon. A Magyarok Világszövetsége minden magyarnak születő embert hozzá tartozónak tekint.” (Alapszabály)
A
Magyarok Világszövetsége egy pártok és kormányok fölötti nemzeti
szervezet. A Magyarok Világszövetségét 1938-ban a Magyarok
Világkongresszusa hívta életre saját, állandóan működő, ügyvivő
testületeként. A Magyarok Világszövetsége minden magyarnak születő
embert hozzá tartozónak tekint.
A
2004. december 5-i népszavazás a Magyarok Világszövetsége több, mint
hét évtizedes történetének legjelentősebb nemzetstratégiai cselekedete.
A Magyarok Világszövetségének elnöke és minden tisztségviselője fizetés és tiszteletdíj nélkül végzi nemzetszolgálatát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése